● news.bsdnet.hu

Múlt szombaton, augusztus elsején szavazást indítottunk arról, melyik a kedvenc Bud Spencer–Terence Hill-film, és mellé egy nyitott kérdést is feltettünk: ki miért szereti őket. A rangsor Zsolt Péter médiaszociológus legkevésbé hízelgő magyarázatát igazolta – azt, amelyik nem a filmekről szól, hanem a csatornák pénztárcájáról. „Nem kerül semmibe ezeknek a licencdíja, és annyiszor lehet vetíteni, ahányszor akarják. Tehát ha szegény az eklézsia, akkor ilyen filmeket fog vetíteni” – mondta nekünk, majd hozzátette a lényeget: Ezáltal neveli is azt a közeget a saját ízlésére. Vagyis az ismétlés nemcsak kiszolgálja az ízlést, hanem gyártja is. A szavazást a Kincs, ami nincs nyerte 1171 vokssal, az összes szavazat 29,1 százalékával – másfélszer annyival, mint a második helyezett, és többel, mint az alsó nyolc opció együttvéve. És épp ez az a film, amelyről 2010-ben kiderült: tizenkét év alatt ötvenkét alkalommal került képernyőre a kereskedelmi csatornákon, ebből harmincnyolcszor a Film+-on, szűk három év alatt. Vagyis a legtöbbet ismételt film lett a legszeretettebb, alátámasztva a szociológus hipotézisét. Ez viszont csak félig válasz. Az ismétlés azt magyarázza meg, miért van ott a képernyőn, nem azt, hogy miért ülünk le elé. Attól, hogy egy filmet ötvenkétszer leadnak, még nem muszáj megnézni – a mellette futó többi olcsó ismétlésből nem lett kultusz. A szöveges kérdésre 481-en válaszoltak, korosztály megjelölésével. A megoszlás egyenetlen: 259-en a 31–50-es, 205-en az 51–75-ös csoportból, 76 év felettiek tizenegyen, a 19–30 évesek közül viszont mindössze hatan. A fiatalabb és az idősebb korosztály gyakorlatilag nem reagált a felhívásra, így az ő válaszaik önmagukban nem mérvadóak. A két nagy csoport összevetése viszont már jelent valamit. A válaszokat kulcsszavak alapján csoportosítottuk. Egy válaszban több indok is szerepelhet – átlagosan másfél –, ezért az arányok nem adnak ki száz százalékot. A pofonokat a fiatalabb csoport 13,1, az idősebb 11,7 százalékban említi: gyakorlatilag ugyanannyian. Meglepő módon a két főszereplő viszonyát pedig nem az idősebbek emelik ki gyakrabban, hanem a fiatalabbak. A különbség máshol van, és nem is abban, hogy mit néznek a filmben, hanem abban, hogy mire használják. A fiatalabb csoport szövegként szereti ezeket a filmeket: náluk a párbeszédek említése majdnem kétszeres, a szinkroné másfélszeres. Az idősebb csoport inkább állapotként: náluk a kikapcsolódás és a könnyedség jön elő gyakrabban, és az is, hogy nem folyik bennük vér. Erre kínálkozik egy magyarázat, amely nem életkori, hanem nyelvi. A 31–50-esek az a korosztály, amely teljes egészében a Bujtor István–Újréti László-féle szinkronon nőtt fel. Egy közülük ki is mondja: Nem lehet megunni a szállóigékké vált mondatokat, párbeszédeket. Persze ehhez nagyban kellett Bujtor István és Ujréti László is. Egy másik olvasó ennél messzebb megy, és összehasonlítást is végzett. Szerinte érdemes megnézni a filmeket több nyelven, mert az eredetinek sincs olyan „szinkronja”, mint a magyarnak: a magyarok hozzátettek valamit. Példaként a cseh változatot hozza, ahol ugyanaz a párbeszéd lényegesen szárazabbra sikerült – és ebből arra jut, hogy a csehek ezért nem szeretik ezeket a filmeket. Ennyi a titok, nem kell belemagyarázni semmi mást – teszi hozzá. Ha ez igaz, akkor a magyar kultusz egyik oka nem is a filmekben van, hanem a magyar hangsávban. Csakhogy a válaszok többsége nem megy el idáig. A medián válasz hatvan karakter, vagyis egy rövid mondat, amit alátámaszt, hogy a beérkezett szövegek 58 százaléka nyolcvan karakter alatti. És a leggyakoribb indok, amit majdnem minden második ember leír, a humor – ami viszont nem magyarázat, hanem a kérdés megismétlése. Attól, hogy valaki azt írja, azért szereti, mert vicces, még nem tudjuk, miért éppen ezt tartja viccesnek negyvenkét éve. A kérdés tehát falba ütközik – és a fal legszebb darabjai azok a válaszok, amelyeket egyáltalán nem lehetett kategóriába sorolni. Hárman azt írták be, hogy „Hát mert csak”. Mások: „Mert olyan amilyen.” „Mert kortalan.” „Színtiszta öröm.” „Lehet nem szeretni?” Ketten annyit írtak, hogy nem tudják. A legpontosabban egy 76 év feletti olvasó fogalmazta meg, aki egyúttal el is intézte az egészet: Szeretem ezeket a filmeket a jó – nem véres és jól koreografált – bunyóiért, a jó, »csipkelődős« dumáiért, a jó humorukért, mert nincs lelket marcangoló, nyomasztó mondanivalójuk/tanulságuk. És legfőképpen azért, mert szórakoztatók. Ennyire egyszerű. Nekem ez a két név márka. Ha véletlenül még nem láttam volna egyet, akkor is pontosan tudom, hogy mit kapok, ha megnézem. Ugyanő hozzátette, hogy sokféle filmet néz, a kedvencei Tarkovszkijtól a Stalker és a Solaris, Kuroszavától az Álmok, és amit ki nem állhat, az a lelki nyomor öncélú ábrázolása. Vagyis nem az igényesség hiányáról van szó, hanem arról, hogy ezek a filmek nem kérnek maguknak elemzést. Van viszont egy kisebbség, amely nem áll meg egy mondatnál – és pont náluk derül ki, hogy a kérdés miért olyan nehéz. Hatvanöten írtak kétszáz karakternél hosszabban, és a harmaduk egy ponton abbahagyja a filmről beszélést, és a saját életéről kezd írni. A rövid válaszoknál ez az arány nyolc százalék. Vagyis minél tovább gondolkodik valaki azon, miért szereti ezeket a filmeket, annál valószínűbb, hogy a végén nem a filmekről fog beszélni, mert annyira eggyé vált már velük. Ilyen egy 31–50 éves olvasó válasza, amelyben a felsorolás után jön a fordulat: Nosztalgia. A párbeszédek. A karakterek. A zseniális szinkron. A gyerekkori élmények újraélése, amikor barátokkal együtt néztük a filmjeiket. A Bunyó karácsonyig címűt egy olyan moziban (Fáklya) néztük Szegeden, amely azóta már nem is létezik, az épület sincs meg. És talán – ezt csak halkan jegyzem meg – az elmúlt fiatalságunk siratása is benne van egy kicsit. És ilyen egy 51–75 évesé, aki nem magáról, hanem az unokanővéréről számolt be: Mikor kezdtek elterjedni a filmjeik, emlékszem, unokanővérem iszonyodott tőlük, hogy nem néz ilyen filmeket, ahol – »zuhognak az ökölcsapások«! Most meg imádja az unokáival nézni együtt! Csak közben eltelt 40 év. Tizenhárman írtak le hasonló pályát, hogy a viszonyuk megváltozott a filmekhez. A legpontosabban egy 31–50 éves: „Ezért szerettem gyerekként, mert akkor még magamat sem kellett komolyan vennem, és pont ezért nem szerettem kamaszként. 28-30 körül ismét megértettem, és ma, 50 felé emellé pluszban bejön a nosztalgia faktor is.” Van ellenkező irányú is, mivel egy szintén 31–50 éves szerint gyerekként még jók voltak a zenék és menő volt Amerika, ma viszont már nem bírja megnézni, mert túl lassú és bugyuta. A válaszokból az jön ki, hogy a rétegek a nézőben vannak, és aszerint rendeződnek, hogy ki mikor és milyen állapotban találkozott velük. Ugyanaz az ember más filmet lát benne huszonévesen és ötvenévesen – nem azért, mert közben megváltozott a film. Ezt egyébként maga Zsolt Péter is elmondta, hiszen hiába szociológus, ember ő is. Gyerekként a műfaj legalját látta ezekben a filmekben, ma viszont végig tudja nézni őket. Ha pedig a válasz nem a filmben van, hanem abban, aki nézi, akkor a kérdésre nincs is jó felelet – legfeljebb egy elegáns kitérő. Két olvasó – egymástól függetlenül, mindketten a 31–50-es korosztályból, augusztus 1-jén, hat és fél óra különbséggel – ugyanazt a mondatot írta be a „miért szereti" kérdésre: „Mit érdekel az téged?" A mondat Bud Spencer szájából hangzik el a Nincs kettő négy nélkülben. Greg Wonderként egy pszichológus díványán fekszik, és a doktor minden kérdésére, rezzenéstelen arccal, ugyanezt ismételgeti, míg az elmeorvos ki nem készül tőle. Augusztus 9-én, vasárnap a Corvin mozi Korda termében levetítik a Nincs kettő négy nélkült, a június 27-én, Bud Spencer halálának tizedik évfordulóján indult sorozat záródarabját. A négyszázhatvan helyből négyszáznegyvenhétre kelt el jegy. (Borítókép: Bud Spencer és Terence Hill 1973-ban. Fotó: Mondadori Portfolio / Getty Images)