● news.bsdnet.hu

Hatvanezer illegális migráns zúdult rá július utolsó napjaiban Ceutára, Spanyolország és egyben az Európai Unió észak-afrikai határára. A tömeg a marokkói Castillejos felől érkezett, a legtöbben átúszták vagy megkerülték a tengerbe nyúló határgátat, mások a kerítéseken és a szárazföldi határátkelő közelében próbáltak áttörni. A mindössze nyolcvanezres enklávé azonnal elesett, az életerős marokkói férfiak hosszú sorokban, feltartóztatás nélkül vonultak, miközben a túlterhelt spanyol egységek elsősorban a vízbe fulladókat, a sérülteket és a gyerekeket próbálták menteni. Madrid csak egy fél nap után jutott el oda, hogy kivezényelje a katonaságot. Spanyolország magának kereste a bajt. Az európai országok 2015 óta következetesen fokozták harcukat az illegális migrációval szemben. Líbiában a parti őrség olasz támogatással éles lőfegyverekkel kényszeríti vissza az útnak indulókat, Tunéziában a hatóságok különböző európai országoknak tett vállalásaik jegyében a sivatagba szállítják az afrikai migránsokat, és a sort hosszan sorolhatnánk. Mindezek eredményeként, a Frontex adatai szerint, 2026 első hat hónapjában 37 százalékkal, alig 49 ezerre csökkent az illegális határátlépések száma az Európai Unió külső határain. Kevesebben érkeztek tehát Európába fél év során, mint ahányan most pár óra alatt Spanyolországba özönlöttek. Miközben ugyanis Európa szigorított, Madrid példátlan engedményeket tett. Pedro Sánchez baloldali kormánya idén januárban az ország történetének egyik legnagyobb legalizációs programját hirdette meg, melynek során 500 000 illegálisan ott tartózkodó migráns jogi helyzetének rendezését ígérik. Idén júniusban aztán a spanyol hatóságok csodálkozva állapították meg, hogy a kérelmezők száza meghaladta az egymilliót. Mondani sem kell, ennél jobb meghívólevelet nehéz lenne elképzelni. A mostani lavinát egy július eleji spanyol legfelsőbb bírósági ítélet indította el, amely egy illegálisan érkező algériai férfi ügye kapcsán kimondta, hogy a Ceutába és Melillába tengeren érkező migránsokat nem szabad automatikusan visszaküldeni Marokkóba, hanem egyedi eljárás illeti meg őket. A döntés híre órák alatt végigsöpört a marokkói közösségi médián. TikTok-videók, WhatsApp-csoportok és Facebook-bejegyzések hirdették: „Spanyolország nem küldi haza a tengeren érkezőket.” A szivárgás hamar megkezdődött, július végére pedig átszakadt a gát. Nem ez volt az első alkalom, hogy Marokkóból egyszerre ezrek induljanak meg a spanyol enklávékba. 2021 májusában nyolcezer ember jutott be Ceutába, miután Marokkó gyakorlatilag felfüggesztette a határ ellenőrzését. Akkor ez politikai fegyver volt Rabat részéről, miután Spanyolország humanitárius kezelésre befogadta a marokkóiak által terrorszervezetnek minősített nyugat-szaharai Polisario Front vezetőjét, Brahim Gálit. A mostani helyzet azonban egészen más. Spanyolország és Marokkó kapcsolata az elmúlt években rendeződött, a két ország határvédelmi együttműködése szorosabb, mint valaha, Madrid támogatja a marokkói álláspontot Nyugat-Szahara ügyében, az Európai Unió pedig jelentős összegekkel finanszírozza Rabat határőrizeti kapacitásait. A marokkói biztonsági erők ezúttal csak rövid ideig nézték passzívan az áttörést. Nem sokkal később már vízágyúkkal, rohamrendőrökkel és erőszakos összecsapások árán próbálták lezárni a határt, majd együttműködtek a spanyol hatóságokkal az elfogottak hazatoloncolásában. A kérdés tehát nem az, hogy Marokkó képes-e megállítani a tömeget – 2021 óta számtalanszor bebizonyította, hogy igen –, hanem az, hogy ezúttal miért hagyta órákon keresztül özönleni a fiatalokat. Erre egyelőre sem Rabat, sem Madrid nem adott kielégítő magyarázatot. Mivel az ügy politikai kárvallottja elsősorban Spanyolország baloldali miniszterelnöke, ezúttal az európai baloldal elemzői kezdtek az eseményeket a háttérből irányító erők után kutatni. Arra hívták fel a figyelmet, hogy Pedro Sánchez az elmúlt időszakban komoly ellenfeleket szerzett: ellenezte az Egyesült Államok Irán elleni háborúját, elutasította a NATO által szorgalmazott védelmi kiadásemelést, határozottan fellépett a gázai háborúval szemben, elismerte a palesztin államot, június 20-án pedig Marokkó történelmi riválisába, Algériába látogatott egy energetikai megállapodás megkötése érdekében. Mindenesetre a történtek hatásos emlékeztetőül szolgáltak Brüsszel és Madrid számára arra, hogy a marokkói állam együttműködése nélkül az Európai Unió délnyugati határa védtelenné válik. Rabat tehát újra demonstrálta, hogy a migráció visszaszorításáért Európának politikailag és pénzügyileg is a zsebébe kell nyúlnia. Különösen a mostani időkben, amikor Marokkó súlyos belső nehézségekkel küzd. Az ország gazdasága az elmúlt években stabil növekedést mutatott ugyan, ennek hasznát azonban a fiatalok jelentős része nem érzi. A hivatalos statisztikák szerint a 15–24 évesek munkanélküliségi rátája 2026 első negyedévében közel 30 százalék volt, más becslések szerint viszont meghaladta a 37-et. A diplomás fiatalok körében ennél is magasabb az állástalanok aránya, miközben a lakhatási költségek emelkednek, a bérek alacsonyak, és társadalmi mobilitás szinte nincs is. Nem meglepő, hogy az Arab Barometer 2023–2024-es felmérése szerint a marokkói polgároknak 35, a fiataloknak pedig 55 százaléka fontolgatja az ország elhagyását, ami az egyik legmagasabb arány az arab világban. Azoknak, akik kivándorolnának, 53 százaléka azt is vállalná, hogy megfelelő úti okmányok nélkül induljon útnak. Ceuta és Melilla Európa utolsó afrikai előőrseiként pedig természetes ugródeszkaként szolgálnak. Ceutát még 1415-ben foglalta el Portugália, majd a portugál és a spanyol korona egyesülése után, 1580-ban spanyol fennhatóság alá került, és az 1668-as lisszaboni béke ezt véglegesen el is ismerte. Melillát valamivel később, 1497-ben foglalta el a Kasztíliai Királyság. Mire a modern marokkói állam megszületett, a két város már évszázadok óta Spanyolországhoz tartozott. Rabat ennek ellenére ma is megszállt marokkói területként tekint rájuk, és a gyarmatosítás felszámolására hivatkozva követeli vissza őket. A történelem iróniája, hogy ugyanez a Marokkó 1975 óta ellenőrzi Nyugat-Szahara mintegy nyolcvan százalékát, és saját területének is tekinti. Madridnak mindez ma már nem okoz különösebb fejtörést. Miután 2022-ben támogatásáról biztosította a marokkói autonómiatervet, a két ország kapcsolata a történelmi mélypontról kimozdulva a stratégiai partnerségig javult. Az alku mindenki számára világos: Spanyolország politikai támogatást ad Rabatnak Nyugat-Szahara ügyében, Marokkó pedig cserébe Európa délnyugati kapuját őrzi. Ceuta és Melilla így ma már egy geopolitikai csereüzlet záloga. A ceutai képek mindenesetre ismét rávilágítottak Európa belső megosztottságára. Giorgia Meloni a felvételeket megdöbbentőnek nevezte, és kijelentette: „Olaszország egy millimétert sem hátrál” az illegális migráció elleni küzdelemben, mert Európa csak akkor maradhat szuverén, ha maga dönti el, ki lépheti át a határait. Az olasz miniszterelnök odáig ment, hogy bejelentette, a maga részéről felfüggeszti a schengeni megállapodást Spanyolországgal, amíg az újra képes nem lesz ellenőrzése alá vonni külső határát. Finnország és Dánia támogatásáról biztosította az olasz kezdeményezést, Mari Rantanen finn belügyminiszter pedig úgy fogalmazott: Spanyolország „teljesen kudarcot vallott a schengeni övezet külső határának megvédésében”. Franciaország ugyan nem állt a schengeni szankciót sürgetők mellé, de azonnal megerősítette a spanyol határon folyó ellenőrzéseket. Érdemes megjegyezni, hogy a most beözönlő migránsok csupán jogi értelemben léptek be az Európai Unió területére, földrajzilag ugyanis Afrikában maradtak. Az incidens így valójában inkább ürügyet szolgáltatott a spanyol kormány liberális migrációs politikájával szemben felgyülemlett európai frusztráció kifejezésére. A liberális politikusok és jogvédő szervezetek mindeközben továbbra is az egyéni menedékjogi eljárásokhoz való hozzáférés szükségességét hangsúlyozzák. Az Európai Bizottság reakciója pedig ezúttal is visszafogott maradt: Brüsszel a Marokkóval való együttműködés fontosságáról beszélt, de nem érkezett rendkívüli uniós kezdeményezés, nem hívtak össze válságtanácskozást, és nem született új határvédelmi terv sem. A tény, hogy az unió ismét a tagállamokra és (ezúttal) Marokkóra bízta a helyzet kezelését, sokat elárul az európai migrációs politika jelenlegi állapotáról: a nagy elvek Brüsszelben születnek, Európa kapuit viszont továbbra is a nemzetállamok őrzik.