● news.bsdnet.hu

Ritkán fordul elő, hogy egy kasszasiker körül kibontakozó vita nem a látványról, a szereposztásról vagy a bevételekről szól, hanem a történelmi hitelességről, illetve az irodalmi hagyományról. Christopher Nolan Odüsszeiája hiába az év egyik legnagyobb mozis sikere, több szempontból is nagy visszhangot keltett , és nem csak pozitív értelemben. Homérosz eposzának elismert műfordítója, Emily Wilson – akinek 2017-es angol fordítását maga Nolan is inspirációként emlegette – meglepően  éles kritikát  fogalmazott meg a filmről. Wilson szerint az alkotás látványos ugyan, de nélkülözi azt a pszichológiai, erkölcsi és politikai mélységet, amely az eredeti művet időtlenné teszi. A forgatókönyvet egyenesen „pocséknak” nevezte, és azt írta: „szégyellném, ha a forgatókönyv bármely részét én írtam volna”. Véleménye szerint Nolan grandiózus akciófilmet készített, amely a hatás kedvéért feláldozta Odüsszeusz személyiségét és a mű legfontosabb kérdéseit: az identitás, a család, a hazatérés problematikáját, vagy a háború utáni trauma témakörét. Van, amiben egyet lehet érteni Wilsonnal, de a háborús tematika lesajnálásával elég nehéz, mivel a film aktualizált konklúziója erre épül, és egyáltalán nem rosszul, vagy felszínesen. Wilson kritikája ugyanakkor túlmutat egyetlen filmen. Nem azt állítja, hogy egy adaptációnak szolgai módon kell követnie az alapművet – sőt, hangsúlyozza, hogy a legjobb feldolgozások mindig újraértelmezik a forrásukat –, inkább azt kifogásolja, hogy a változtatások kiüresítik a történet lényegét. Ez a vita valójában egyidős magával a filmművészettel. Hol húzódik a határ a művészi szabadság és a történelmi vagy kulturális hitelesség között? És egyáltalán, kell-e egy filmnek hűségesnek lennie a múlthoz? A válasz aligha fekete vagy fehér. A mozi sosem volt történelemóra, mégis vannak alkotások, amelyek annyira mélyen beépülnek a kollektív emlékezetbe, hogy sok néző számára ezek jelentik magát a történelmet. Éppen ezért különösen érdekesek azok az esetek, amikor egy-egy legendás „történelmi” film szinte teljes egészében fikcióra épül. Kevés alkotás szemlélteti ezt jobban, mint Mel Gibson A rettenthetetlen című műve. A produkció máig a történelmi eposzok egyik legismertebb darabja, miközben a történészek hosszú listát tudnak felmutatni a tévedéseiről. William Wallace híres kék arcfestése például évszázadokkal korábbi kelta hagyományt idéz, mint amely korban a történet játszódik. A skótok kockás kiltjei szintén anakronisztikusak, hiszen csak jóval később terjedtek el. A stirlingi csata nemkülönben elég szabadon lett értelmezve. A film legnagyobb történelmi „lódítása” azonban talán Wallace és Izabella hercegnő románca. A valóságban a későbbi angol királyné még gyermek volt, és valószínűleg soha nem is találkozott Wallace-szal. Hasonlóan saját mitológiát épít Zack Snyder 300 című filmje. A Thermopülai-szoros csatájának történetét Frank Miller képregényének vizuális világán keresztül meséli el, így eleve nem dokumentarista igénnyel közelít a múlthoz. Ennek ellenére sok néző számára a spártaiak és a perzsák ábrázolása történelmi valóságként rögzült. A filmben Xerxész szinte természetfeletti figurává válik, a perzsa hadsereg szörnyekkel és groteszk harcosokkal egészül ki, miközben a görög oldalon is jelentősen leegyszerűsödik a politikai és katonai valóság. Ridley Scott Gladiátora sok tekintetben hasonló utat jár be. Marcus Aurelius valóban római császár volt, Commodus is létezett, ám Maximus alakja teljes egészében fiktív. A film szerint Commodus apagyilkosság révén szerzi meg a trónt, majd gladiátorviadalon hal meg, miközben a történelmi valóság ennél jóval prózaibb. Marcus Aurelius természetes halállal halt meg, Commodust pedig évekkel később egy palotai összeesküvés miatt fojtották meg. Scott azonban sosem dokumentumfilmet akart készíteni, nála a római történelem inkább egy shakespeare-i bosszúdráma díszletévé vált. Az efféle szabadon értelmezett momentumok nem kizárólag az ókor vagy a középkor történeteit érintik. A Roland Emmerich-féle A hazafi például az amerikai függetlenségi háború eseményeit dramatizálja úgy, hogy a brit hadsereg számos kegyetlenségét a második világháborús náci bűncselekmények mintájára jeleníti meg, miközben ezeknek nincs történelmi alapjuk. Oliver Stone JFK című filmje ugyan nem klasszikus történelmi eposz, mégis generációk számára formálta át a John F. Kennedy meggyilkolásáról alkotott képet azzal, hogy a különféle összeesküvés-elméleteket rendkívül meggyőző filmes nyelven mutatta be. Michael Bay Pearl Harbora más módon bánik a történelemmel. Itt maga a japán támadás ténye természetesen valós, ám a cselekmény fókuszát egy romantikus szerelmi háromszögre helyezik. A fikció olyan mértékben uralja a narratívát, hogy a történelmi esemény gyakran csak háttérdíszletként szolgál a melodrámához. A kritikusok már bemutatásakor felrótták, hogy a film hollywoodi romantikus klisékké alakított egy nemzeti traumát. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek rossz filmek lennének. A rettenthetetlen, a Gladiátor vagy a 300 filmes szempontból meghatározó alkotások, amelyek vizuális világukkal, dramaturgiájukkal és karaktereikkel generációkra hatottak. A probléma inkább ott kezdődik, amikor a néző nem különíti el a történelmi valóságot a filmes fikciótól. A mozi érzelmi ereje ugyanis gyakran felülírja a tankönyvek tényszerűségét. Emily Wilson kritikája ezért sem szimplán Christopher Nolan filmjéről szól. Sokkal inkább emlékeztet arra, hogy a történelmi vagy irodalmi adaptációk egyszerre két világban léteznek. Egyfelől önálló művek, amelyeknek joguk van új jelentéseket teremteni, másfelől azonban óhatatlanul alakítják azt, ahogyan a múltat elképzeljük. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e eltérni a történelmi tényektől, hanem, hogy az eltérés gazdagítja-e a történetet, vagy csak látványosabbá teszi. A legjobb történelmi filmek ugyanis nem attól maradnak emlékezetesek, hogy minden részletük hiteles, hanem, hogy a fikció mögött képesek megragadni valami igazit az emberi természetről. (Borítókép: Részlet az Odüsszeia c. filmből. Fotó: JLPPA / Bestimage / Northfoto)