● news.bsdnet.hu

„Migráns” – áll egy installáción a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása, az Amerikai álom egyik terme előtt. Ezt a szót gyakran láttuk az elmúlt években, csak épp más kontextusban, az alap most nem is kék, hanem fehér, és olyan szavak is olvashatók mellette, amilyeneket a propaganda még véletlenül sem szeretett volna a migráns közelében látni: „száműzetett, üldözött, menekült”. A feliratok azokra a kitántorgó magyarokra utalnak, akik Amerikában keresték a boldogulásukat – róluk szól a kiállítás. Vagy hát róluk is: ki ezért utazott ki, ki azért, Amerika hosszú időn keresztül vonzotta az embereket a világ minden tájáról, így persze Magyarországról is. Ennek lett némi látható eredménye is, ami szerencse, ha már kiállításról van szó: ilyen volt például a múzeum előcsarnokában elhelyezett Ford T-modell is, becenevén „Bádog Böske”, aminek a fejlesztésén két magyar, Galamb József és Farkas Jenő is dolgozott.Kossuth, Márai, Old ShatterhandA kiállítás megnyitóját az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának 250. évfordulójára időzítették, és ahogy a megnyitón a kurátorok, Radnóti Klára és Orgona Angelika is hangsúlyozták, nem az országok, hanem az emberek történetét meséli el. Ez jól látszik abból is, hogy a kiállított tárgyak elég sokszínűek: az autótól a mokaszinig van itt minden, mint a búcsúban. Ez a sokszínűség leginkább Kossuth Lajosnál szúr szemet: a kupolaterem tárlóinak talán a felét is Kossuth-relikviák foglalják el, de ott aztán tényleg van minden Kossuth utazóládájától a tomahawkon (az eredeti, bunkós változaton!) át egy olyan amerikai gyártású puskáig, amivel a magyar szabadságharcosokat akarták felszerelni, és ami leginkább egy ostyasütőre emlékeztetett. Nem tudom, hogy a fegyver hogy működött volna a gyakorlatban, de a szabadságharcosok se tudták meg, mert nem is kaptak belőle.Persze ennél többről is volt szó: meg lehet tekinteni Márai írógépét, egy Remingtont, amin Amerikában dolgozott, Szeleczky Zita, a Horthy-korszak népszerű színésznőjének hímzéses jelmezét vagy akár a clevelandi magyar baseball-csapat hivatalos mezét is. Önmagukban ezek a tárgyak nem túl izgalmasak, néhányat kivéve: ilyen az egyébként működőképes T-modell, vagy éppen Xántus János puskája, amit csak az tud igazán értékelni, aki olvasta a Winnetou-t. Ha volt igazi amerikás magyar, hát Xántus volt az: részt vett a 48-as szabadságharcban, majd rövid fogság után Amerikába utazott, ahol aztán természettudósnak állt. Összesen 390 új fajt írt le, de ami még ennél is fontosabb, mindeközben egy valódi Henry-karabélyt forgatott a valódi vadnyugaton, pont úgy, mint Old Shatterhand. Sőt, egyes elméletek szerint ő maga volt Old Shatterhand: Karl May, a Winnetou szerzője állítólag még engedélyt is kért tőle, hogy róla mintázhassa meg a figurát, ami, ha igaz, még menőbb, mint az az elmélet, hogy Jézus is magyar volt. A kiállításon teret kapott egy másik legendás hős, a Terminator is: sokféle történetről volt szó, ez éppenséggel a sikeresebbek közé tartozott.Kállay kalapja Miközben a kiállítás a megnyitón elhangzottak szerint a magyar-amerikai barátságról, a szabadságról és a gazdagság ígéretéről szól (az amerikai álomról, ugye), azért valahol riasztó belegondolni, hogy mit jelent a valóságban az amerikás magyarok névsora – és itt nem Gábor Zsazsára gondolok, hanem mindenki másra. Akadnak olyanok, akiknek bejött az élet, de bőven vannak, akiknek nem, és akinek bejött, az sem feltétlenül azért indult el Amerikába, mert oda akart menni, hanem leginkább azért, mert el akart menni Magyarországról. Vagy muszáj volt neki. A névsor elég hosszú, a legtöbb név meg ismert Bartók Bélától Kossuthon át Kállay Miklósig, akinek egyébként a tollát és a kalapját is meg lehet csodálni a kiállításon, és aki New Yorkban halt meg 1967-ben. És persze ott vannak a kevésbé ismert nevek is, vagy azok, akiknek a nevük sem maradt fenn. Bár a kiállítás nagy részét húzónevek alkotják, azért nem az egészet, érezhető rajta az a mozaikosság vagy kaleidoszkóp-jelleg, amiről a kurátorok beszéltek. Bár ha már kaleidoszkópról van szó, Kossuth talán aránytalanul nagy szerepet kapott benne, a T-modellen dolgozó mérnökök meg aránytalanul kicsit – már ahhoz képest, hogy a kocsi a kiállítás egyik fő látványossága, no meg ahhoz képest is, hogy a népautó mekkora hatást gyakorolt a 20. századi Amerika képére. Ez viszont azt is jelenti, ami egyébként egy kiállításon jó hír is lehet, hogy a tárgyak nincsenek agyonmagyarázva. A T-modell nyilván kényszerűségből kapott helyet az előtérben, a kávézóban (ki és hogy cipelne föl egy autót a kupolaterembe, és főleg minek?), de ez jó húzásnak bizonyult: ahogy az ember belép a múzeumba, Amerika rögtön visszainteget.Más világ voltAz már egy másik kérdés, hogy Amerika meddig, hogyan és kinek integetett vissza – a kiállításon felvillantott életutakból is nyilvánvaló, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, sőt, nem is volt soha. Bár a megnyitón ezt az amerikai-magyar barátság 250. évfordulójaként ünnepelték, az embernek csak eszébe jut, hogy hova jutottunk mára – én személy szerint nem vagyok benne biztos, hogy MAGA ide, MAGA oda, Donald Trump Amerikája még mindig azokat vonzaná, akik arra a bizonyos amerikai szabadságra és jólétre vágynak, amiről az amerikai álom szól. Ha egyáltalán szólt valaha valamiről: mindenkire, akinek bejött az élet az Egyesült Államokban, jut vagy százezer kitántorgó, akiknek a sorsát szintén felvillantja a kiállítás – és akiket most már nem fogadna tárt karokkal Amerika, legfeljebb az ICE ügynökei.De ezek már csak utólagos gondolatok: amikor Xántus János Kossuth Lajos ajánlásával megérkezett Amerikába, még valóban a korlátlan lehetőségek országába érkezett, ráadásul Henry-karabéllyal, és ezeket a lehetőségeket javarészt ki is használta. Persze mi mást is várhatnánk Old Shatterhandtől?