● news.bsdnet.hu

1881. július 2-a van, 16 évvel vagyunk Abraham Lincoln elnök meggyilkolása és az amerikai polgárháború után. Az amerikai elnöki székben egy polgárháborús veterán tábornok, James Abram Garfield ül, aki éppen a washingtoni (ma már nem álló) Baltimore és Potomac vasútállomáson tart kíséretével – két fiával, valamint James G. Blaine külügyminiszterrel – a New Jersey-be induló vonatra. A vasútállomáson várja Robert Todd Lincoln , a merényletben megölt elnök fia, jelenleg hadügyminiszter. Garfield azonban úti céljához már soha nem érkezik meg, ugyanis hátulról két lövés éri : az egyik csak a karját súrolja, a másik viszont a hátába fúródik, és ott is marad. Garfield összeesik, de eszméleténél marad, és egy fekete orvos, Charles Purvis veszi kezelésbe, még ott a vasútállomáson, majd megérkezik egy másik orvos is, aki a fő kezelőorvosa lesz, Willard Bliss . Az elnököt később visszaviszik a Fehér Házba, és ott próbálják eltávolítani belőle a hasnyálmirigye mellé fúródó, de létfontosságú szervet nem érő golyót . A lőszer eltávolítására irányuló, több hétig tartó kísérletek azonban kudarcba fulladnak, pedig még a telefon híres feltalálója, Alexander Graham Bell is megpróbálja fellelni egy saját készítésű szerkezettel. Garfield állapota változó: hol javulás látszik, hol visszaesés, de egy idő után egyre romlik – az elnök legyengül, lesoványodik. Szeptember elején aztán elhagyja a Fehér Házat, és vonattal az óceánpartra viszik egy házba – itt éri a halál szeptember 18-án . Mivel ugyanezen év március 4-én iktatták be hivatalába, alig fél évig, egészen pontosan 119 napig volt az Egyesült Államok – 20. – elnöke, és érdemben csak négy hónapig vezette az országot. Az 1841-ben mindössze 31 napig elnök William Henry Harrison után így Garfield lett az Egyesült Államok második legrövidebb ideig hivatalban lévő vezetője (és mind a mai napig tartja ezt a szomorú „helyezést”). Garfield halálának egy tragikus mozzanata, hogy ha orvosai, elsősorban Willard Bliss, nem kezelik félre, talán túlélte volna az ellene elkövetett merényletet . A golyó ugyanis nem ért létfontosságú szervet, az orvosok viszont sterilizálatlan eszközökkel és kézzel próbálták megszabadítani a lövedéktől. Mivel a röntgent csak 14 évvel később találták fel, a korabeli módszerekkel nem tudták kimutatni, hogy pontosan hova fúródott be a golyó. Alexander Graham Bell pedig hiába próbálta kezdetleges fémdetektorával megállapítani a lövedék helyét, Bliss pont azon a részen nem engedte vizsgálni Bellt, ahova – mint a boncoláskor kiderült – a golyó befúródott. Bár a korban egyes orvosok már tudtak arról, hogy a sterilizálatlan eszközökkel és mosdatlan kézzel végzett beavatkozások vérmérgezéshez (szepszis) vezethetnek, Bliss nem hitt nekik, és egyre durvább beavatkozásokkal tetézte már így is végzetesnek bizonyuló hibáit. Így Garfield halálát közvetlenül nem is a golyó, hanem a rossz orvosi kezelés okozta . (A merénylő, Charles J. Guiteau később többek között ezzel is védekezett a tárgyalásán.) 31 évvel később az akkor újra elnökjelöltségért induló Theodore Roosevelt sokkal szerencsésebb volt: őt egy kampányeseményen szintén meglőtték, de az akkori orvosok már pontosabb tudással rendelkeztek, és bölcsebben döntöttek. Mivel a volt elnök mellkasába fúródó golyó létfontosságú szervet nem ért, és eltávolítani kockázatosabb volt, mint benne hagyni, Roosevelt 1919-ben bekövetkező haláláig lövedékkel a testében élt. Az 1870-es évek végétől az 1890-es évekig terjedő időket az amerikai történészek „aranyozott kornak” ( Gilded Age ) is nevezik Mark Twain egy hasonló című regénye után. A polgárháborút követő rekonstrukció korszaka után ekkor indult meg igazán az Egyesült Államok fejlődése : gyors iparosodás, Európából történő tömeges bevándorlás, a nagy metropoliszok létrejötte, vasútépítések, hirtelen meggazdagodások jellemezték az időszakot. A gyors fejlődésnek persze rengeteg árnyoldala is volt: naggyá nőttek a vagyoni egyenlőtlenségek, kiterjedt volt a szegénység, a rabszolgafelszabadítás ellenére pedig a feketék nagyrészt másodrendű állampolgároknak számítottak. James Garfield úgy lett az Egyesült Államok elnöke, hogy nem akart az lenni . Az 1863 és 1880 között az ohiói 19-es körzet képviselőjeként tevékenykedő, kiváló szónokként számon tartott Garfield azzal érkezett a Republikánus Párt 1880 júniusában tartott chicagói konvenciójára , hogy földije, az akkor épp pénzügyminiszter John Sherman mellett kardoskodjon. (Sherman jóval később külügyminiszter is lett az ugyancsak merénylet áldozataként meghalt William McKinley elnök kormányában.) A „Grand Old Party” ekkor már csaknem 20 éve, Lincoln 1861-es hivatalba lépése óta irányította az Egyesült Államokat, és a párt és az állam berkeiben igencsak elharapózott a korrupció . A párton belüli fő törésvonalak az úgynevezett „zsákmányrendszer” ( spoils system ), más néven politikai patronázs fenntartásának, illetve felszámolásának hívei köré rendeződtek. A zsákmányrendszer lényege az volt, hogy az elnök saját embereivel tölti fel az állami hivatalokat, kizárólag lojalitási, és nem érdemalapon . Ez a rendszer az 1829 és 1837 között hatalmon lévő demokrata elnök, Andrew Jackson óta meghatározta az Egyesült Államok politikai életét, és csak Garfield után, részben éppen az ő halála miatt sikerült letörni. Az úgynevezett Stalwart frakció , amelyet a nagyhatalmú politikai machinátor, Roscoe Conkling vezetett, kitartott a zsákmányrendszer fenntartása mellett, ugyanis ők voltak ennek a legfőbb haszonélvezői. A New York-i szenátor Conkling kezében volt az akkoriban egyik legnagyobb állami bevételt termelő intézmény, a New York-i kikötői vámház : aki az ide befolyó pénzek fölött megszerezte az ellenőrzést, az a Republikánus Párt és a szövetségi állam fölött is erős kontrollt gyakorolt. Bár az 1877 és 1881 között a Fehér Házat elfoglaló Rutherford B. Hayes többször is megpróbálta megszerezni a vámház fölötti ellenőrzést, ez nem sikerült neki. A Stalwart frakcióval szemben állt az úgynevezett „Half-Breed” frakció , a James G. Blaine maine-i szenátor köré szerveződő csoportosulás. A két frakció Hayes elnöksége alatt valójában kart karba öltve gáncsolta Hayes terveit – például hogy saját emberét, idősebb Theodore Roosevelt et, a későbbi elnök apját ültesse a New York-i vámfőnöki pozícióba. A Stalwart és a Half-Breed frakció élesen az 1880-as konvención került szembe egymással , ahol az előbbiek a korábbi kétszeres elnök, a polgárháború győztes tábornoka, Ulysses S. Grant köré sorakoztak fel, míg Blaine frakciója Blaine-t szerette volna elnökjelöltnek. (Ekkor még nem korlátozták hivatalosan két ciklusban az elnöki ciklusok számát, bár a szokásjoggal ellentétes volt, hogy két ciklus után is elnök legyen valaki. Ez először és utoljára Franklin D. Roosevelt nek sikerült.) A Stalwart és a Half-Breed, Grant/Conkling és Blaine között teljes patthelyzet alakult ki a republikánus konvención. Összesen 35 szavazást tartottak sikertelenül, és már úgy tűnt, hogy nem sikerül elnökjelöltet állítania a pártnak, mikor a John Sherman mellett kortesbeszédet tartó Garfield szavazási körről szavazási körre egyre több szavazatot kapott, holott hivatalosan nem is volt aspiráns. Végül a 36. körben megválasztották Garfieldot, aki mellé időközben Blaine frakciója is beállt. Conklingot és körét leforrázta az eredmény, de Garfield hívei úgy gondolták, hiába nyerték meg az elnökjelöltséget, a Stalwart támogatása nélkül az elnökválasztáson esélytelenek lesznek a demokrata induló ellen. Ezért Garfield mellé alelnökjelöltnek választották Chester A. Arthur t , Conkling hű emberét, aki korábban a New York-i kikötő vámfőnöke is volt. Így legalábbis a kampány idejére kibékült a két frakció, hogy közösen győzzék le a Demokrata Párt színeiben induló Winfield Scott Hancock ot. Garfield és Hancock személyében a polgárháború két tábornoka csapott össze egymással az elnöki székért , ami jól mutatja, hogy az 1861 és 1865 közötti konfliktus több mint másfél évtizeddel később is mennyire meghatározta az Egyesült Államok politikáját. (Sőt, egy kisebb párt jelöltjeként egy harmadik polgárháborús tábornok, James B. Weaver is rajthoz állt.) A küzdelem nagyon szoros volt: közvetlen szavazatszámban ( popular vote ) kevesebb mint 2000 szavazat volt a két jelölt között, és mindketten 19-19 államot nyertek meg. Az elektori szavazatokban viszont 214-155 volt Garfield fölénye, így végül ő lehetett az Egyesült Államok 20. elnöke. A kortársai által becsületesnek, egyenesnek tartott, a feketék egyenlő jogaiért felszólaló Garfield tájidegen elemként érkezett meg a Conkling- és Blaine-féle dörzsölt politikusok uralta „washingtoni mocsárba”. A Conkling-féle frakció „beépített” emberük, Chester Arthur alelnök révén is igyekezett megőrizni hatalmát az állam bevételei és legfontosabb posztjai fölött. Az új elnök azonban úgy határozott, harcba kezd velük, és megpróbálja letörni az egész államot átszövő korrupciót és politikai patronázst . Garfield Conklingnek bevitt egyik legfontosabb ütése az volt, hogy a Half-Breed frakció emberét, William H. Robertson t nevezte ki a New York-i vámház élére. Conkling erre a másik New York-i szenátorral, Thomas C. Platt -tel együtt lemondott szenátori pozíciójáról, arra számítva, hogy megerősödve térhet vissza, és ezzel ráerőltetheti akaratát az elnökre. Conkling azonban elszámította magát, és Platt-tal együtt elvesztette a New York állami törvényhozásban tartott szavazást – ez pedig lényegében politikai karrierjébe került. Garfield tehát megtette az első és talán legfontosabb lépést afelé, hogy felszámolja az Egyesült Államokat évtizedek óta uraló korrupt rendszert, de törekvéseit már nem tudta végigvinni. Az új elnök irodája előtt sorba álltak azok a „hivatalkeresők” ( office seekers ), akik úgy gondolták, hogy tettek valami szolgálatot az elnöknek megválasztásáért, és most cserébe zsíros közhivatalokat vártak. Garfield idejének egy jó részét kitette ezeknek a hivatalkeresőknek a fogadása és elküldése. Közöttük volt későbbi merénylője, Charles J. Guiteau is. Az 1841-ben Illinois államban született Guiteau életét máig nem pontosan tisztázott mentális betegsége és állandó sikertelensége határozta meg. Édesanyja a fiú 7 éves korában meghalt, akit ezek után agresszív apja nevelt fel, aki gyakran verte. A felnőttkorba lépve megpróbált bejutni a Michigani Egyetemre, de megbukott a felvételi vizsgán. Rövid, alacsonyabb szintű tanulmányok után, 18 évesen csatlakozott egy furcsa, zárt vallási közösséghez, az Oneida Közösség hez, amely többek között a szabad szerelmet hirdette. A mai fogalmainkkal leginkább egyfajta „hippikommunaként” leírható közösségben azonban Guiteau nem találta a helyét, nem alkalmazkodott szabályaihoz, társai ezért kinézték, és a közösségre jellemző promiszkuitás ellenére női partnert sem talált magának. Idővel elhagyta a kommunát, majd egy alacsony szintű ügyvédi vizsgát tett, de csak egy ügyfelet képviselt, és őt is elítélték. Ezt követően főleg pénzbehajtással foglalkozott. 1869-ben feleségül vett egy könyvtárosnőt, de mivel rendszeresen verte őt, neje öt évvel később elvált tőle. Guiteau politikával való kapcsolatkeresése 1872-ben kezdődött, amikor az az évben tartott elnökválasztáson politikai kortesbeszédet mondott a tiszavirág életű Liberális Republikánus Párt színeiben induló, de a demokraták által is támogatott Horace Greely mellett, aki végül csúnyán elbukta a választást Ulysses S. Granttal szemben (és még az elektori kollégium összeülése előtt meg is halt). Guiteau meg volt győződve arról, hogy ha Greely-t megválasztják, ő cserébe megkapja a chilei nagyköveti posztot. Ezt követően további nyolc év telt el, miközben Guiteau különböző tevékenységekkel, például vallási igehirdetéssel próbálkozott, és különböző kisstílű bűnökért többször is letartóztatták és bebörtönözték. 1880-ban túlélt egy 55 ember életét követelő gőzhajó-katasztrófát, és ez megszilárdította benne azt a meggyőződést, hogy Istennek komoly tervei vannak vele. Ismét a politika felé fordult, és először az 1880-as republikánus konvenció esélyesének tűnő Ulysses Grant mellett írt kortesbeszédet „Grant Hancock ellen” címmel, majd mikor kiderült, hogy Garfield lesz az elnök, a beszédet átírta „Garfield Hancock ellen” címmel . A beszédet élőben valószínűleg csak egyszer adta elő kis közönség előtt, ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy oroszlánrésze volt Garfield választási győzelmében . Ennek megfelelően az új elnök hivatalba lépése után a többi hivatalkeresővel együtt a Fehér Házban kilincselt . Mivel előbb bécsi, majd párizsi konzul akart lenni – annak ellenére, hogy sem idegen nyelvet nem beszélt, sem semmilyen diplomáciai tapasztalata nem volt –, a külügyminiszteri posztot elnyerő Blaine-t is megkörnyékezte, aki dühödten utasította el próbálkozását. Guiteau-nál a személyes sértettség vallási tébollyal keveredett , és ez megérlelte benne azt a meggyőződést, hogy a párt és a haza érdekében, isteni sugalmazásra végeznie kell Garfield elnökkel . Vett egy British Bull Dog típusú revolvert – szándékosan elefántcsont-markolatút, hogy majd „jól mutasson a múzeumban” –, és heteken keresztül követte Garfieldot, a megfelelő alkalomra várva. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban az elnököknek nem volt személyi védelme , még Lincoln 16 évvel korábbi meggyilkolása ellenére sem. Ehhez egy harmadik elnöknek is meg kellett halnia, az elnököket védő Secret Service-t ugyanis csak William McKinley 1901-es meggyilkolása után hozták létre. Ráadásul az elnökök programjait az újságok is közzétették, így Guiteau tudhatta, hogy 1881. július 2-án reggel Garfield a Baltimore és Potomac vasútállomáson lesz. A merényletet követően egy ott tartózkodó rendőr lefogta Guiteau-t, aki azt kiáltozta, hogy a Stalwart frakció érdekében követte el a gyilkosságot, és az volt a célja, hogy Chester Arthur legyen az elnök. Guiteau azt gondolta, az elnökké előlépő Arthur majd fontos pozíciót juttat neki. Guiteau pere nagyrészt a mentális állapota körül forgott, és olyan komoly vitát keltett, hogy halála után a merénylő agyát külön vizsgálat alá vetették , hátha valamilyen tudományos eredményre jutnak a „gyilkos elméket” illetően. (Nem jutottak, de az agy ma is látható egy philadelphiai múzeumban.) Guiteau a tárgyaláson azt állította magáról, hogy a Garfield elleni lövések esetén nem volt szabad akarata, mert Isten irányította cselekedeteit, de a saját védelmével szembemenve tagadta, hogy elmebeteg lenne, és elismerte, tudja, hogy tette törvénytelen volt. A merénylőt így végül kötél általi halálra ítélték , és 1882. június 30-án kivégezték . Akasztásakor egy saját maga által szerzett dalt ( I Am Going to the Lordy ) énekelt, melyben az áll, hogy megmentette pártját és országát, ennek ellenére most megölik őt, de a halála után találkozhat az Úrral. Mivel Guiteau úgy állította be magát, hogy a Stalwart frakció érdekében követte el a merényletet, sőt, azt állította magáról, hogy „Stalwartabb a Stalwartnál”, a közvélemény Conklingék csoportja ellen fordult – ezzel magának Conklingnak a sorsát is végleg megpecsételve. Annak ellenére is, hogy Chester Arthur személyében egy hozzá lojális ember esküdött fel az Egyesült Államok 21. elnökének. Arthur nem meglepő módon nagyon népszerűtlen elnökként kezdte pályáját, de aztán mindenkit meglepve rácáfolt az előítéletekre . Nagy szerepe volt abban, hogy a Kongresszus 1882-ben elfogadta, majd ő maga 1883 elején aláírta a Pendleton közszolgálati reformtörvényt , amely véget vetett a zsákmányrendszernek, a pozícióra való alkalmassághoz kötve a szövetségi közhivatalok betöltését . Chester Arthur emellett – többek között – az amerikai haditengerészet fejlődéséért is sokat tett. Annak ellenére tehát, hogy alelnökként lényegében belső ellenfele volt Garfield elnökségének, végül részben az ő programját valósította meg . Betegsége miatt Arthur nem vállalt újabb ciklust, az 1884-es választásokra pedig James G. Blaine lett a republikánusok elnökjelöltje, aki már évtizedek óta vágyott az elnöki posztra. Ezt azonban nem sikerült megszereznie, alulmaradt ugyanis Grover Cleveland dal szemben, akinek a személyében 1861 után 1885-ben újra demokrata elnöke lett az Egyesült Államoknak. Címlapkép: a washingtoni Capitolium épülete, előtte James A. Garfield elnök szobra. A kép forrása: Getty Images