● news.bsdnet.hu

– Jaffa Kiadó, 2026, 260 oldal Volt azonban a nőkről szóló diskurzusnak egy másik iránya is, jelesül az, ahol a nők már kifejezetten negatív szereplőként jelentek meg. Ez a negatív kép azonban áldozati színezetet is kaphatott (különösen a gyermekeikkel öngyilkosságot megkísérlő sokgyermekes anyáké), amely kiválóan alkalmas volt arra, hogy a kormányzat családvédelmi intézkedéseinek hiányosságára vagy tartalmi áttetszőségére irányítsák a figyelmet. Bár ezeket rövidesen bemutatom, tény, hogy Huszár Károly, Bethlen István és Horthy Miklós beszédeiben a kiszolgáltatott helyzetbe került nők nem kaptak helyet. Huszárnak a feminista törekvésekre tett, már idézett elmarasztaló megnyilvánulása mellett olyan mondatai is megjelentek az Ujság hasábjain, mint hogy: „Felvetem nyiltan a kérdést, hát öngyilkos akar lenni a magyar nemzet? Magzatok kriptája lesz az anyákból, az anyák saját magzataik Heródesévé válnak.” Mondott azonban ennél kritikusabbat is, ami aztán beépült a diskurzusba: „A modern nő ideálja a dísznő, a ruhabolond, akinek kedvesebb egy estélyi ruha, mint a gyermek és kedvesebb az autótülközés, mint a gyermek gügyögése. Én teljes szívből elitélem ezeket.” Az öltözködési szokások megváltozásának ismertetésére itt nincs hely. A vizsgált egykeellenes szövegekben azonban visszatérő elem, amelyet a pécsi püspöknek 1924-ben, Az Ujság ban – Zichy püspök éles filippikája a női divat ellen címmel – megjelent kirohanása is alátámaszt. Már önmagában az is elég informatív, hogy a szekszárdi katolikus napról beszámoló 406 szavas hír címe Zichy Gyula (1871–1942) püspök beszédének éppen ezt az elemét tartotta a legfontosabbnak. A szövegből azonban az is kiderül, hogy konkrétan a középosztály nőtagjainak szólt a püspöki feddés, akik vélhetően nem csekély számban képviseltették magukat az ünnepi eseményen: „– Álljon tőletek távol minden, – mondotta a többek között – ami nem a hitből fakad, ami a modern erkölcstelenségben és magaviseletben nyilatkozik meg, különösen az intelligens hölgyvilágnál. Nem hagyhatom szó nélkül intelligens hölgyeink ruházkodását és viselkedését. Amíg a hölgyvilág rá nem eszmél az ő magasztos tisztességére, az ő szűzi becsületességére, addig ennek az országnak nincsen reménye, nincsen jövője.” Kellér Andor (1903–1963) Sorra pusztítja az életet a legmagyarabb vidékeken az egyke című, az Ujság 1927. október 30-i számában megjelent cikke hosszabban taglalja az ormánsági bábák nemzetpusztító szerepét és erejét. Kellér több mint 2100 szavas, terep-tapasztalatokon alapuló cikke fontos ismereteket emelt be az egykéről, benne az ormánsági egykéről szóló diskurzusba. Beszámolója szerint az Ormánságban, ahol a többedik gyermek vállalása szégyennek minősült, a bába szerepe kulcsfontosságú volt a közösségi norma érvényesítése szempontjából: „Egy hivatalos szakértő megállapítása szerint az egyke-vidék egyes községeiben annyira elszaporodott a tiltott műtéteket primitív bűnösséggel végző bábaasszonyok száma, hogy egy-egy ilyen beavatkozást mai pénzértékben egy pengőért végeznek már. Mint nálunk a patikákban az aszpirint, úgy mérik ott, ezekben a községekben, az emberéletet.” Kellér cikke nemcsak megerősítette az Ormánságnak a „nemzet pusztulásában” játszott fontos szerepét, de a helyi nők morálisan sötét hátterű normarendszerének tulajdonította azt: „Két falubeli asszonnyal állunk meg. Egyiknek sincs gyermeke. – Nem is kő... – vonogatja vállát az egyik. – Minek a? – toldja meg a másik, – hogy éhezzen? Mint mi? Napszámba járjon?” Mindezek ellenére 1934-ben a bábákról szóló országos diskurzus továbbra is a szakma felelőssége, társadalmi presztízse és utánpótlása körül forgott. Tauffer Vilmos (1851–1934), a korszak egyik legtekintélyesebb szülész-nőgyógyásza is ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy az intelligens női középosztályt kell megnyerni annak a gondolatnak, hogy „lépjenek a bábai pályára.” Ezek mellett gyakorlatilag eltörpülnek azok a közel 150–300 szavas híradások, amelyek a családvédelmi politika hiányosságára igyekeztek rámutatni. Az 1934 áprilisában megjelent Az egyke ellen szónoklók figyelmébe című névtelen tudósítás Pongrácz Antalné történetét ismertette. Pongráczné egy bútorszállító kilencgyermekes felesége volt, férjével és kisebb gyermekeikkel Pestszentlőrincen éltek. Nem csak a vizsgált lapok, de több korabeli sajtóorgánum is felkapta a történetét, amit az Ujság így foglalt össze: „Pongrácz Antalné állásnélküli bútorszállító munkás felesége konyhakéssel meg akarta ölni kilenc gyermekét. A szomszédok megakadályozták a családirtást, majd az asszony bezárkózott a gyerekekkel együtt a szobás lakásban, begyújtott a vaskályhába és a kályhacsövet eltömte rongyokkal, hogy a kiáradó füstben megfulladjanak. Rendőrt hívtak a szomszédok, feltörték az ajtót és így megmentették a tíztagú családot.” A cikk emellett leírja, hogy nemcsak a munkanélküliség állt az öngyilkossági kísérlet mögött, hanem – ezzel összefüggésben – az is, hogy akár napokig koplaltak és a lakbérüket huzamos idő óta nem tudták fizetni. Utóbbi miatt épp az utcára akarták tenni őket. A cikk, amely azzal zárult, hogy a helyiek adakozással próbálnak a nő segítségére kelni, mindössze a címével ment a legmesszebb a Gömbös-kormány családvédelmi rendszerének kritikájában. Három év múlva, 1937 októberében ugyanezen séma szerint ismertették a tízgyermekes Balázs Lajosné történetét, aki kisebb gyermekeivel a Dunába akarta ölni magát. A cím itt már kifejezetten ironikus ( Harc az egyke ellen… ), de a szöveg itt sem bocsátkozik direkt rendszerkritikába. Pedig Balázsné helyzete Pongrácznéhoz képest sokkal kényesebb, a korabeli lakhatáspolitika gyengeségére mutat rá: „– Tiz gyermekem van – Zokogta az asszony. – Férjemnek van állása, sofőr, keres is. Más baj van nálunk. A tíz gyerekkel nem vagyunk képesek lakást szerezni. Mintha a háziurak mindnyájan összefogtak volna ellenünk, akárhol megjelenünk és megtudják, hogy a családban tíz gyermek van, nem adnak lakást.” A korabeli lakhatáspolitika azonban ebben az időben vett komoly lendületet, amit előbb úgy a szövetkezeti lakásépítés, mint később az Országos Nép- és Családvédelmi Alap telepei mutatnak. Igaz, ez a városi, különösen a fővárosi lakhatási problémákat nem tudta megoldani. A cikkekből különben nem derül ki, hogy az idősebb gyermekek hol voltak, mit dolgoztak, hozzá tudtak-e járulni valamelyest a szülők és kisebb testvéreik megélhetéséhez, illetve ha nem, miért nem. Egyikük esetében sem az öngyilkossági kísérlet ténye, még csak nem is az ezzel való későbbi fenyegetőzés érdemelt figyelmet, hanem az, hogy ezt a tettüket kiskorú, kiszolgáltatott gyermekeik meggyilkolásával együtt akarták elkövetni. Ez azonban, minden szociális érzékenység mellett, sokak rosszallását, megbotránkozását is kiválthatta, így összességében ők is negatív női mintaként jelentek meg a korabeli szélesebb közvélemény előtt. A negatív hangvétel különben a leginkább gyarapítani kívánt középosztálybeli nők ellen irányult – túl a bábákon és a csecsemőiket, gyermekeiket elhajtó, elpusztító nőkön. Előbbit már Zichy püspök filippikája is példázta, izgalmas viszont a középosztálybeli női hang megjelenése is az 1930-as években, igaz, a vasárnapi lapszám sokadik oldalán, de már 800–850 szavas terjedelemben. Az egyik írás szerzője Bozzay Margit (1893–1942) író, újságíró, aki Nekik van igazuk című cikkében így írt: „Egyke... Egyke... Szüntelenül hall róla az ember. Szüntelenül férfiaktól, szüntelenül csak férfiszempontból s szüntelenül egyoldalú világításban...” Ez persze nem igaz, hiszen az előbbiekben bemutattam, miként vélekedett a kérdésről Tormay Cécile vagy M. Zoltán Ila, de tény, hogy a csekély számú ellenpéldára aligha emlékezett valaki a férfi megnyilvánulások áradatában. Cikkének legfőbb tétele azonban nem ez, Bozzay ugyanis arra helyezte a hangsúlyt, „hogy a mai helyzet sem szűk keretek között, sem világviszonylatban nem csábítja a nőt arra, hogy szüljön.” A világgazdasági válságot követő első évben a munkahelyek bizonytalanságát emelte ki, ami miatt nem lehet „végeredményben tőlünk távolabbi szempontokért felelősséget vállalni esetleg a gyermek, vagy gyermekek éhezéséért, betegségéért s anyagiak híján az életbe elindulni nem tudásáért.” Mit érthetett vajon magától távolabbi szempont alatt? Ha megnézzük, mit nem értett alatta, vagyis a gyermekvállalási vágy hiányát, a terhesség okozta esetleges fizikai deformálódástól való félelmet, az odaadó nevelésre való készséget, akkor gyanakodhatunk, hogy a pronatalista érvek, különösen a nemzetpusztulás veszélyének réme nem lehetett minden téren meggyőző. Izgalmas továbbá, hogy miként abszolutizálódik a tudás megszerzésének lehetősége a női szerepfelfogás alakulásáról alkotott véleményében: „Ötven, száz esztendővel ezelőtt nem gondoltak arra az asszonyok, mi lesz, hogy lesz, ha a gyermek, a nyolcadik, tizedik megszületik? Hogy miért? Részben, mert jobb volt a helyzet, részben, mert a nők nem voltak olyan intelligensek és lelkiismeretesek, hogy ilyen gondolataik lettek volna.” Ugyancsak egy tanult nő könnyed, légies cikke 1938 nyarán a Magyarság ban megjelent Negyven érettségizett lány közül tíz év alatt tizenkettő ment férjhez . A szerző, Szabó E. Mária egy osztálytalálkozója élményét írta meg a lap vasárnapi, Az asszony című rovatába. Az egyoldalas rovatot a szépirodalmi rész és az apróhirdetések fogták közre. Erős üzenetértéke volt az oldal fejlécének is, ahol két nő ül egymás mellett, egyikük egy gyermeket dajkál, másikuk (a szemüveges!) egy asztal mellett írógépen dolgozik: család vagy karrier? – üzenték ezzel kevésbé direkten. Szabó cikke mellett olyanokat olvashatunk még, mint a Divatosan öltözködjön-e az asszony? című írás, vagy az „Egy önfeláldozó asszony” , egy névtelen szerző tollából, aki például amellett érvelt, hogy „Ki más tudna hát lemondani a divatról, az öltözködésről, mint a szerető szivü, áldozatos lelkű asszony, az édesanya?” A háborúra való készülődés idején (ráadásul még egy hónap sem telt el az első zsidótörvény hatályba lépése óta) a rovat bemutatja még az akkor divatos fehér schantungot (kosztümruha), és kozmetikai tanácsokat is nyújt. Szabó E. Mária a pártában maradt osztálytársnői panaszait ismertette, bár majdnem mindegyiküknek volt egy-egy reményteljes párkapcsolata. Egyiküké azért ment tönkre, mert a férfi nem keresett eleget, a másikuk udvarlója külföldön vállalt munkát és ott halt meg, a harmadiké szintén a pénzt hajhászta, a negyedik nő pedig anyját és testvéreit gondozta: „A saját kelengyémre már úgysem jutna semmi. Minek kergessek elérhetetlen álmokat?!” WMN szerkesztőség