● news.bsdnet.hu

– Dübörög a nyári szünet, avagy a kisgyemekes szülők rémálma. Hetekig meg kell oldani, hogy ki vigyázzon a gyerek(ek)re, miközben a szülőknek dolgozniuk kell(ene). Mindig azon gondolkodom, hogy ezt mások hogyan csinálják, mert én akárhogy osztok-szorzok, nem jön ki a matek. A harminc pár nap szabadság – aminek ráadásul egy részével a munkáltató rendelkezik – erre egyszerűen nem elég. Ilyenkor tudnak nagyot menteni a nyári táborok. Mivel tavaly pozitív tapasztalatunk volt egy fejlesztőközpont mozgástáborával, idén sem vetettük el ennek a gondolatát. A kislányom pedig – egyik barátnőjét követve – kitalálta, hogy idén tornásztáborba szeretne menni. Tetszett az ötlet, de sokat gondolkodtam, hogy beadjam-e egy olyan helyre, amiről semmit sem tudok. Próbáltam utánanézni a társulatnak, de sokkal nem lettem előrébb. Aztán arra jutottam, nem akarok paramami lenni. Rendkívül fontosnak tartom a mozgást, és hogy az kicsi kortól szerves része legyen a mindennapoknak, így végül az aggodalmaimat felülírta, hogy sokat fognak tornázni. A tábor első napján kicsit hamarabb érkeztem, hogy belessek az edzésbe. A kislányok vidáman, kacarászva ugráltak a nagy matracokon, láthatóan jól érezték magukat. Na, szuper, itt minden rendben van – gondoltam magamban. „Az edző bácsinak van egy hosszú rúdja, amivel a lányok fenekére csap” – hangzott el az első mondat a táborról. Kikerekedett a szemem. Nem tudtam, mit reagáljak. Vártam a folytatást. Közben pedig végig az zakatolt a fejemben, hogy ez most komoly? „De csak lágyan!” – folytatta kislányom. Rájöttem, hogy azt próbálja magyarázni nekem, ez miért nem baj. Azt már tudja, hogy az nem lenne rendben, ha az edző bácsi erősen csapkodna, de azt még nem érti, hogy az sem oké, ha csak „lágyan”. Hazaérve egész délután akrobatikus elemeket mutatott nekem a nappaliban, magyarázva, hogy ezeket a „csapkodó bácsi” tanította nekik. Láthatóan megragadt benne ez a dolog. Bennem is. Zavart, hogy egy felnőtt – akire rábízom a gyerekem – úgy gondolja, rendben van a gyerekek fenekére csapni egy habszivaccsal fegyelmezésből, motivációként vagy bármilyen más célból. Aztán persze elbizonytalanodtam. Lehet, hogy csak egy régi, rossz, berögzült szokás. Egyébként is, ez csak egy egyhetes tábor. Mások egész évben ide hordják a gyerekeiket edzésre. Ha ez itt tényleg bevett gyakorlat, akkor biztos tudnak róla a szülők. És ha ők nem látják ezt problémának, akkor én miért akadok fenn rajta? Éreztem, hogy szükségem van valakire, aki kívülről látja a helyzetet. Az a nagy szerencsém, hogy az egyik barátnőm gyermekjogi szakértő. Küldtem is neki üzenetet, segítsen: én gondolom túl?  Anyám öt hétig vigyáz a húgom gyerekeire, az enyémekre pár nap jut, és még én vagyok irigy VIM – 2026. augusztus 7. – WMN VIM – 2026. augusztus 7. – WMN Válaszában a sportban érvényesítendő határokat, az ezzel összefüggő kihívásokat és a gyermekek jogait bemutató szakmai anyagokhoz irányított. Azt fogalmazták meg, amit ösztönösen én is éreztem: • Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy ő határozza meg, ki és hogyan érhet a testéhez.• A fenék intim zónának számít. Ezt az edzőnek semmilyen eszközzel (így habszivacs rúddal sem) és semmilyen indokkal nem szabad érintenie vagy csapkodnia.• Ha a kislányok azt tanulják meg, hogy egy tekintélyszemély csapkodhatja az intim testrészüket, később nehezebben ismerhetik fel és húzhatják meg határaikat más visszaélésekkel szemben.• A fegyelmezésnek és motiválásnak ma már számtalan olyan, pedagógiailag elfogadott módja létezik, amely tiszteletben tartja a gyermek személyiségi jogait és testi integritását. Később este más, a táborba járó gyerekek szüleivel is beszélgettem. Egyetértettünk, hogy sok kérdést felvet a dolog. Majd elkezdtük gyártani a kifogásokat. Mi van, ha félreértettük? Mi van, ha csak túlreagáljuk? Mi van, ha rákérdezünk, és ezzel csak a saját gyerekeinket hozzuk kellemetlen helyzetbe? Végül arra jutottunk, hogy mivel a mi gyerekeink popsiját nem csapkodta meg az edző, ezért fura lenne, ha mi szólnánk. Itt kezdődött bennem az igazi dilemma. Hol vannak a határok? Mi az a pont, amikor már szólunk? Tényleg meg kell várni, amíg valami „komoly” történik? Amíg a mi gyerekeink is közvetlenül érintettek lesznek? Nem éppen az lenne a feladatunk, hogy még azelőtt beszéljünk róla, mielőtt bármi történne? Második nap úgy jött haza a kislányom, hogy a kocsiban büszkén mesélte: „De nem azért, mert nem jól csináltuk a feladatot, hanem azért, mert mi cukik vagyunk!” Mérges lettem. Legfőképpen magamra. Hogy ezt miért kellett megvárni. Miért nem szólaltam fel rögtön? És innen már nem volt semmi, ami visszatartson. Leültem, és írtam egy levelet a tábor vezetőségének. Elmondtam, mit hallottam a kislányomtól, és miért tartom azt problematikusnak. Izgultam persze, lesz-e válasz, és ha igen, milyen. Fel voltam készülve a „ha valami nem tetszik, anyuka, el lehet innen menni” vagy a „gyerekeknek élénk a fantáziájuk” típusú reakciókra, amelyekkel oly sokszor találkozom a mindennapokban. Őszintén meglepődtem, mikor másnap reggel már érkezett is a válaszlevél, amely teljes mértékben validálta az aggodalmaimat, és biztosított arról, hogy átbeszélik a történteket az érintett edzővel. Valamelyest megnyugodtam, de igazán csak akkor lett béke a lelkemben, mikor délután a táborból már úgy jött haza a kislányom: „Anya, ma nem csapkodott az edző bácsi! Szerinted miért?” WMN szerkesztőség Kiemelt kép: Getty Images/StockPlanets