● news.bsdnet.hu

A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik. Amikor a hazai villamosenergia-rendszer gerincét adó Paksi Atomerőmű egy-egy blokkja – akár tervezett karbantartás, akár üzemzavar, akár most nyáron a Duna vízállása miatt – kiesik, a magyar áramhálózat azonnal jelentős importra és költséges kiegyenlítő energiára szorul. A kialakuló ártüskék és a strukturális importkitettség azonban jóval enyhébbek lennének, ha a rendszerváltás környéki politikai térben, majd 2010-et követően a kleptokrácia kiépülésével szabályozott energetikai politikában nem sikkadt volna el egy tisztán energetikai és hálózatirányítási tény: a rugalmas csúcskapacitás hiánya. Így lett a vízlépcsővitából végül „se pénz, se posztó”. A hazai villamosenergia-ellátás fundamentuma évtizedek óta a zsinóráramot termelő Paksi Atomerőmű, kiegészülve a gyorsan felfutó, de időjárásfüggő naperőművi kapacitásokkal. Amikor a paksi blokkok termelése – akár egy váratlan hálózati esemény, akár most, augusztus elején a hűtővízhiány miatt – csökken vagy leáll, a hazai rendszerirányítónak (MAVIR) azonnal pótolnia kell a kieső teljesítményt, hogy a hálózati frekvencia egyensúlyban maradjon. Ilyenkor a magyar piac jellemzően a külföldi spot (azonnali) piacokhoz, illetve a magas áron jegyzett kiegyenlítő energiához kénytelen nyúlni. Mivel a környező országok árai (az EU-s piacösszekapcsolás révén) is reagálnak a megnövekedett magyar keresletre, az importköltségek meredeken megugranak. Nem kell elméleti modellhez folyamodni ahhoz, hogy lássuk, mibe kerül egy paksi kiesés: 2026 nyarán az ország ezt élőben végigélte. A Duna alacsony vízállása miatt július végén és augusztus elején sorban álltak le a paksi blokkok turbinái – augusztus 2-ára már csak egyetlen, 240 megawattos turbina termelt a normál 2000 megawattos kapacitásból. A Portfolio számítása szerint július 25-én, amikor Paks még teljes kapacitással működött, Magyarország nettó villamosenergia-importjának napi költsége mintegy 0,6 milliárd forint volt, augusztus elejére ez a napi importszámla közel 4 milliárd forintra emelkedett. Augusztus 4-én a behozott áram átlagára 218 euró/megawattóra volt, miközben a HUPX (áramtőzsde) másnapi piaci átlagára 187 euró/megawattóra – a különbséget az okozta, hogy Magyarország éppen az esti csúcsórákban szorult jelentős importra, amikor az árak eleve magasan jegyzettek. Ez pontosan az a mechanizmus, amit az alábbi modellszámítás ír le – csak épp nem feltételezésként, hanem tényként. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzése szerint a 2025-ös HUPX másnapi piac átlagos zsinórára 108,51 euró/megawattóra volt, az órás árak ugyanakkor −210 és +615 euró/megawattóra között mozogtak – vagyis az alábbi számításban használt 500 eurós csúcsár a sáv alsó-középső részén helyezkedik el egy valódi hiányhelyzetben. Nézzünk egy tipikus nyári időszakra fókuszáló modellszámítást, amely a fenti, valós augusztusi árszinteket tükrözi. Tegyük fel, hogy 500 megawatt paksi kapacitás kiesik a kora esti órákban (amikor a naperőművek termelése már nullához közelít, de a lakossági fogyasztás csúcson van), és a pótlására négy órán keresztül van szükség. Ha legalább 500 megawatt teljesítményt kell pótolni négy órán át, az 2000 megawattóra villamos energiát jelent, ami 500 eurós egységárral számolva 1 millió euró, vagyis ennyi ennek a rövid epizódnak a pótlólagos importköltsége. Az 1977-es államközi szerződés értelmében a vízlépcsőrendszer (a 720 megawattos Bős és a mintegy 160 megawattos Nagymaros) összkapacitásának felével, azaz 440 megawattal a magyar rendszerirányító rendelkezett volna. Mivel a vízerőmű működési költsége minimális – számoljunk konzervatívan megawattóránként 20 euróval, a matematika egészen másképp alakul: Az Oeconomus elemzése szerint egy teljes évig elhúzódó paksi kiesés importból történő pótlása 2025-ös árszinten körülbelül 1,75 milliárd euróba, a GDP 0,8 százalékába kerülne – ennek fényében a rendszeres, 440 megawattos csúcskapacitás jelenléte hatalmas, évi szinten euró tízmilliós megtakarítást jelenthetett volna évtizedeken át. Jogos a kérdés, hogy ha a rugalmas csúcskapacitás ennyire kritikus, akkor Magyarország miért nem épített helyette gyorsindítású gázturbinás erőműveket vagy energiatárolót? A válasz részben a volumenekben, részben a szabályozói és piaci környezet anomáliáiban keresendő. A kilencvenes évek elején, az UCTE (az európai villamosenergia-hálózatok egykori összehangoló szervezete) csatlakozás tárgyalásai során derült ki hivatalosan is, hogy hiányoznak a gyorsan igénybe vehető tartalékkapacitások. Erre válaszul épültek meg a gyorsindítású gázturbinás erőművek (Litér, Sajószöged, Lőrinci, Ajka), összesen kevesebb mint 450 megawatt kivehető teljesítménnyel. Ez a szám nem véletlen, a 450 megawatt gázturbina szinte pontosan megegyezik azzal a 440 megawattos vízerőmű kapacitással, amit az eredeti szerződés biztosított volna nekünk. A különbség „csupán” annyi, hogy amíg a Duna vize szinte ingyen adta volna a rugalmasságot, addig a gázturbinák csúcsrajáratása méregdrága, importált fosszilis tüzelőanyagot emészt fel. A nagyobb léptékű rugalmasság kiépülését évtizedekig lassította az a hazai adottság, amit a MEKH szabályozói gyakorlata is tükröz. A transzparencia hiánya, a titkosított tarifaszámítások és a holdingoknak kedvező hatósági mechanizmusok egyfajta szabályozói fogságot (regulatory capture) eredményeztek. Érdekes módon bizonyos kereskedői és napelemes körök is sokáig érdektelenséget mutattak a nagyméretű központi szabályozhatósággal szemben, mert a tökéletlen piaci struktúra rövid távon kifizetődő arbitrázs-pozíciókat kínált számukra. A jelenlegi válság egyik tanulsága, hogy a probléma ma a tárolás hiánya, megfelelő kapacitással Paks részleges leállása sem okozna ekkora problémát. A hazai ipari akkumulátoros tárolókapacitás a tervek szerint 2030-ra eléri az 1 gigawattot. Vagyis 2026-ban ugyanazt a feladatot próbáljuk megoldani akkumulátorokkal, amit Bős 1990 körül vízenergiával oldott volna meg – évtizedekkel később, miután minden egyes hiányórát drága importtal fizettünk ki. Ezek a számok rávilágítanak arra is, mennyire téves az az érv, hogy Bős-Nagymaros megépítése azért lett volna felesleges, mert „egy közepes akkugyárat sem bírna el”. A tévedés gyökere a beépített teljesítmény (MW) és a megtermelt energiamennyiség (MWh), valamint a hálózati funkciók összekeverése. Egy akkugyár zsinórfogyasztó, vagyis az év 365 napján 0-24 órában egyenletesen igényli az áramot. Ezzel szemben Bős eredetileg csúcserőműnek épült. Feladata az volt, hogy a duzzasztott vizet rányitva, lökésszerűen adjon le jelentős teljesítményt a hálózatnak a csúcsidőszakokban, Nagymaros dolga pedig ezeknek a vízlökések az utólagos folyószabályozási kisimítása lett volna. Egy hálózati kilengéseket kezelő csúcserőművet egy állandóan üzemelő gyárhoz mérni szakmailag irreleváns. Fontos leszögezni, hogy ez a cikk nem a környezetvédelem ellen érvel. Természetesen a fenti gondolatmenet minden pontjára lehet érvényesnek tűnő ellenérveket hozni. A mára legendás Duna Körösök joggal hivatkozhatnak arra, hogy a vízlépcső elhagyásával megmentették Budapest parti szűrésű ivóvízbázisát vagy Visegrád látképét. A kereskedői oldal pedig éppúgy joggal mutathat rá, hogy pontosan a hiányból fakadó esti ártüskék (és az arbitrázslehetőség) adják azt a brutálisan erős piaci árszignált, ami miatt ma egyáltalán megéri magántőkéből akkumulátorokat telepíteni. A történet végét azonban ismerjük. Magyarország kihátrált a bősi projektből, a környezetvédelmi érvek pedig a valóságban csorbát szenvedtek, amikor Szlovákia a C-variánssal Dunacsúnynál egyoldalúan elterelte a folyót. A mérleg ma így fest: se pénz, se posztó. A Szigetköz vízutánpótlása romokban van, az öreg Duna-meder erodál, Magyarország pedig elesett egy olcsó és szabályozható csúcserőművi profiltól, és akkor az extra költségeket most hagyjuk is. Lássuk be, a teljes be nem avatkozás sem valós alternatíva. Technológiai társadalomban élünk, és aki ezt tagadja, annak meg kellene mondania, hogyan szakítsuk ki magunkat a világ szövetéből. Hiszen épp a klímaváltozás okozta szélsőségek, mint a mostani rekordalacsony Duna-vízállás mutatják meg leginkább, hogy a „ne nyúljunk hozzá” és a „mindenáron avatkozzunk be” közötti feszültség nem elméleti kérdés, hanem a hétköznapi valóság. Az 1977-es döntési ponthoz már nem tudunk visszatérni. Bős-Nagymaros nem épül meg, a történelem kereke nem visszafordítható. Amit viszont megtehetünk, hogy tanulunk ebből a borzasztóan drága tanulópénzből. A jövőbeli energetikai és infrastrukturális döntéseinknél mindenképpen el kell kerülnünk az egyoldalú szemléletmódok térnyerését és a politikai indíttatású „csakazértis” tagadás rombolását. Rövid távon a folyó ügye nem ad megoldást a jelenlegi ellátásbiztonsági problémáinkra. A hazai energetikai intézményrendszer és a szabályozói környezet érdemi felrázása nélkül azonban a hasonló helyzetek kódolva maradnak. Csak egy transzparens, a független piaci szereplőket is integráló, a szélsőségeket elkerülő keretrendszer képes megelőzni azt, hogy a fizikai anomáliákat és a szabályozatlanság árát folyamatosan a gazdaság és a fogyasztók fizessék meg.