● news.bsdnet.hu

Kérem, én könnyekig sem hatódtam meg Bayer Zsolt eszmefuttatása hallatán. Sőt, könyékig sem. Vannak emberek, akiknek akkor sem hiszünk, ha kérdeznek, és az illető úr szívós, kitartó munkával ugyan, de bejutott ebbe a körbe. Melyet egyébként nyugodtan nevezhetnénk a Serény Múmiák klubjának, mert ha és amennyiben Rejtő Jenő után szabadon a hazaárulást halálbüntetésnek, a halálbüntetést letöltendő életfogytiglannak, azt pedig de facto száz év tényleges Csillagbörtönnek vesszük, úgy ennek a klubnak a tagjai, például Stefka István vagy Huth Gergely valóban mérhetőek összbüntetésben Második Ramszesz múmiájának életkorához, de mentse Második Ramszeszt, hogy az Újbirodalom elején uralkodott, körülbelül i. e. 1213-ban hunyhatott el, így minden balzsamozással együtt kijövünk olyan 32 hazaárulásból, plusz a reszli. (Képünk illusztráció) Na, de hát mit mondott a Bayer Zsolt Gulyás Gergelynek? „Azért ne tagadjuk, padlón vagyunk. Te hogy látod, mikor tudunk felállni, és mondjuk a sebek nyalogatása helyett, vagy azon túl, vagy amellett mégiscsak mondani valamit a megmaradt szavazóinknak?” És tényleg, mit is mondhatnának? Egy régi, és nagyon magyar színészanekdota jut eszembe: történt pedig egyszer, hogy Suka Sándor, a kiváló színművész megszorult anyagilag. Nem is színész és nem is újságíró, aki anyagilag meg nem szorul, vagy legalábbis kevés kivételt ismerek, és azok is olyanok, amilyenek. Tessék nekem elhinni: Terpszikhoré és Thaleia gyermekei legalább olyan gyámoltalanok anyagi ügyekben, mint mi, igazi hírlapírók, Hermész és Apollón pártfogoltjai...Nos, Suka Sándor összeszedte minden bátorságát, és bement Major Tamáshoz, aki akkor a Nemzeti Színház igazgatója volt. Fizetésemelést kért, mert hát ez, meg az, de még főleg amaz miatt ez szükségesnek tűnt. Major közölte – színésznek zseni volt, de embernek egy szörnyeteg – hogy márpedig pénz az nincs. Se most, se máskor, se később, se soha. Suka felnyögött: „De direktor úr, mondjon legalább valami biztatót!” „Hajrá, Suki!” Hát, pillanatnyilag ezt tudhatják mondani Bayerék is, és ez édeskevés (Sukát egyébként végül kirántotta a bajból a filmezés, de két és fél millió emberhez nem tudunk elég nagy filmgyárat építeni, no). Hanem mondott Bayer mást is. „Nekem egy kicsit olyan érzésem van, mintha 1919-et írnánk, csak 1919-ben – ez nem felmentés, csak legalább valami magyarázat – mondjuk az isonzói lövészárokból hazakerült magyar bakának volt némi oka, hogy mérges meg ideges legyen. Most nem látom az okot. És ehhez képest van a társadalomnak egy rétege, amelyik ’19 hangulatában szerintem még szívesen fel is akasztana embereket. Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni.” Hát, azt hiszem, mi más moziban ültünk. Nem tudom, Bayer Zsolt dicső felmenői mivel foglalkoztak 1919-ben, de azt tudom, hogy az enyémek mivel nem. Egyik sem akasztott, sőt. Az én dédapám, Elekes Nándor hétfalusi jegyző volt. Hétfalu Brassó mellett fekszik, és lássunk csodát, hét faluból áll, úgymint Bácsfaluból, Türkösből, Csernátfaluból, Hosszúfaluból, Tatrangból, Zajzonból és Pürkerecből. Ez utóbbinak a nevével kapcsolatban senki se kérdezze, honnét ered, mert senki sem tudja. A lakosság saját maguk szerint székelyekből, a székelyek szerint csángókból, a hatóságok szerint abban az időben osztrák–magyar állampolgárokból állt. Mármost az én dédapámnak volt némi katonai múltja, mert katonai főiskolát végzett, hadmérnök lett, szolgált Fiumében is, ott vette el dédanyámat, Tkáltsits Jankát (ami egy csomó távoli horvát rokont jelent), de hát mihez ért egy jegyző, mi a dolga? Az a dolga, hogy számon tartsa a születéseket, halálokat, házasságokat, válásokat (illetve akkor még csak elvben volt polgári házasság, meg Budapesten, Hétfaluban nem), meg tartsa rendben a földkatasztert. Ez volt a baj. Arrafelé igen kevés a használható termőföld, csodás a vidék, de a hegybe maximum bukfencet lehet vetni, gabonát nem, a szikla nem terem, szóval a lehető legszabálytalanabb formájú földdarabokkal kellett kalkulálni, tehát értenie kellett a terület-optimalizáló differenciálszámításhoz is. Mondjuk attól a vidéktől nem idegen a felsőbb matematika, azért ha nem is Brassó mellett, de Marosvásárhelyen éltek a Bolyaiak is. No, hanem ha valaki tud differenciált számítani, meg Fiumében volt hadmérnök, biztos ért a trigonometriához is. Úgyhogy mikor behívták az én dédapámat, tüzérhadnagyként vonult be. Aztán bizony Isonzónál és Doberdónál szolgált az alakulatával, bár nagy kárt nem tett az ellenségben, de nagy hasznot hajtott a bajtársaknak. Ugyanis rájött arra, hogy őrültség beásni az üteget – mondjuk a sziklába nehéz is volt – mert az olaszok épp olyan jó katonák, mint mi, és két lövés után bemérik háromszögeléssel. Ami reggel még üteg, délutánra ócskavas, és odavesznek az emberek is. Márpedig vasat még csak találunk, de embert nem. Így aztán nagy szószólója volt a mozgó tábori tüzérségnek, és tudomásom szerint mikor ezredesként leszerelt (két Signum Laudisszal) minden emberét haza tudta küldeni. Aztán otthon elkezdődtek a bajok, mert nem volt hajlandó letenni a hűségesküt a román királyra, arra hivatkozva, hogy ő már esküdött Ferenc Józsefre, Károlyra, Károlyira, Kun Bélára csak azért nem, mert akkor ott sem volt, hagyják őt már békén. Aztán az 1950-es években agyon is verték szegény, derék, gerinces dédapámat Nagyváradon egy politikai ügyben, máig tudom, a Schlauch-kert melyik bokra alá van eltemetve. Na, ő nem akasztott. Nem is hiszem, hogy kedve lett volna hozzá, bár voltak érdekes húzásai: mikor elúszott minden, földbirtok, ingatlan, értékpapír (aranyat vasért) képes volt megszökni egy vándorcirkusz műlovarnőjével. Rendes ember a műlovarnőt szökteti meg, ez esetben fordítva történt, de elkapták és hazavitték. Nem is értem, láttam dédanyám fényképét, akinek az a szépség kevés, az igen nagyravágyó ember lehet. Az viszont igaz, hogy a műlovarnő képét viszont nem láttam. Mindenesetre dédapám nem akasztással, hanem műlovarnőkkel (és, feltételezem, depresszióval, egzisztenciális válsággal, hiszen hét gyereke volt) foglalta el magát. Na, de csak van valaki a családomban, akit meg lehet vádolni. Éspedig a nagypapám, Deutsch László. A mi családunkban valami betegség lehet a vonzalom a reáliákhoz, ő eredetileg matematikus volt, csak az egy roppant szerényen fizető munkakör (szintén családi hagyomány minálunk, hogy nem gazdagodunk meg, vagy ha jutunk is valamicskére, jön egy államrend, és elveszi – a nagyváradi Fő utca legkisebb papírkereskedése volt később a nagypapámé, az elvileg máig az enyém kéne legyen, csak sokszor államosították, és egyszerűen nincs se pénzem, se energiám a pereskedésre), no de mivel matematikából nehéz megélni, beállt a családi faipari vállalkozásba. Csakhogy nehéz fát vágni ott, ahol lőnek – tehát beállt a Tanácsköztársaság vöröskatonájának, hogy legalább ne cseszegessék a családtagjait. Nos, azt hiszem, Svejken és Ivan Csonkinon kívül ő volt a legbékésebb katona a világon. Elküldték valahová Vaskó környékére, hogy őrizzen egy hidat. Kapott egyenruhát, puskát (Mannlichert), két tár töltényt, egy heti bagót, és valami aprópénzt, ami nem sokat ért. Elfoglalta a harcálláspontot és – semmi nem történt. Mikor az első hét végén kifogyott a konzervből meg a komiszkenyérből, megállapodott a környékbeli román csobánokkal, hogy kap kaját meg pálinkát, és ha valaki fosztogatni próbálná őket, jön a puskával. Nem jött senki. Nem jöttek a vörösök, nem jöttek a fehérek, nem jöttek a magyarok, nem jöttek a románok, nem jött még a Székely Hadosztály sem, annyira Isten háta mögött volt, hogy az egész impériumváltást úgy tudta meg, hogy lement Vaskóba dohányért, akkor szóltak neki, hogy ez most már Románia. Hát, a legkevesebb, hogy nem akasztott, de hát miért is tette volna? Volt nekem még egy másod-nagybátyám, bizonyos Elekes Tamás, dédapám fia, aki később harcolt a spanyol polgárháborúban, mint nemzetközi brigadéros, de bár ne tette volna: Barcelonában állt be, és hát az anarchistákhoz, aztán csodálkozott, hogy pont a magyar elvtársak akarták kivégezni (mondjuk együtt raboskodott George Orwellel, együtt is hozták ki őket). Aztán később részt vett a francia ellenállásban is, csak mivel rosszak voltak a tapasztalatai, nem a Resistance, hanem a Maquisard oldalán, majd mikor hazajött Váradra, 1948-ban be akarták szervezni állambiztonsági tisztnek, mint illegális kommunistát – mondjuk der speciel kommunistának tényleg illegális, sőt, kissé irreális is volt – és erre fel elkötött egy PO–2-es repülőgépet, mellyel Jugoszláviába repült. Minek következtében őt ott csukták be, mint kémgyanús egyént, dicső eleimet meg emitt. Meg is halt a börtönben több családtagom, mert nagyon egészségtelen tud lenni, mikor agyonverik az embert. De hát korábban meg német szövetségeseink gondoskodtak családom halálozási arányáról, mondhatni ipari szinten. Szóval, vagyunk így ezekkel a régi dolgokkal. Ki akasztott és kit? Én nem és egyetlen felmenőm sem. Még a legjobban nagypapám haragudhatott volna a világra, de ő sem tette, hanem bújában-bánatában elment bárzongoristának, mikor már a papírkereskedést is elvették, meg, mivel szép volt a kézírása, ő írta az étlapokat is a Szedosz nevű vendéglőben. Kiskoromban ő mutatta meg nekem, hogy kell játszani Duke Ellingtontól a Caravant. A fene érti ezt az akasztós dolgot. Minek? Persze, vizsgálat kell. Esetleg kéne egy új sajtótörvény is, ellenőrizni kell a gazdagodásokat, ez igaz. De hát ez csak nem akasztás. Tessék nekem elhinni, nem volt gazdagabb ember az én Tamás másodnagybátyámnál abban a pillanatban, amikor élve kiszabadult Barcelonában a saját elvtársai börtönéből. Nem volt neki tán száz pesója sem – de élt, és ez volt a gazdagság, ez ért kincset. Na, de tekintsük a dolgot másfelől. Képzeljük el, hogy Bayer Zsolt kimegy az utcára, és senki sem akarja felakasztani. Sőt: leszarják. Vagy le se. Én tudom, hogy Magyarországon az áldozati póz kincset ér, de tényleg ezt kéne tenni vele. Ott áll, fényes délben, a placcon, egy szál vérpadban, és senki se bántja! Skandalum, kérem, skandalum. De így szeretném. Legyük Rejtő és Karinthy, Örkény és Tamási Áron vagy Karácsony Benő országa, ne Wass Alberté. A bayerek meg még a végén túl kell éljék, hogy nem kötötték fel őket. Nagy büntetés lenne ez nekik, tessék elhinni. Bár szerintem valahogyan csak hozzászoknának. Szele Tamás