● news.bsdnet.hu

A Marvel és a verekedős játékok kapcsolata hosszú évtizedekre nyúlik vissza, a Marvel vs. Capcom-széria azonban a 2017-es Infinite óta újabb hosszú(nak tűnő) pihenőre vonult. A Marvel Tōkon: Fighting Souls ezért teljesen új irányt jelent; fejlesztői nem próbálták meg egyszerűen lemásolni a Capcom klasszikusait, hanem új irányokat kerestek a bejáratott műfajban. A Sony és a Marvel az Arc System Works csapatára bízta a jól ismert hősöket – a választás nem véletlen, hiszen a Guilty Gear Strive és a BlazBlue szériák alkotói már többször megmutatták, hogyan lehet a kétdimenziós küzdelmeket látványos animációkkal és meglepően komoly mélységgel megtölteni. Arról nem is szólva, hogy a csapatnak micsoda gyakorlata van a licenszek pofozkodós feldolgozásában: a Dragon Ball, a One Piece és a Persona környezete után most először nyúlnak amerikai karakterekhez. A végeredmény pedig már az első pillanatokban magáért beszél. A Fighting Souls egészen elképesztően néz ki, a 2.5D-s megoldások pedig remekül állnak a Marvel képregény-lapokról és mozivászonról oly ismerős szereplőinek. A karakterek nem szimplán korábban már látott kinézetük animeváltozatát kapták meg, hanem teljesen újragondolt dizájnnal érkeztek. Iron Man páncélján például erősen érezhető a Gundam-hatás, Peni Parker pedig hatalmas SP//dr gépével a képernyő jelentős részét elfoglalja. A húszfős kezdőfelhozatalban az olyan kötelező szereplők mellett, mint Spider-Man, Wolverine, Captain America, Hulk vagy Doctor Doom, kevésbé ismert figurák is helyet kaptak. Ilyen többek között Danger vagy Magik, és szerencsére nem csak külsőre különböznek egymástól. Mindenkinek megvannak a saját trükkjei, erősségei és gyengeségei, így egy új karakter kipróbálása nem csupán más animációkat, hanem ténylegesen eltérő játékstílust jelent, ahogy azt a legjobb verekedős játékoktól el is várjuk. [+] A négy a négy elleni felállás elsőre ijesztően hangozhat, főleg azok számára, akik már egyetlen karakter összetettebb kombinációinak megtanulásától is menekülőre fognák. A Fighting Souls azonban ügyesen egyszerűsíti le a rendszert. A csapat tagjai közös életerőn osztoznak, vagyis nem kell egymás után mind a négy szereplőt kiütni. A karaktercsere elsősorban taktikai eszköz: más támadási távolságot, új kombólehetőségeket vagy egy nehéz helyzetből való menekülést jelenthet egy új harcos behozatala. A küzdelmek kezdetén a vezető karakter mellett még csak egy segítő áll rendelkezésünkre. A harmadik és negyedik csapattag menet közben csatlakozik, például egy sikeres pályaátmenet után, de egy elveszített kör is közelebb vihet a teljes csapat összeállításához. Emiatt az összecsapások fokozatosan válnak egyre kaotikusabbá: ami eleinte egy viszonylag hagyományos párharcnak tűnik, abból a végére könnyen egy nyolc szereplőt megmozgató, látványos tömegverekedés lesz. [+] A társakat rövid támadásokra is behívhatjuk, de megfelelő időzítéssel rögtön át is válthatunk rájuk. A különböző segítők eltérő helyzetekben hasznosak: valaki a levegőből érkező ellenfelek ellen jó, más nagy távolságból támad vagy éppen egy megkezdett kombót tud továbbvinni. Mindezt külön mérők, szuperképességek, védekező visszavágások és csapatos támadások egészítik ki. A rendszer látványos, pörgős és elsőre talán kissé zavaros is, mégsem követeli meg, hogy rögtön négy teljes karaktert kitanuljunk. Nyugodtan támaszkodhatunk a kedvencünkre, a többiek pedig kezdetben maradhatnak egyszerű segítők. Később viszont egyre jobban kinyílik a játék, ahogy ráérzünk a váltásokra, az Assemble támadásokra és arra, miként lehet egy látszólag befejezett kombót még néhány ütéssel meghosszabbítani. Ebben sokat segít a kétféle irányítás. A legutóbbi Street Fighter által inspirált egyszerűbb Quick Skill rendszerrel egyetlen gomb és egy irány megadásával előhívhatók a különleges támadások, az alapvető Link Attack kombinációkhoz pedig elég ugyanazt a támadógombot ismételten megnyomni. A hagyományos parancsbevitelt kedvelők ezzel párhuzamosan használhatják a klasszikus negyedkörös mozdulatokat, amelyek valamivel nagyobb sebzést és több energiát adnak. Az egyszerűbb kezelés tehát nem zárja ki a mélységet, inkább kényelmes belépőt biztosít hozzá. [+] A tutorial külön dicséretet érdemel. A Startup Battle az egészen alapvető mozgástól, támadástól és védekezéstől indul, majd szépen lassan eljut a segítők használatáig, a karaktercserékig és a csapatos mechanikákig. Aki már jártas a műfajban, átugorhatja a legalapvetőbb leckéket, az újoncok viszont tényleg az első lépésektől kezdhetik a tanulást. Ezt követik a karakterleckék és a kombópróbák, amelyek nem érik be azzal, hogy felsorolják az adott hős képességeit. Megmutatják az egyedi tulajdonságokat, a hasznos támadássorozatokat és azt is, milyen helyzetben érdemes bevetni őket. Nem állítom, hogy ezek teljesítése után automatikusan esélyünk lesz a ranglista legjobbjai ellen, de a játék legalább minden szükséges eszközt megad a fejlődéshez. Ez nekem különösen jól jött, mert nem tartom magam nagy fighter-játékosnak. Régebben szerettem játszani baráti összejöveteleken a Tekken és Mortal Kombat részeivel, hosszabb időre egyedül leginkább a Tekken 6 tudott lekötni annak idején PSP-n. Emiatt nem voltam biztos benne, hogy a Tōkon mennyire talál majd be, a könnyen használható alapoknak és a fokozatosan feltáruló harcrendszernek köszönhetően viszont kifejezetten kellemes meglepetést okozott. [+] Az egyjátékos tartalom központi eleme az Episode Mode, amely öt külön történetben mutatja be az öt alapcsapat útját. A kiindulópont minden esetben ugyanaz: a rejtélyes Promoter kihirdeti a Challenge of the Champion nevű tornát, amelynek végén a győztes szembenézhet a Földet fenyegető Bajnokkal. Az öt epizód emiatt alapvetően ugyanazt a történetet meséli el, csak más szereplőkkel és kissé eltérő nézőpontból. Szerencsére a csapatok közötti dinamika sokat dob rajtuk. Különösen szórakoztató tud lenni például a Ghost Riderből, Blade-ből, Deadpoolból és Lokiból álló, természetesen nem a tudományos objektivitásról és a totális komolyságról elhíresülő Samurai Outriders társaság, de a többi csoport tagjai között is akadnak jól működő, olykor szándékosan furcsa párosítások. A történetek legnagyobb erősségei azonban a képregényes átvezetők. Mind az öt epizód eltérő rajzolót és vizuális stílust kapott, így a hasonló történeti váz ellenére is van miért végignézni őket. A nyugati képregények és a japán mangák stílusa folyamatosan keveredik, a finoman mozgatott panelek pedig sokkal emlékezetesebbek, mint amilyen egy hagyományos, állóképes történetmesélés lett volna. A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!