● news.bsdnet.hu

Hariti mitológiai történetéhez aligha lehetne sötétebb kezdést kitalálni. A buddhista hagyományok szerint a félig isteni, félig démoni természetlény több száz gyermek édesanyja volt, akiket mindennél jobban szeretett. Ezzel önmagában még nem is lett volna probléma, Hariti azonban saját utódai táplálásához más családok gyermekeit rabolta el és falta fel. A környék lakói hiába próbálták ajándékokkal kiengesztelni, a gyermekrablások nem maradtak abba, ezért a kétségbeesett szülők végül Buddhától kértek segítséget. Buddha nem erővel győzte le Haritit, hanem elrejtette annak legfiatalabb és legkedvesebb gyermekét a koldulócsészéje alá. A démoni anya mindenhol kereste Pingalát, de hiába járta be érte az egész világot, sehol sem találta. Amikor már minden reményét elveszítette, ő maga fordult Buddhához, aki ekkor megkérdezte tőle, vajon el tudja-e képzelni azoknak a szülőknek a fájdalmát, akiktől sokszor az egyetlen gyermeküket ragadta el. Hariti végül megbánta a tetteit, felhagyott a gyermekrablással, és a történet végére a várandós nők, az anyák és a gyermekek védelmezőjévé vált. A játék történetének középpontjában is egy anya és gyermeke áll. Főszereplőnk beteg kislányát, Cindyt viszi el egy kórházba, hogy ott megkapja a kezeléséhez szükséges injekciót. Az anya sietne vissza a munkájához, lánya azonban inkább bújócskázni szeretne vele. A kezdetben ártatlannak tűnő játék hamar rémálommá változik, amikor a gyerek eltűnik, az egészségügyi intézmény folyosói pedig egyre nyugtalanítóbb arcukat mutatják. Az anya természetesen Cindy a keresésére indul, miközben a kórház falai között lassan összemosódik a valóság és a képzelgés világa, a buddhista folklór által ihletett módon. A Hariti belső nézetes pszichológiai horrorként hirdeti magát, a gyakorlatban azonban sokkal inkább egy erősen megkötött sétaszimulátorról beszélhetünk. Folyosókat és kórtermeket járunk végig, továbbjutáshoz szükséges tárgyakat keresünk, majd időnként visszabaktatunk egy korábban lezárt ajtóhoz. A játék szinte végig pontosan kijelölt útvonalon terel bennünket, komolyabb fejtörők, érdekes döntések vagy különösebben összetett feladatok nélkül. Mindez még nem feltétlenül lenne probléma, ha közben a történet vagy az atmoszféra folyamatosan fenntartaná a figyelmet, de hosszú perceken keresztül gyakorlatilag semmi említésre méltó nem történik. [+] Az első igazán rémisztő élménnyel ráadásul már a főmenüben találkozhatunk, bár valószínűleg nem úgy, ahogy azt a fejlesztők tervezték. Az angol fordítás borzalmas, a mondatok sokszor természetellenesen hangzanak, egyes szövegek értelmét pedig inkább csak ki lehet következtetni. A menüben olyan különös megoldásokat is találunk, mint az egyszerre jelen lévő „vissza” és „vissza a menübe” lehetőség, miközben mindkettő pontosan ugyanazt csinálja. A gombkiosztást nem lehet szabadon módosítani, az irányítási segédlet pedig egyszerre mutatja az Xbox-kontroller és a billentyűzet gombjait. Ezek külön-külön legfeljebb apró kellemetlenségek lennének, együtt azonban meglehetősen befejezetlen benyomást keltenek. [+] Pedig a játék központi szörnyében lenne fantázia. A hatalmas, eltorzult, gyermekekre vadászó teremtmény látványosan idézi meg Hariti démoni oldalát, mérete miatt pedig szinte teljesen elfoglalja a kórház szűk folyosóit. Az első felbukkanása még ígéretes is, a későbbi találkozások során azonban gyorsan kiderül, mennyire esetlenül valósították meg. A mozgása, a viselkedése és a köré épített jelenetek inkább tűnnek ügyetlenül megrendezett színjátéknak, mintsem valódi fenyegetésnek. Hiába jó az alapötlet és groteszk a külső, az ellenfél hamar elveszíti minden tekintélyét. [+] Nem jártak sokkal jobban a különféle ijesztések sem. A jumpscare-ek többsége könnyen kiszámítható, rosszul időzített vagy egyszerűen annyira sután van előadva, hogy félelem helyett legfeljebb értetlenkedést vált ki. Egy rövid horrorjátéknál különösen fontos lenne a feszes tempó, a Hariti azonban még a nagyjából másfél órás játékideje ellenére is képes unalmassá válni. Céltalanul bolyongunk egyik helyiségből a másikba, miközben arra várunk, hogy végre történjen valami. Amikor pedig valóban bekövetkezik egy újabb természetfeletti esemény, az rendszerint túl kevés vagy túl ügyetlen ahhoz, hogy visszahozza a feszültséget. [+] Legalább a látványvilágra nem lehet komolyabb panasz. A sötét, koszos kórházi folyosók, a kínai feliratok, a gyerekjátékok és a különféle orvosi eszközök megfelelő környezetet teremtenek a történethez. A fények használata és a helyszínek részletessége alapján időnként még az is elhihető, hogy ebből egy igazán nyomasztó élmény kerekedhet. A korrekt grafika azonban önmagában nem képes ellensúlyozni az üresjáratokat, a gyenge ijesztéseket és az összecsapott megoldásokat. Ezek alapján érdemesebb másik játékot választani az indie horrorok tengeréből és inkább elkerülni a Haritit. A Hariti kizárólag PC-re jelent meg. A tesztjátékot a kiadó Ghostcase biztosította. Összefoglalás : A Hariti mögött meghúzódó legenda, az anyaság sötét és védelmező oldalának kettőssége, valamint az eltűnt gyermekét kereső főszereplő története egy jóval emlékezetesebb horror alapja is lehetett volna. A Ghostcase alkotása azonban mindebből csak keveset használ ki, miközben a borzalmas fordítás és a kiforratlan megoldások még azt is megnehezítik, hogy igazán elmerüljünk benne. Másfél óra nem nagy áldozat, de a rövid indie horrorok között bőven akadnak ennél izgalmasabb, félelmetesebb és igényesebben összerakott alkotások. Buddha egykor képes volt megszelídíteni Haritit, a fejlesztőknek viszont sajnos nem sikerült igazán életre kelteniük. A Hariti legfőbb pozitívumai: A Hariti legfőbb negatívumai: Balga Bence