● news.bsdnet.hu

A csillagászat egyik legrégibb és legnehezebben teljesíthető vágya, hogy a kutatók ne csak a robbanás utóhatásait, hanem magát a szupernóva megindulásának legelső pillanatait csíphessék el. Mivel a hagyományos távcsövek ritkán pásztázzák pont a megfelelő égboltrészletet a kritikus másodpercekben, évtizedekig szinte teljes homály fedte ezt a fázist. Az áttörést a modern, nagylátószögű Röntgen-teleszkópok hozták meg: az Einstein-szonda (Einstein-probe, EP) 2026 márciusában egy rendkívül gyors villanást észlelt egy távoli galaxis irányából. A jelzést követően világszerte több megfigyelőhely is az SN 2026gzf jelű eseményre fókuszált, így két független kutatócsoportnak is sikerült igazolnia, hogy a röntgensugárzás az úgynevezett lökéshullám-áttörésből származott. Ez a jelenség akkor következik be, amikor a csillag belsejében meginduló robbanási hullám átlépi a felszínt, és szétvilágítja a környező űrt. Mivel a lökéshullám-áttörés mindössze néhány óráig vagy akár másodpercig tart, ráadásul a Röntgen- és az ultraibolya tartomány határán zajlik, az emberiség történetében mindössze másodszor sikerült ilyen eseményt határozottan azonosítani – az egyetlen korábbi, röntgentartományban rögzített megfigyelésre pontosan 18 évvel ezelőtt került sor. A fejlődési ív spektrális jellemzői alapján a robbanást Ic típusú szupernóvák közé sorolták, amelyeknél az anyag extrém sebességgel tágul kifelé. Az ilyen jellegű csillagrobbanásokat a tudomány korábban szinte kivétel nélkül az univerzum legnagyobb energiájú kitöréseivel, a gamma-felvillanásokkal kísérve azonosította. Az SN 2026gzf azonban meglepő módon semmilyen detektálható gamma-sugárzást vagy ahhoz kapcsolódó utófényt nem produkált, a lökéshullám-áttörése pedig a valaha mért leggyengébb volt ebben a kategóriában. A kutatók dolgát nagyban megkönnyítette, hogy az esemény a Vera C. Rubin Obszervatórium kiemelten figyelt égboltterületén történt, így állandó műszeridő-igénylés nélkül, részletesen követhették a folyamatot. A korábbi felvételek visszakeresésével fény derült arra is, hogy a szülőcsillag egy rendkívül nagy tömegű, heves Wolf-Rayet típusú csillag volt. A haláltusája előtt a csillag levetkőzte teljes hidrogén- és héliumkészletét, így a robbanás pillanatában már csak szénből, oxigénből és nehezebb elemekből állt, miközben gázburkok sorát alakította ki maga körül. A kutatók feltételezése szerint pontosan ezek az eldobott gázrétegek fojtották meg a csillag belsejéből kiinduló nyalábokat, megakadályozva a gamma-kitörés kiszabadulását. A vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a Napnál legalább húszszor nagyobb tömegű csillagok végső összeomlása a korábban ismert sablonoknál sokkal változatosabb módon megy végbe. (Forrás: IFL Science , fotó: NSF–DOE Vera C. Rubin Observatory/NOIRLab/SLAC/AURA, nyitókép: Getty Images)