Szöveghű

Albert Camus 1942-es regénye, a Közöny mai szemmel talán még aktuálisabb, hiszen a modern ember elidegenedése és kiüresedése sokak számára egyfajta alapállapotot jelent, miként gyakran tapasztalhatjuk azt is, hogy valakit nem a konkrét tettei, hanem az alapján ítélnek meg, hogy a személyisége milyen mértékben illeszkedik a társadalmi normákhoz. A történetet korábban mégsem sikerült igazán jól filmre vinni, és valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy épp a provokatív és szarkasztikus stílusáról ismert François Ozon készíti majd el a leginkább szöveghű adaptációt. Az idegen már-már hivalkodóan lassú, meditatív tempóban, fekete-fehér képekkel meséli el a francia fiatalember történetét, aki meggyilkol egy algériai őslakost a tengerparton. Ugyanakkor az a bizonyos hurok nem konkrétan a bűncselekmény miatt kezd szorulni a nyaka körül, hanem mert megdöbbenti a bírákat az érzelemmentessége, és az eljárás során döntő tényezővé válik, hogy kiderül, nem sírt a saját anyja temetésén. A két médium közti különbségek miatt a legtöbb esetben az irodalmi mű a filmre adaptálás során veszít mélységéből, esetünkben azonban a rendező tökéletesen ragadja meg Camus mondanivalójának velejét. Benjamin Voisinnal pedig elképzelni is nehéz jobb választást a főszerepre, így egész biztosan hallunk még a fiatal színészről.