● news.bsdnet.hu

Kezdetben a nyugat-európai országok gazdasági integrációját az Egyesült Államok támogatta, sőt az 1947-ben meghirdetett Marshall-tervnek feltétele volt, hogy a résztvevő országok kezdjék el rendezni közös dolgaikat. Európában az elmúlt évtizedben sok szó esett stratégiai autonómiáról, de valójában az USA-tól való függés nem csökkent. Az EU-nak átfogó tervre lenne szüksége ahhoz, hogy ezt a függést csökkentse: a védelmi képességek terén, a digitális szolgáltatásokban, az energiaellátásban és a pénzügyekben (az euró külső funkcióinak erősítésével). Az elmúlt másfél évben az Európai Bizottság a versenyképesség fogalmát állította a gazdaságpolitika középpontjába, támaszkodva a 2024-ben publikált Draghi-jelentésre, amely – túllépve a versenyképesség másfél évtizeddel ezelőtt követett, belső leértékelést alkalmazó receptjeit – a beruházási szakadék problémáját tárta fel, és keresett rá orvoslást a mélyebb integrációt szorgalmazva. A versenyképesség azonban ma inkább mantra, semmint stratégia; az áprilisban Cipruson tartott informális csúcstalálkozón az uniós intézmények vezetői egy újabb deklarációt írtak alá. Eszerint a Bizottság a jövő év tavaszáig (úgy is mondhatjuk, a francia elnökválasztásig) akar végrehajtani egy sor olyan intézkedést, amely ebbe az irányba mutat. A helyzet iróniája, hogy a Draghi-jelentés egészét csak kevesen próbálják követni. Ami a közös beruházáspolitikát és az ehhez szükséges uniós szintű fiskális kapacitás létrehozását illeti (benne közösen kibocsátott kötvényekkel), ezeket inkább a francia és a spanyol vezetés képviseli. Ami az uniós szabályrendszer egyszerűsítését illeti, ott leginkább a jelenlegi német és olasz kormányok támogatását élvezi a Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen. A versenyképességet megcélzó reformfolyamatba illeszkedik az is, hogy az új, 2028 utánra tervezett hosszú távú költségvetési ciklusba egy ún. Versenyképességi Alapot terveztek. Ha történetileg nézzük, az EU költségvetésének nagy kiadási tételei – legalább is a keletkezésük időszakában – egy-egy nagyobb ország igényéhez voltak szabva. A kezdet kezdetén, 1958-ban jött létre az Európai Szociális Alap, amire akkor Olaszországnak volt a legnagyobb szüksége. A Közös Agrárpolitika legfőbb pénzügyi kedvezményezettje Franciaország volt. A Regionális Alap létrehozása az 1970-es években az akkor csatlakozott britek érdekeiből fakadt. A Kohéziós Alap pedig akkor lett megálmodva, amikor Spanyolországnak volt szüksége extra támogatásra annak érdekében, hogy a monetáris unióba való belépés feltételinek teljesítése ne okozza az infrastrukturális beruházások visszaesését. A Versenyképességi Alapnak most az az ország örül legjobban, amelyik a leginkább küzd versenyképességi problémákkal, vagyis Németország.A rideg valóság az, hogy a német gazdaság csapdába került, amit részben a saját kormányainak köszönhet. Húsz éve még úgy tűnt, hogy Németországnak van hosszú távú, racionális energiapolitikája, de aztán ezt rossz rögtönzésekkel összekuszálták. Az autóipar lépéshátrányba került, például Kínával szemben is. Az adósságfék kivezetése fontos lépés volt 2025-ben, de túl későn jött, és most olyan mértékben előnyben részesítik a hadiipari szektort, hogy ennek megint lesznek negatív következményei. Mivel az európai gazdaság dinamikája továbbra is nagy mértékben múlik Németország teljesítményén, általános érdek, hogy a németek megtalálják a fenntartható növekedés új modelljét. Ehhez képest Friedrich Merz kancellár Brüsszelre mutogat, mintha az uniós bürokrácia lenne az oka a német ipar gyengélkedésének.Számos előremutató reform van napirenden: a versenypolitikáé, hogy a nagy európai társaságok növekedni tudjanak, és hasonló célt szolgál a fejlődő cégek esetében a tőkepiacok integrációja.De a felfordult világrendben az is fontos, hogy az EU régióközi megállapodások útján stabilizálja külkereskedelmét, és törekedjen arra is, hogy az euró nagyobb részesedéshez jusson a globális kereskedelemben és tartalékolásban. Mindazok számára, akik a versenyképesség régimódi értelmezését követik, Magyarország elmúlt 16 éve intő példa kell, hogy legyen. Amikor 2024 őszén a magyar diplomácia látta el az EU Tanácsának elnöki feladatait, a regnáló kormány szándéka az volt, hogy az ő versenyképességi receptjét propagálják a tagországok között. Emlékezetes, hogy a 2010-es hatalomváltást gazdaságpolitikai fordulat követte, a rekord alacsony társasági adó és az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével. A munkakörülményeket megszigorították előbb a 2011-es munkajogi reformmal, majd pedig a 2018-as “rabszolgatörvénnyel”. A klímaváltozásra azt mondták, az csak egy ideológia, és nem kell tekintetbe venni a gazdaságpolitika alakításánál. Mindez – az uniós források elvesztésével tetézve – oda vezetett, hogy a legutóbbi ciklusban Magyarország az EU stagflációs bajnoka lett, és az elégedetlenségi hullám végül politikai fordulatot is hozott. A választások nyomán lehetségessé vált új kezdet megállítja az EU-ból való kisodródás folyamatát. Ha már egyszer EU-tagok vagyunk, nincs ésszerű ok arra, hogy annak előnyeiről lemondjunk, legyen szó a kohéziós támogatásokról vagy az Erasmus-programról. Ebben a sorban említendő az eurózónához való csatlakozás, amelyet az újonnan felálló kormány ciklusokon átnyúló célként fogalmazott meg. Az euró bevezetése az újraindított integráció horgonyának ígérkezik. Fontos azonban az is, hogy a monetáris reform ne csak egy új növekedési pályára támaszkodjon, hanem egy új társadalmi szerződésre is, amihez európai színvonalra kell emelni az érdekegyeztetést, a kollektív alku lehetőségének bővítésével, a munkaügyi kapcsolatok erősítésével. A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images