● news.bsdnet.hu

A(z űrkutatási) közbeszédet szinte teljesen uralja a Mars meghódításának gondolata , arról a biológiai árról, amit a telepeseknek fizetniük kellene azonban ritkán esik szó, merthogy a vörös bolygó messze nem az a barátságos célpont, mint amilyennek sokan lefestik. A felszínén berendezkedő expedícióknak ugyanis folyamatosan meg kellene küzdeniük a pusztító kozmikus sugárzással és a részecskeáramlással, amely ellen legfeljebb a marsi talajból épített védőrétegként szolgáló vaskos bunkerrendszerek jelenthetnének fedezéket. További súlyos problémát jelent, hogy a Mars pora és talaja tele van a perklorát nevű anyaggal, ami kifejezetten mérgező az emberi szervezetre és a növényi életre egyaránt –  a saját krumplink termesztése a marsi talajban tehát nem csupán nehéz, de konkrétan életveszélyes is –, ami jelentősen megnehezíti a helyi erőforrásokra épülő önfenntartást. A Vénusz ezzel szemben egy teljesen más típusú, ám meglepően ígéretes alternatívát kínál, igaz, ehhez el kell engednünk azt a beidegződést, hogy mindenáron szilárd talajra akarunk lépni. Bár a bolygó felszíne valóban pokoli – a perzselő 460 Celius-fokos hőségben az ólom is megolvad, a gigantikus légnyomás pedig másodpercek alatt úgy lapítana össze egy űrhajót, mint egy üres sörösdobozt –, a vastag atmoszféra felsőbb rétegei meglepően barátságosak. A felszín felett nagyjából 50–60 kilométeres magasságban ugyanis megtalálható a Naprendszer leginkább Föld-szerű környezete. Ebben a sávban olyan egy olyan lakható zóna húzódik, ahol a hőmérséklet és a légnyomás is a megszokott földi értékekhez hasonlít. Ebben a sajátos atmoszférikus sávban a rendkívül sűrű, szén-dioxidban gazdag levegő természetes pajzsként nyeli el a veszélyes sugárzást, így nincs szükségünk méretes ólompajzsokra vagy föld alatti bunkerekre. Kiemelten fontos érv a Vénusz mellett, hogy a tömege és a gravitációja is szinte teljesen megegyezik a Földéve, így a telepesek megmenekülnének a marsi mikrogravitáció által kiváltott súlyos csont- és izomvesztéstől, valamint a szív- és érrendszeri leépüléstől. A kutatók elképzelései szerint ebben a magasságban olyan lebegő városhálózatok alakíthatók ki, amelyek belsejében a normál földi levegő összetétele biztosítaná a felhajtóerőt a külső, sűrűbb szén-dioxid-közegben, míg a bázisok közötti közlekedést a már meglévő légi környezet jelentősen leegyszerűsítené. A logisztikai és utazási tényezők szintén a Vénusz mellett szólnak, hiszen ez a bolygó kerül a legközelebb a Földhöz a Naprendszerben, azaz a mi igazi szomszédunk. A minimális távolság a két égitest között mindössze 38 millió kilométer, ami jóval kedvezőbb a Mars legkevesebb 56 millió kilométeres távolságánál. Az indítási ablakok is sokkal gyakrabban, 19 havonta követik egymást a Mars 26 hónapos ciklusával szemben, vagyis nem kell éveket várnunk egy-egy mentőakcióra vagy utánpótlásra. A korábbi űrszondás küldetések tapasztalatai alapján az út akár 3–5 hónap alatt megtehető, így a legénység lényegesen kevesebb időt töltene a nyílt űrben, minimalizálva az utazás alatti sugárterhelést. Természetesen a vénuszi felhőréteg sem mentes a komoly kihívásoktól, amelyeket még a tervek megvalósítása előtt fel kell dolgozni. Ebben a magasságban 210 és 370 km/óra közötti, azaz hurrikánerősségű szelekre kell felkészülni, és számolni kell a légkörben jelen lévő kénsavfelhőkkel is. A savas környezet káros hatásai ellen ugyanakkor a Földön már jól ismert és bizonyított, teflonszerű védőanyagok hatékony megoldást nyújthatnak, így a technológiai alapok jelentős része már most a rendelkezésünkre áll. A vénuszi expedíciók előkészítése ráadásul közvetlen, azonnali hasznosságot hozna a földi társadalom számára is. Az extrém szeleket elviselő, innovatív építészeti megoldások és a szűkös erőforrásokkal működő, védett környezeti élelmiszertermelési eljárások kifejlesztése közvetlenül alkalmazható lenne saját bolygónk klímavédelmi és gazdasági kihívásaira. A Vénusz felhőinek meghódítása nem csupán egy látványosan elborult tudományos-fantasztikus elképzelés, az egyik legészszerűbb befektetés lehet az emberiség jövőjébe. (Forrás: IFL Science , fotó: NASA/JPL-Caltech)