● news.bsdnet.hu

Konzervatív szempontból ez az ellentmondás világunk megértésének kulcsa. A fő probléma ugyanis nem az, hogy az igazság valamiféle elvont filozófiai értelemben egyszerűen megszűnt volna létezni; a fő probléma az, hogy a közéletet egyre inkább az érzelmi hatások uralják. A tények továbbra is tények, az adatok továbbra is adatok, a valóság továbbra is valóság, de mindez egyre inkább olyan narratívákon keresztül jut el az emberekhez, amelyeket eleve ösztönös, kontrollálatlan reakciók kiváltására terveztek. Már nem az a lényeg, hogy egy állítás teljes egészében igaz-e, hanem az, hogy érzelmileg meggyőző-e, alátámasztja-e a közönség morális önképét, és alkalmas-e politikai mozgósításra. Ez az átalakulás nem egyik napról a másikra ment végbe. A nyomtatott sajtó korában a meggyőzésnek természetes eszköze volt az érzelem, de az újságoknak és folyóiratoknak még fenn kellett tartaniuk azt a látszatot, hogy érvekre és bizonyítékokra építenek, és a következetesség elvét tartják szem előtt. A rádió és a televízió korszakában a politika színpadiasabbá és személyközpontúbbá vált, de a tömegkommunikáció még mindig viszonylag szűk intézményi csatornákon keresztül folyt. A szerkesztők, korrektorok és az ismert folyóiratok kapuőrökként működtek, és még ha elfogultak voltak is, olyan struktúrákban dolgoztak, amelyek jutalmazták a koherenciát és a tények legalább látszólagos tiszteletét. A digitális korszak ezt a status quót változtatta meg: a közösségi média nem feltalálta az érzelmeken alapuló politizálást, de ipari méretűvé tette. Éppen ezért a felületes vizsgáló számára a „posztigazság” fogalma félrevezető lehet, mert azt sugallhatja, hogy az átlagember hirtelen teljes mértékben irracionálissá vált, vagy hogy egyik vagy másik politikai csoport egyszerűen elvesztette a kapcsolatát a valósággal. Valójában azonban itt annak a válságáról beszélünk, ahogyan a nyilvánosságban az igazságot közvetítik, hitelesítik és érzelmekbe csomagolják. Ebben az olvasatban a problémát már nem pusztán a valóság kiiktatása jelenti, hanem az is, hogy végleg összeomlott a bizalom azokban az intézményekben, amelyek korábban maguknak követelték az igazság feletti ítélkezés jogát, miközben felemelkedtek azok a kommunikációs rendszerek, amelyek mindenekelőtt az intenzív érzelmeket jutalmazzák. A konzervatív oldalról érkező elsődleges kritika már régóta az, hogy a fősodrú intézmények – különösképpen a média és a kulturális elit – fokozatosan szakítottak azzal a szokásukkal, hogy szikár tényeket mutassanak be, és helyette áttértek az ideologikus történetmesélésre. Amit semleges, független és objektív tájékoztatásként adtak el, egyre inkább erkölcsi neveléssé, érzékenyítéssé alakult át. A hír többé nem egyszerűen információt közvetített, hanem az érzelmi igazodás sarokkövévé vált. Már nem az volt az elsődleges cél, hogy a közönség értelmezni tudjon valamit, hanem az, hogy „helyesen” érezzen azzal kapcsolatban. Elvárttá vált a megfelelő mértékű felháborodás, együttérzés, undor, félelem. Ilyen környezetben az érzelmi konformitás pedig már nagyobb értéket képviselt, mint a tényeken alapuló ítéletalkotás. A politikai döntések nem vákuumban születnek. Az emberek nem statisztikai táblázatok fölött görnyedve, magányosan döntenek arról, kire szavazzanak. Az elhatározások hosszas érzelmi kitettség után születnek meg: veszélyről, igazságosságról, méltóságról, hanyatlásról, bűnről, reményről vagy félelemről szóló történetek hatására. Az érzelem nem mellékes kísérőjelensége a politikának, hanem az egyik meghatározó pillére. A politikai attitűdök az érzelmek révén szilárdulnak meg és erősödnek fel, vagyis a választást gyakran az formálja, hogy valamit milyen érzésként tálalnak, nem csupán az, hogy objektíve mi történt. Másképp fogalmazva: a posztigazság politikája akkor virágzik, amikor az érzelmi keretezés erősebbé válik, mint az adatokon alapuló mérlegelés. A választópolgár ismerheti az inflációs vagy migrációs adatokat, a bűnözési mutatókat és tisztában lehet a gazdasági növekedés mértékével, de ezek a tények elveszíthetik az erejüket akkor, amikor egy érzelmeken alapuló narratíva veszi át az uralmat. Ha a politikát az erény és a gonoszság, az együttérzés és a kegyetlenség, a felvilágosultság és a barbárság közötti harcnak állítják be, akkor a száraz információk másodlagossá válnak, és immár az érzelmek döntik el, hogyan értelmezzük a tényeket, vagy hogy azok számítanak-e egyáltalán. A közösségi média ezt a folyamatot nagyságrendekkel erősítette fel. Az érzelmi elköteleződésre épülő platformok nem a higgadtságot jutalmazzák, hanem az azonnali reakciót, a provokatőröket, a konfliktust, a leegyszerűsítést és a morális túlfűtöttséget. Egy közösségimédia-tartalom nem azért sikeres, mert gondosan ellenőrzik, hanem azért, mert erős reakciót vált ki. A politikai szereplők és influenszerek megtanulták, miként használják az érzelmi jelzéseket az irányítás eszközeként: a félelem, a megalázottság, az identitás és a valahová tartozás érzését hívják segítségül azzal a céllal, hogy hű követőket szerezzenek, és mozgósítsák támogatóikat. Ami egykor csak alkalmakként előhúzott demagógia volt, az mára állandó kommunikációs rendszerré vált. Ez segít megérteni azt is, miért lett a modern politika nyelve ennyire végletesen túlzó. Minden vita létkérdésként jelenik meg. Minden választást utolsó esélyként hirdetnek meg. Minden nézeteltérés fenyegetést jelent a demokráciára, a civilizációra, Európára, a nemzetre vagy éppen az emberiségre nézve. Mindez nem csupán a kommunikáció velejárója, hanem mostanra az egyik fő meggyőzési technika egy olyan médiakörnyezetben, ahol a figyelem másodpercek alatt elillan, a heves érzelmekért pedig jutalom jár. A cél az, hogy szinte ugyanazon pillanatban történjen meg az esemény és az arra adott reakció, és a választópolgár mérlegelés helyett a pillanatnyi ösztöneire hallgatva csatlakozzon egy politikai közösséghez. Mindezt pedig gyakran az erkölcs nevében teszik. A kortárs fősodor sokszor nem egyszerűen azt állítja magáról, hogy igaza van; azt állítja, hogy együttérzőbb, felelősebb, demokratikusabb, befogadóbb és humánusabb mindenki másnál. Ez a morális felsőbbrendűség megnehezíti a tényszerű ellenőrzést, mert a nézetkülönbséget már nem egyszerű nézetkülönbségként kezelik, hanem egyfajta erkölcsi deficit bizonyítékaként. Amikor a politikából színtiszta moralizálás lesz, a tények veszítenek az értékükből. A kérdés már nem az, hogy valami igaz-e, hanem az, hogy „miféle ember vagy te, ha nem azt érzed, amit érezned illene?”. Ezért a posztigazság korát nem lehet pusztán az álhírek okozta problémaként leírni. Ez az érzelem vezérelte buborékok kora. A nyilvánosságot már nem egyszerűen tények vagy hazugságok uralják, hanem megszerkesztett hangulatok. A harag menedzselhető. Az együttérzés irányítható. A szégyen fegyverként használható. A pánik előállítható. A politikai szereplőknek már nem kell tényekkel bizonyítaniuk az igazukat, ha képesek bizonyos értelmezéseket érzelmi szempontból kikerülhetetlenné tenni. És ebben rejlik a posztvalóság korának iróniája: ugyanazok a fősodrú intézmények, amelyek másokat az igazság szabotálásával vádolnak, maguk is segítettek létrehozni azt a médiavilágot, amelyben az érzelem függetlenedett a valóságtól. Hosszú időn át ők maguk építették fel a morális színházat, a drámai keretezéseket, a személyre szabott felháborodásokat és a szelektív együttérzést, majd meglepődtek, amikor a demokratikus társadalom egyre kevesebb bizalommal fogadta az objektivitásra vonatkozó állításaikat. Ebben az értelemben a posztigazság politikája nem egyszerűen lázadás a fennálló médiarend ellen, hanem annak a médiarendnek a következménye is, amely saját maga mondott le a józanságról és a tárgyszerűségről az érzelmi hatáskeltés javára. A következtetés mindebből nem az, hogy az érzelmet ki kellene iktatni a politikából. Ez lehetetlen lenne. Az ember nem gép, és egyetlen politikai közösség sem létezhet pusztán statisztikai adatok mentén. Az igazi kérdés az, hogy az érzelem segíti-e az igazságot, vagy végleg kiszorítja. Egészséges politikai kultúrában a tényeknek nem kell szembemenniük a hűséggel, az emlékezettel, a szolidaritással vagy a kötelességgel. Egy beteg politikai kultúra viszont arra használja az érzelmeket, hogy végleg feloldhassa bennük a valóságot. A posztvalóság korának valódi veszélye nem egyszerűen a politikai szenvedélyesség visszatérése, hanem az, hogy a manipuláció végleg győzedelmeskedhet a józan ítélőképesség fölött. Ha pedig az érzelem válik a meggyőzés elsődleges eszközévé, akkor azok a csoportok kerülnek hatalmi pozíciókba, amelyek azt a legjobban tudják manipulálni. Pontosan ez történt akkor, amikor a közösségi média fokozatosan a klasszikus értelemben vett sajtó helyére lépett. A következő kérdés tehát az lesz, miként vették át a digitális platformok a hagyományos média szerepét, és hogyan alakították át a politikát a választópolgárok felháborodásáért, a valahová tartozás igényének kielégítéséért és végeredményben a teljes érzelmi gyarmatosításért folyó, véget nem érő küzdelemmé. (Folytatjuk)