● news.bsdnet.hu

A hagyományos médiába vetett bizalom soha nem látott mélységekbe zuhant. Ez nem magyar, hanem globális jelenség. A Gallup felmérése szerint például az amerikai lakosság csupán 28 százaléka nyilatkozott úgy, hogy bízik a fősodrú médiában. Mindezzel a folyamattal párhuzamosan a közösségi média szerepe és jelentősége megerősödött. Így lett Magyarország is Facebook-nemzetté. A közösségi platformon jelenleg nagyjából hatmillió magyarországi regisztrált felhasználót tartanak nyilván, amely a 18 év feletti lakosság többségét lefedi. A kutatásokból az is kiderül, hogy bár sokan azt állítják, nem használják a Facebookot, a válasz megtévesztő, mivel ezt úgy értik, hogy nem kommentelnek, nem lájkolnak, nem osztanak meg tartalmakat. A célzott kérdésre válaszolva ugyanakkor elmondták, hogy információforrásként aktívan használják a felületet. A különböző közösségimédia-platformok előnye pedig abban áll, hogy a felhasználók úgy érzik, nem egy előre megrágott és narratívában elhelyezett hír kerül eléjük, hanem úgy jutnak információhoz, mintha egy beszélgetés résztvevői lennének. Ezt az érzetet erősíti az is, hogy sok esetben a barátaik posztjaiból tudakozódnak, illetve a kommentszekcióban hétköznapi emberek teszik közzé véleményüket. Az is észrevehető, hogy az utóbbi időben kiugróan teljesítenek azok a videós tartalmak is, amelyekben a szereplő közvetlenül a hallgatóhoz beszél. Ezt a politikusok is előszeretettel alkalmazzák, azt az érzetet keltve, mintha személyesen hozzánk szólnának. Furcsa hasonlat egy kampányt labdákkal feltöltött medencéhez hasonlítani, de jól szemlélteti a két tábor stratégiája közötti különbséget. A Fidesz sok pici labdával próbálkozott, míg a másik oldal 2-3 nagy labdát fújt, amelyek a fizika törvényeinek megfelelően sokkal hatékonyabban töltötték ki a teret. A klasszikus „egyvonalas” üzenettel működő kampány eddig a Fideszre volt jellemző, idén azonban a Tisza valósította meg. A párt beszélő fejei ugyanazt a történetet mesélték, egyet mondott a párt vezetője, a helyi jelölt, a helyi aktivista, a médiájuk, és a Tiszát támogató influenszerek is: a Fidesz romlott, le kell váltani. Ebből pedig több kisebb üzenetet is le lehetett vezetni. A Fidesz ezzel szemben egy félig sikerült impulzuskampányt vitt, amelyben különböző világpolitikai történéseket, az ezekből fakadó impulzusokat próbáltak meg üzenetté alakítani. Sok fideszes politikus még utólag is úgy látja, hogy két történet, azaz a változás és a stabilitás üzenete állt szemben egymással. A mindennapokban azonban nem ez jött át. Valójában túl sok üzenet futott a Fidesz kampányában, a történetmesélés pedig széttartó volt: háború, a brüsszeli és az ukrán zsarolás története, gazdasági válság, energiabiztonság, Magyar Péter leleplezése. Ezek ugyan egy irányba mutattak, a külső szemlélő azonban nem feltétlenül tudta vagy akarta összeilleszteni a darabkákat. A kommunikációs gépezet pedig nem volt képes hatékonyan elmagyarázni a valóságot. A Fidesz üzenetei különösen a közösségi médiában voltak hatástalanok, dacára annak, hogy a valóság őket kellett volna igazolja. A kulcsüzenet, a háborús fenyegetés például hiába volt igaz, mivel az ukrajnai konfliktus már bő négy éve tart, unalmassá vált, vagy legalábbis alkalmatlanná arra, hogy megmozgassa az embereket. Főleg, hogy a választók nem is érzékelhetik, hogy Európa halad a háború felé, mivel Magyarországon ennek semmi jelét nem tapasztalták. A közösségi médiában ezért eladhatatlan volt, hogy meg kell állítani a háborút. Az pedig nem segített az ügyön, hogy a Fidesz-kampány és a jobboldali sajtó egyaránt a sehol nem jegyzett ukrán tévéműsorokban megszólaló ukrán katonák fenyegetőzéseit ismételgette. Hiába volt valós a fenyegetés, olyan távol esett mindez a magyar valóságtól, hogy az üzenet nem ment át. A veszély sulykolása végül a miniszterelnököt érő közvetlen halálos fenyegetést is hatástalanította. A háborúba sodródás története (az I. világháborús analógia és társai) igazából annyira soklépcsős és összetett üzenet volt, hogy a nagy tömegek meg sem próbálták végigkövetni. Mert attól, hogy valami igaz, még nem biztos, hogy emészthető – főleg a közösségi média leegyszerűsítő világában. Nem működött az sem, amikor a jobboldali sajtó megpróbálta Magyar Pétert szembesíteni a hazugságaival. Ez annak tudható be, hogy nemcsak a klasszikus médiatermékek hitelessége zuhant be, hanem az információk eredetiségében sem bízik a közvélemény. Az átlagember szempontjából ugyanis nagyon nehéz eldönteni, hogy mi igaz és mi nem. Rendkívüli mennyiségű információ zúdul az emberekre mindennap, amelyek egy jelentős része konkrétan félrevezetési céllal kering a világhálón. Az emberek bizalmát megölték a clickbait (kattintásvadász) címek, a közösségi médiában futó csodagyógyszerek hirdetései vagy a mesterséges intelligenciával gyártott hamisítványok, amelyek bárkinek képesek bármit a szájába adni. Aminek következtében a publikum végletekig szkeptikussá vált, és már a tényekben is kételkedni kezdett. Így volt, aki azt sem hitte el, hogy az ukránok politikai okokból zárták el a kőolajvezetéket; hogy az EU kormánybuktatási szándékkal tartja vissza a pénzeket; illetve a háborús veszélyt sem vették komolyan. Amint véget ért a választás, kiderült ugyan az igazság, de akkor már senkit nem érdekelt… Volt tehát egy tucat története a Fidesznek, amit az emberek nem értettek vagy nem érzékeltek. Hogy Magyar Péter saját magának is ellentmondott, az a választókat egyszerűen nem érdekelte. A Tisza vezetőjének esetében ugyanis hibátlanul érvényesült a Trump-hatás. A Magyar Péterrel szemben megfogalmazott vádak mindegyike igaz volt, de mind lepergett róla. Egyszerűen túl sok volt az állítás. A többség nem is emlékezett rá, hogy mivel lepleződött le az ellenzék vezére, csak arra emlékeztek, hogy mindenki róla beszél. Gyakorlatilag a jobboldali sajtó emelte fel Magyar Pétert. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de szinte biztos, hogy elég lett volna kevesebbet beszélni róla. A túlbuzgósággal viszont komolyan vehető karaktert faragott Magyarból a sajtó. És mi történt, amikor szembesítették azzal, hogy hazudik? A közvéleményben ma már ez nem okoz akkora törést, mint például Gyurcsány őszödi beszéde. Általános a vélekedés, hogy a politikusok hazudnak, sőt ezt sokszor a pragmatizmus köpenye alá rejtve maguk is elismerik. Sok olyan állítás is elhangzott el Magyar Péterrel szemben, amelyeket az emberek nem akartak vagy nem tudtak elhinni, mert meseszerűnek tűntek. Nem volt befogadható, hogy a dezertáló NER-herceg lepaktált az ukránokkal és Weberrel. A Fidesszel szemben megfogalmazott tiszás hazugságok azonban sokkal kézzelfoghatóbbak voltak, ezért működtek. Magyar Péter még a kampányban azt állította, hogy vezető fideszes politikusok már indulásra készen tartják a repülőgépeiket menekülés esetére. Igaz volt? Nem. Azonban hihetővé tette a tény, hogy hogy egyes fideszes politikusok szoktak magán- és állami gépekkel repülni. Ezt a típusú hazugságot a Telex elnevezte „megelőző kommunikációnak”, ahol a lelepleződés után is puhára esnek az elkövetők. A közvélemény tehát sem az információkban, sem a médiában nem bízik, ezért mindent a maga eszközeivel validál. Éppen úgy, mint amikor mosógépet vásárolunk. Ilyenkor megnézzük, hogy milyen vélemények születtek az adott termékről. Politikára fordítva ez azt jelenti, hogy az átlag hírfogyasztó elolvasott egy Facebook-posztot, majd megnézte alatta a kommenteket. A Tisza nagyon ügyesen használta ezt a helyzetet. A kommentszekciókat szisztematikusan leuralták, az olvasók így a közösségi médiában kizárólag arról kaptak visszaigazolást, hogy amit Magyar Péter mond, az igaz, amit pedig róla mondanak, az nem. Ha pedig megjelent egy kritikus komment, azt azonnal kinevették, vicc tárgyává tették. Aki a trollhadsereggel megpróbált harcra kelni, arra pedig rászálltak, így a jobboldaliak egy idő után nem mertek hozzászólni a posztokhoz, a meghirdetett digitális hadviselés pedig dugába dőlt. A Tisza és a Fidesz közötti digitális harc igazából már ott eldőlt, hogy a két párt oldalán két különböző korosztály vett részt a kampányban. A propaganda ellenére rengeteg fiatal és középosztálybeli szavazója van a Fidesznek, ezek a rétegek azonban különböző okokból nem hagyták belevonni magukat a kampányba. Egyrészről az üzeneteket nem érezték sajátjuknak, másrészről az említett tiszás trollhadsereg miatt nem kockáztatták a megszégyenülést. A Fidesz oldalán így főként az elkötelezett idősek szálltak síkra, akiknek viszont nem sikerült elsajátítaniuk a közösségi média kezelését, miközben a tiszás aktivisták az online világban élik az életük. Mindezek mellett a Fidesz kampányából hiányzott a sokszólamúság is, vagyis hogy az üzeneteket többféle stílusban és módszerrel kommunikálják. A Fidesz széles társadalmi réteget ölel fel, a majdnem középen állóktól a nemzeti radikálisokig bezárólag, ennek ellenére csak egy szólamban játszott. A Tiszát segítő progresszív hátország gyorsan tudott reagálni és narratívát építeni anélkül, hogy egyeztettek volna. Persze könnyebb dolguk volt, ugyanis egyértelmű és egyszerű üzenettel dolgoztak. A jobboldal nem így működött, a konzervatív sajtó, mint egy falanx, lassan mozdult meg, ám ha irányba állt, akkor nagy tűzerővel szállt be a küzdelembe. Gyorsan és gyakran irányt váltani azonban nem tudott. Ez az ókori működési modell megbosszulta magát, mivel a hírciklusok sokkal rövidebbek lettek, ez pedig a Tiszának kedvezett. Bedobtak egy történetet, az pedig – ha igaz volt, ha nem – hatást gyakorolt a közvéleményre, a Fidesz viszont nem tudott elég gyorsan reagálni rá. A Tisza könnyen és gyakran konfrontálódott, a Fidesz mindent többször meggondolt. Sorra érkeztek a támadások: Szabó Bence rendőr, Gundalf, a hős programozó, a megtért katonatiszt és így tovább. A válasszal a Fidesz rendre késlekedett, és mire megjelent a valóságnak megfelelő cáfolat, a szóbeszéd már továbblépett, átállt az újabb ügyekre. Ez az aktivitás a közösségi média világában elképesztően jól működik, miközben a hosszú és unalmas magyarázatok leperegnek az emberekről. A félelmetes Zsolti bácsi ügyre sem volt hatékony válasz, miközben mértékadó ellenzéki beszélő fejek is megerősítették, hogy az egész egy kitaláció, a jobboldal mégsem tudta lerázni magáról az ügyet, sőt úgy fest, még hátborzongató utóélete is lehet. A Tisza kampánygépezete ugyanis a választási győzelem óta sem állt meg, párhuzamosan célozva meg az egészséges igazságérzet, a szenzáció és a bosszú iránti igényt. Az elszámoltatás, a kormányalakítás, a valóságshow újabb és újabb szereplőinek a bemutatása is az előttünk álló kommunikációs kormányzás elemei. Valószínűleg ők sem biztosak benne, hogy képesek megfelelően kormányozni az országot, ehelyett azonban a Fidesszel való leszámolást kínálják a közvéleménynek. Ehhez pedig rendelkezésükre áll a kampányban jól működő online infrastruktúra, amelynek derékhadát az a progresszív réteg adja, amely évtizedek óta ideológiai okokból gyűlöli a Fideszt. Az ő lojalitásukat a kormányzás kudarca sem fogja kikezdeni. A jobboldali tábor tartalomfogyasztási vágya eközben egy cseppet sem csökkent. Amit tehát a kampányban nem sikerült, azt a munkát most kell elvégezni! Meséljük el mi magunk a teljes történetet, máskülönben mások teszik meg helyettünk.