● news.bsdnet.hu

[sz]Kövesdi Miklós Gábor[sz] FIGYELEM! A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ! A Csillagok háborúja és két folytatása – amit ma már “régi trilógia” néven emlegetünk – az X generáció meghatározó kulturális alapműve. Ez akkor is igaz, ha filmesztétikai mércével minőségben és jelentőségben nem hasonlítható Frederico Fellini vagy David Lynch alkotásaihoz. A Star Warst az is ismeri, aki sosem látta és látatlanul is utálja. Egy űrbe helyezett mese, amiben megvan minden, ami simogatja gyermeki énünket: szerethető pozitív hősök, és valódi fenyegetést jelentő főgonosz, a filmtörténet talán legmenőbb negatív főhőse, Darth Vader. És voltak emellett idegen lények, robotok, csodafegyverek, csodajárgányok és aranyos macik. Aztán eltelt szűk 20 év, és jött az előzmény trilógia, amiről nagyon sokan sokszor megírták, mennyire rossz és miért. Némi szünet után pedig jött a nagy bejelentés: a Disney felvásárolta a Lucas filmet, és ezzel szintet lépett a Star Wars őrület. A folytatás trilógia, ma már kimondhatjuk, többeknek okozott csalódást, mint nem. Ami engem illet, tudom szeretni, de tény, hogy nagy lehetőséget szalasztottak el azzal, ahogy a régi szereplőkkel bántak. Ugyancsak hiba volt, hogy megpróbáltak komolyságot csempészni a filmekbe. Például Han és Leia házasságának drámája a rossz útra tért fiúkkal olyasmi, amit senki nem szeretett volna látni. Összességében elmondható, hogy a Disney-érában olyanok kezébe került a franchise, akik vagy nem értették a Star Wars lényegét, vagy értették, de fütyültek rá. Sokat gondolkodtam, mit is várnék igazán egy új Star Wars filmtől vagy sorozattól, hogy ugyanúgy tudjam szeretni, mint a régi hármast. Azt hiszem arra, hogy ugyanannak a kisgyereknek érezzem magam, aki az eredetit nézte. Amikor például Az ébredő erő elején megláttam a távolodó feliratot, és felcsendült John Williams ikonikus zenéje, bennem megtörtént az átváltozás. A Csillagok háborúja fő erénye az ártatlansága. Nem akart komolyabb mondanivalót annál, hogy a jó a végén mindig győz. És nem is kell. Van a filmművészetben éppen elég alkotás, ami arról szól, milyen rossz az élet. Ez az oka, amiért a rajongók rosszul reagáltak arra is, amikor egy-egy Star Wars filmbe vagy sorozatba woke témákat próbáltak becsempészni. Ezek az amúgy fontos ideológiai és emberjogi témák túlságosan valóságosak  és megosztóak. Aki beül egy Star Wars filmre, az szórakozásra vágyik, nem világmegváltásra és katarzisra. A Disney tervei hamar zátonyra futottak, az új irány kudarcának legnagyobb áldozata a Han Solo film lett, ami az előzmény trilógia legnépszerűbb szereplője, Darth Maul belengetésével sem tudott annyi bevételt hozni, hogy megérje folytatni. Aztán amikor már úgy tűnt, a Star Wars univerzumnak annyi, jött A mandalóri, az első Star Wars sorozat, és kicsit újra hinni kezdtünk. Jon Favreau a Boba Fett hasonmás fejvadász történetével ráérzett valamire. A sztori egyszerű, egyértelmű, ki a jó és ki a rossz, kapunk bad ass csatajeleneteket, mindenféle lényeket, és Favreau nagyon jó érzékkel adagolta az akciót, a cukiságot és a fanservice-t is. A legjobb pillanatokban villantott fel valami olyat, amitől a régi trilógia szerelmesei elalélhattak. Ráadásul régi közhely, hogy gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni, és a Mandalóriban mindkettő megtalálható. Grogunak hívják. A mandalóri sorozat legnagyobb fegyverténye persze kétségtelenül az volt, amikor a második évad fináléjában megérkezett Luke Skywalker, hogy megmentse Grogut a birodalmiaktól és magával vigye, hogy jedit faragjon belőle. Ez volt az elmúlt harminc év egyik legjobb Star Wars pillanata (a másik Darth Vader tombolása a Zsivány egyes végén). Aztán a Boba Fett könyve már közel sem sikerült olyan jól, inkább volt mulatságos, mint izgalmas, a Kenobi sorozatot vagy az Akolitust gyakorlatilag kár volt elkészíteni, sőt, talán az egy szál Andor kivételével mindegyiket. Hamar kipukkadt ez a lufi is. De a Disney nem adja fel egykönnyen, és ismét a mozi felé fordultak, újabb sok évre szóló, több filmre vonatkozó, nagyszabású tervekről hallhatunk. Ennek nyitánya lenne A mandalóri és Grogu. Bizakodva ültem be a moziba, hisz a filmet ugyanúgy Jon Favreau és Dave Fioni vitte a hátán, mint a sorozatot. Favreau megítélése elég vegyes. Rendezőként többek között a Vasember filmeket és a 3D-s Oroszlánkirályt köszönhetjük neki. A történet szerint Din Djarin (Mandó) és Grogu az Új Köztársaságnak (az egykori lázadóknak) dolgozva egyenként próbálják levadászni a galaxisban szerteszét bujkáló birodalmi nagykutyákat, akik jellemzően helyi kiskirályokként sütögetik a pecsenyéjüket. Közvetlen főnöke, Ward ezredes (Sigourney Waver), aki új megbízatással várja. Egy olyan birodalmi tisztet kellene levadászni, akiről senki nem tudja, hogy néz ki. Kivéve a “Hutt ikrek“, akik Jabba trónját elfoglalva irányítják a bűnszövetkezetüket. De ők csak akkor árulják el, amit tudnak, ha a Köztársaság visszahozza nekik az unokaöccsüket, Jabba fiát, Rottát, akit még kisgyerekként raboltak el, és egy távoli holdon tartanak fogva. Din Djarin és Grogu útra kelnek új barátjukkal, Zebbel, a lasat fajhoz tartozó lázadó pilótával. Mandó extra motivációt kap, mivel a fizetsége előlegeként visszakapja korábban elvesztett Borotvaél nevű űrhajóját, amit a Köztársaság megtalált és felújított. A mandalóri és Grogu tulajdonképpen olyan, mintha a sorozat negyedik évadját valami fura megfontolásból mozifilmként, egyben tennék elénk. Simán fel lehetne szabdalni epizódokra. Jók az akciók, kapunk bőven birodalmiakat, lépegetőket (!), új és régi lényeket (például viszonylag kiemelt szerepet kap az amanaman faj, amelynek egy képviselője már a Jedi visszatérben is szerepelt, de csak mint egy fejvadász a sok közül Jabba palotájában), de vannak kissé túl lassú átvezető részek is. Ami jó, hogy annak is teljesen élvezhető és követhető, aki még sosem látott egy kockát sem A mandalóriból vagy a Star Warsból, de a régi rajongóknak is számos easter eggel kedveskedik. Ilyen például rögtön a pilóta, Zeb, akit még a sorozat harmadik évadában vezettek be. Zebbel először a Lázadók című rajzfilmsorozatban találkozhattak a nézők, de az igazán feketeöves rajongók azt is tudják, hogy a karakter egy korai Chewbacca koncepción alapszik – igen, eredetileg így nézett volna ki kedvenc szőrmókunk. Van arénaküzdelem, ami könnyen felidézheti bennünk A klónok háborúja hasonló jelenetét. De nem ez benne a zseniális, hanem hogy azok a lények, amelyek megtámadják az életéért küzdő Mandót és Rottát, annak a holosakkészletnek a figurái, amivel az Új reményben játszanak a droidok a vukival. Talán apróságnak tűnik, de számomra negatívum, hogy elmaradt a film elejéről a távolodó felirat, és borzasztóan hiányzik John Williams zenéje. Legalább a Star Wars főcímzenét megőrizhetnék minden franchise filmben. Már A jedi visszatér is erősen megosztotta a rajongókat az ewokok miatt. Sokak számára az amúgy emberevéstől sem visszariadó, ha kell, hidegvérrel gyilkoló macik is túl cukik voltak. Hasonló okokból sokan A mandalórit is “Baby Yoda” miatt nem szeretik. Jon Favreau azonban most emelte a tétet, és behozta a sztoriba A Skywalker korában megismert apró termetű Babu Friket és anzelai fajba tartozó kollégáit, akik a Borotvaél megjavításában próbálnak segédkezni Mandónak, de végül belesodródnak a harcokba. Az ő jelenlétüknek hála a film második fele sokhelyütt tényleg olyan, mintha a Muppet Show-t néznénk. A maga módján szórakoztatóak persze, de számomra végképp kiölnek minden vagányságot a messzi-messzi galaxisból. Összességében A mandalóri és Grogut egyszer érdemes beiktatni a programunkba, mert nem nézhetetlen, de nem is ér fel a Star Wars mércéhez. Ami sorozatban működik, az mozivásznon kevésbé. Mondom ezt úgy, hogy én nagyon szerettem volna, hogy jó legyen. Signourey Weaver szerepe minimális, és a karaktere sem túl érdekes, bárki eljátszhatná. Érdekes színfolt Martin Scorsese a stáblistában, de a magyar nézők ebből nem sokat érzékelnek, mert egy hatkarú fastfood szakácsnak kölcsönözte a hangját. Perdo Pascal színészi játékáról nehéz bármit mondani, mivel egyetlen egy jelenetet kivéve végig sisakban van. Igaz, a Star Wars produkciókról amúgy sem a színészi kihívás jut eszünkbe elsőként. Ahhoz, hogy a film nem tudott igazán izgalmassá válni, hozzátartozik az is, hogy a birodalmi katonák teljesen súlytalanná válnak. Közhelyszerű, hogy a rohamosztagosok mennyire nem tudnak célozni, és talán Favreu is érzi ezt. Sokszor meg sem próbál úgy tenni, mintha hőseink komoly veszélyben lennének. Náluk még a csigaszerű huttok is fenyegetőbbek. Hogy mit hoz a jövő, kérdés, de abból kiindulva, hogy az amúgy sem túl nagy szentendrei mozi terme premier előtti vetítésen alig félig volt, nem hiszem, hogy túl nagy siker lesz a film. De talán nem is baj, mindenkinek jobb lenne elengedni végre a Star Wars-t, és csak a szépre emlékezni.