● news.bsdnet.hu

A pár nappal ezelőtti Hszi Csin-ping-Putyin találkozón tudomásunk szerint nem esett szó az Arktisz viszonyairól, legalábbis nem érkezett jelentés ilyen egyezmény megkötéséről, de ez nem is csoda: a két állam sarkvidéki kapcsolatai szó szerint befagytak, és átmenetileg így is fognak maradni. De milyen az orosz–kínai viszony valójában az Arktiszon? Minta The Insider tanulmányaelénk tárja: meglehetősen pragmatikus. Ezt mutatom be az alábbiakban, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. (Képünk illusztráció) Mint még élénken emlékezhetünk rá,2026 januárjában Donald Trump nem volt hajlandó kizárni a katonai erő alkalmazását Grönland annektálása érdekében, azzal érvelve, hogy a környező vizeken hemzsegnek az orosz és a kínai hajók. Első ránézésre az érvelése meggyőzőnek tűnt: erre utaltak Oroszország és Kína közös hadgyakorlatai, a kínai befektetések az orosz sarkvidéki infrastruktúrába, valamint azok az orosz projektek, amelyek cseppfolyósított földgázt (LNG) szállítanak a kínai piacra az Északi-tengeri útvonalon (NSR) keresztül. Azonban a forgalomfigyelő műholdak bebizonyították, hogy akkor éppen egyetlen orosz vagy kínai hajó sem járt a grönlandi vizeken...* A Moszkva és Peking közötti sokrétű együttműködés célja ettől függetlenül tényleg az erődemonstráció. De valójában mennyire erős ez a kapcsolat? *Igen, Trump ebben az esetben hamisan érvelt, de ne hallgassuk el, hogy geológiai érvek alapján az Oroszországi Föderáció próbálta már követelni Grönlandot, természetesen hiába. Mondjuk ez tőlük nem váratlan, az orosz sajtóban időnként felröppen az 1816-17-ben, a Hawaii-szigeteken (pontosabban: Kauai szigetén) alapított orosz „gyarmat” története is, mint alap a terület igénylésére – Alaszkát úgyszintén követelik, pedig azt a cári birodalom adta el az Egyesült Államoknak, jó sok pénzért, szóval én már csak azt csodálom, miszerint Madagaszkárról még nem mutatták ki, hogy ősi orosz föld. Sőt: 2022 óta többször is elhangzott a Kreml részéről, hogy a teljes Északi-sarkvidéket orosz területnek, de legalábbis orosz befolyási övezetnek tekintik, mindenestől. Ezt azért nem emlegetik az utóbbi időben, mert ellent mondana Kína jelenlegi igényeinek a térségben. Bár a Krím 2014-es orosz annektálása megnehezítette az északi régióban a nyugati államokkal való együttműködést, az Északi-sarkvidék kivételes helyzetének hallgatólagos elfogadásával ez továbbra is lehetséges maradt. A Kreml 2022-es, Ukrajna elleni teljes körű inváziójának kezdete óta azonban mind Svédország, mind Finnország csatlakozott a NATO-hoz, ami azt jelenti, hogy Oroszországon kívül minden sarkvidéki állam tagja lett a szövetségnek. Az Északi-sarkvidéki Tanács, amely a sarkvidéki kérdésekkel kapcsolatos párbeszéd és együttműködés fő nemzetközi platformjaként szolgált, nagyrészt felfüggesztette működését. Oroszország számára a sarkvidék központi szerepet játszik az ország identitása, gazdasága, valamint kül- és belpolitikája szempontjából. Az Északi-sarkvidéket Oroszország 2023-as külpolitikai koncepciója prioritási régióként határozta meg, mi több, gazdasági szempontból a régió a hivatalos statisztikák szerint Oroszország GDP-jének 6%-át és exportjának 10%-át adja. Bár Moszkva régóta azt az elvet részesíti előnyben, hogy a régió kizárólag az északi-sarkvidéki államok számára elérhető zónaként működjön, 2022 óta egy ilyen kezdeményezés érvényesítése már nem reális. A széles körű szankciók szinte lehetetlenné tesznek az északi régióban bármiféle új formátumú együttműködést, Oroszország gazdasági nehézségei pedig megnehezítik, hogy önállóan fektessen be a régióban. 2026 februárjában Oroszország és Kína ratifikálta a szibériai Jamal LNG-üzemmel kapcsolatos együttműködési jegyzőkönyvet, amelyre az EU azon terve miatt volt szükség, hogy 2027-ig fokozatosan megszünteti az összes orosz LNG-behozatalt. De míg az Oroszország és Kína közötti látható kereskedelmi és katonai együttműködés a partnerség képét sugallja, a valóság messze nem ilyen egyértelmű. Az elszigeteltődés ára Az a tény, hogy Oroszországnak alternatív vevőket kell keresnie sarkvidéki energiatartalékaihoz, rávilágít Oroszország Kínától való növekvő gazdasági függőségére. A dél-koreai Samsung Heavy Industries vállalat, amely korábban szerződést kötött jégtörő LNG-szállító hajók szállítására a projekt számára, a szankciókkal kapcsolatos aggályok miatt felmondta szerződéseit az orosz Zvezda hajógyárral. Ugyanezek a szankciók akadályozták meg egy Törökországban épített úszódokk leszállítását is, amelyre Oroszországnak szüksége van atomhajtású jégtörő hajói karbantartásához. A probléma nem csupán külkereskedelmi jellegű. Az orosz állami tulajdonú Roszatom atomenergetikai vállalat a szentpétervári Balti Hajógyárban modernizált úszó erőműegységek fejlesztését és építését tervezte a Bajmszkij bányászati és feldolgozó üzem számára. Kapacitási korlátok miatt azonban négy egység építéséből hármat a kínai Wison (Nantong) Heavy Industry vállalatnak adtak ki alvállalkozásba. „Vannak határai annak, hogy a szigorúan szankcionált Oroszország mit tud saját erőből megvalósítani infrastrukturális és kereskedelmi szempontból. Ez nagyon nehéz helyzetbe hozza a Kremlt” – mondja Mathieu Boulègue, a CEPA (Európai Politikaelemző Központ) Transzatlanti Védelmi és Biztonsági Programjának külső vezető kutatója.* *Mint láthatjuk, Oroszországnak igénye épp lenne a sarkvidékre, csak flottája nincs hozzá. És az a helyzet, hogy más államoknak sincs: Kínának lenne pénze egy komoly jégtörő-flotta megépítésére, de erről még nem határoztak és nem is valószínű, hogy egyhamar nekikezdenek. Megfelelő méretű jégtörőflotta tehát jelenleg sehol sem áll rendelkezésre. Ráadásul az ukrán támadások az orosz olajterminálok ellen Oroszország olajexportjának körülbelül 40 százalékát kiiktatták a forgalomból, ami azt jelenti, hogy Oroszország nem számíthat azokra a nyersanyag-bevételekre, amelyek egyébként ellensúlyozhatnák jelenlegi problémáit. „Befektetőkre és vevőkre van szükségük az északi-sarkvidéki erőforrásokhoz” – fejtegeti Elizabeth Wishnick, a CNA, egy független elemző szervezet kínai tanulmányokért felelős vezető kutatója. „De nem akarnak túlságosan függeni egyetlen országtól, így még stratégiai partnerüktől sem, főként ebben a rendkívül érzékeny régióban, amely ennyire fontos az orosz gazdaság számára.” Moszkva továbbra is tisztában van a Kínától való túlzott függőségével járó kockázatokkal, és Indiát, valamint az Egyesült Arab Emírségeket tekinti lehetséges külkereskedelmi-külpolitikai alternatívának. „India fontos partner Oroszország számára az Északi-sarkvidéken. Indiából érkező tengerészeket képeznek ki Vlagyivosztokban az északi-sarkvidéki vizeken való szolgálatra” – tette hozzá Wishnick.* *Újból felhívnám a figyelmet a jégtörő-problémára: a kiképzés lehetséges, de az nagyon érdekes volna, ha India jelentkezne egy arktikus flottával. Bár – nem lehetetlen. Annak érdekében, hogy enyhítse ezt a függőséget, Oroszország jelentős kedvezménnyel értékesíti a földgázt ezeknek a vevőknek. De még így sem elég ez a vevőkör megfelelő diverzifikálásához. „Kína igényeit, de a kínai állami vállalatok által biztosítható forrásokat is nagyon nehéz mással pótolni” – magyarázza Camilla T. N. Sørensen, a Dán Királyi Védelmi Főiskola docense. Nagy szükség van beruházásokra Oroszország sarkvidéki infrastruktúrájába és erőforrásaiba, de ahogy Sørensen megjegyzi: „Vannak olyan orosz helyi vezetők és üzletemberek, akiket némileg frusztrál a moszkvai érdeklődés és finanszírozás hiánya, és ők a kínaiak bevonásában is komoly lehetőségeket látnak.”* *Főleg, mert ők nem sikkasztanák el a befektetett összegeket, ahogyan azt orosz földön szokás. Vagy legalábbis – nem az egészet tennék magukévá. Ez a frusztráció az északi régió szélesebb értelemben felfogott helyzetét tükrözi. A légúti megbetegedések magas aránya, az éghajlatváltozás által súlyosbított élelmiszer-ellátási bizonytalanság és a közszolgáltatások hiánya mind hozzájárulnak az alacsony életszínvonalhoz ebben a körülbelül 2,5 millió lakosú régióban. „Meg kell küzdeniük a térségben az éghajlatváltozás hatásaival és az azokból fakadó következményekkel: főként a partvonal eróziójával, az instabil talajjal és a valamikori permafrosztból feltörő talajvízzel, ami szintén veszélyezteti az infrastruktúrát” – mondja a CEPA-tól Boulègue. „A Kreml számára túlságosan gyorsan emelkednek a költségek.” Az Ukrajna elleni teljes körű invázió tovább súlyosbította ezeket a problémákat. Wishnick rámutat, hogy a régió jelenleg „a lakosság elvándorlásával szembesül, amit tovább ront az a tény, hogy embereket toboroznak közülük a hadseregbe.” Egy üzleti jellegű kapcsolat Kína eközben nagyrészt elégedett a régióban betöltött jelenlegi szerepével. Az Északi-sarkvidéken végzett többéves intézményépítés – megfigyelői státusz az Északi-sarkvidéki Tanácsban, kutatóállomások Svalbardon, Svédországban és Izlandon – után Peking egyre magabiztosabbá vált, „Északi-sarkvidékhez közeli államnak” nyilvánította magát, és 2018-as északi-sarkvidéki politikájában felvázolta a „Jeges Selyemút” terveit. „Ez a kínai»puha hatalom«(soft power) alkalmazásának egy kísérlete volt, hogy Peking nagyobb szerephez jusson az Északi-sarkvidéken. Nagyrészt azért bukott meg, mert a valóban sarkvidéki államok túl agresszívnek tartották” – magyarázza Boulègue. Kína azóta – ahogyan Sørensen fogalmazott – „taktikai visszavonulást” hajtott végre a régióból. Gazdasági együttműködésük ellenére Oroszország és Kína alapvetően eltérő nézeteket vall az Északi-sarkvidék szuverenitásáról. Kína az Északi-sarkvidéket „globális közjószágnak” tekinti, amely mindenki számára nyitott, míg Oroszország ragaszkodik ahhoz, hogy az északi-sarkvidéki államok maguk határozzák meg az arktiszi politikát. A „Jeges Selyemút” elnevezés, amelyet Kína 2018-as északi-sarkvidéki politikájában fogalmazott meg, szintén nem segített a helyzeten. „Ez azt sugallja, hogy Oroszország csupán egy átjáró Kína számára az Európába vezető úton” – magyarázza Wishnick. Oroszország csak azután fogadta el Kína részvételét a helyi tevékenységben, hogy Kína beleegyezett abba: elfogadja az északi-sarkvidéki államok területi jogait. Sokkal inkább a szükségszerűség, mint a bizalom hozta létre ezt a „tranzakciós” kapcsolatot, amelynek hátterében állandó gyanakvás húzódik meg. A New York Times jelentése szerint egy orosz FSZB-dokumentum felvázolta Moszkva félelmeit a kínai beszivárgással és hírszeerző tevékenységgel kapcsolatban az Északi-sarkvidéken, amelyet bányavállalatok és egyetemi kutatóközpontok végeznek azzal a céllal, hogy olyan stratégiai adatokat szerezzenek meg, amelyek veszélyeztethetik Oroszország autonómiáját. Ez nem volt egyedi eset. 2020-ban a szentpétervári Északi-sarkvidéki Tudományos Akadémia egyik professzorát letartóztatták és vádat emeltek ellene hazaárulásért, mert állítólag titkos információkat adott át Kínának az orosz tengeralattjárók hidroakusztikájáról. „Jelenleg egyszerűen csak egymást kiegészítő érdekekről van szó” – hangsúlyozza Sørensen. „Amikor ez már nem lesz így, az oroszok megtalálják a módját, hogy Kínán kívül más államokkal is együttműködjenek, vagy akár újra a többi sarkvidéki államhoz forduljanak.” Ez nem egy elvont lehetőség. Amikor Trump és Putyin 2025-ben az alaszkai orosz–amerikai csúcstalálkozón találkozott, mint Sørensen megjegyzi, a megbeszélésük valódi szorongást váltott ki Pekingben. Északi vizeken Jelenleg Oroszország továbbra is Kína őrszeme az Északi-sarkvidéken, és egyre inkább kínai támogatásra szorul – minden tekintetben. Oroszország képességét az Északi-tengeri útvonal (NSR) keleti szakaszán való hajózásra jégtörő flottájának mérete és az Északi-sarkvidék keleti részének nehéz körülményei korlátozzák. Itt került képbe Kína, átvéve a központi külföldi befektető szerepét az útvonalon. 2024-ben Oroszország és Kína létrehozta az Északi-tengeri útvonalon való együttműködés orosz–kínai albizottságát, egy közös testületet, amelyet a Roszatom elnöke és Kína közlekedési minisztere vezet, és amelynek feladata a hajózásbiztonság, a teherszállítás és a logisztikai fejlesztések koordinálása. Ugyanebben az évben a Roszatom és a kínai NewNew Shipping Line vállalat aláírt egy megállapodást, amely lehetővé teszi az orosz és kínai cégek számára, hogy egész évben igénybe vegyék az útvonalat. 2025-ben a NewNew Shipping Line aláírt egy újabb szerződést a murmanszki regionális kormánnyal a murmanszki kikötőn keresztül történő konténeres szállítás fejlesztésére, amely az útvonal egyik kulcsfontosságú pontja. Jelenleg pedig a konténerforgalom túlnyomó többsége ezen az útvonalon zajlik Oroszország és Kína között. Azonban, ahogy a CEPA munkatársa, Boulègue kifejti, az Északi-tengeri útvonal, bár fontos, nem tartozik Peking külpolitikai prioritásai közé: „Az Északi-sarkvidék nem jelent kulcsfontosságú stratégiai prioritást számukra. Nem határozza meg Kína külpolitikáját. Csak a regionális politika egyik aspektusa.” Hosszú távon Peking számára sokkal fontosabb az Északi-sarkvidék övezetében a Kínával barátságos hozzáállás, amely lehetővé teszi a technológiai együttműködést a régió államaival. Peking az Északi-sarkvidéket kiváló helyszínnek tekinti a víz alatt és a zord északi éghajlaton is működőképes drónok fejlesztéséhez. Sørensen szerint Oroszország szakértelme a regionális környezetben való navigáció terén itt különösen nélkülözhetetlen. De az Északi-tengeri útvonalon zajló forgalom egészét nem láthatja mindenki. Orosz árnyékflotta-hajók exportáltak szankcionált LNG-t kínai kikötőkbe ezen az útvonalon, váltogatva a neveiket, zászlóikat és bejegyzett tulajdonosaikat. A NewNew Shipping NewNew Polar Bear nevű hajóját például azzal vádolták meg (joggal!), hogy 2024-ben elvágta a tenger alatti adat- és energiakábeleket a Balti-tengeren.* *Bizony elvágta, és ezzel nem kis nemzetközi bonyodalmat okozott. Ráadásul szándékosan tette: az Árnyékflotta hajói és a kínai teherhajók gyakran keverednek hírszerzési és szabotázs-ügyekbe a NATO vizein. Boulègue szerint azonban a legjelentősebb biztonsági fenyegetés egyáltalán nem a Grönlandról vagy a Balti-tengerről szóló hírek által említett zónákban zajlik: „Ha orosz és kínai hajókat keresünk valahol az Északi-sarkvidéken, azok az Aleut-szigetek és a Bering-tenger környékén találhatóak, amely közvetlenül az Egyesült Államokkal közös tengeri határon, a kizárólagos gazdasági övezetben és a légvédelmi azonosító zónában fekszik.” Éppen itt, az alaszkai partok mentén folytattak Oroszország és Kína közös hadgyakorlatokat és járőrözést, sőt, itt lépnek be a kínai parti őrség hajói a Bering-szoroson keresztül az Északi-sarkvidékre. A veszély – érvel Boulègue – nem annyira a tartós provokációban rejlik, mint inkább egy egyetlen téves számítás lehetőségében, amely nem kívánt eszkalációt okozhat.* *Elég ehhez egy véletlen határsértés is, sajnos. Kína eközben továbbra is vonakodik attól, hogy közvetlen konfrontációba keveredjen Washingtonnal. Inkább stabilizáló tényezőként kíván megjelenni az Északi-sarkvidéken, mint ellenséges szereplőként. Peking számításai alapvetően a gazdaságra és a normák kialakítására irányulnak, nem pedig katonai játszmákra. Grönland esetében pedig „Kína általában igyekezett nem kiélezni a válságot” – jegyzi meg Sørensen –, „mert ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor maguk is próbálták javítani a kapcsolataikat az Egyesült Államokkal.” Kiegészítő érdekek, kölcsönös korlátok Amíg Oroszország háborúja Ukrajnában folytatódik, Moszkva támaszkodni fog a kínai beruházásokra az Északi-sarkvidéken. Cserébe Kína továbbra is Oroszországra fog támaszkodni, mint a régióhoz való hozzáférés kapuőrére. „Kína igyekszik jó viszonyban lenni Oroszországgal, nem érinteni annak érzékeny területeit, de egyúttal el kívánja érni a saját céljait is, amelyek eltérhetnek Oroszországétól” – mondja Wishnick. A moszkvai és pekingi partnerség korlátai a katonai dimenzióban is megmutatkoznak. A szűk hatókörű és a Bering-tengerre koncentrálódó orosz–kínai védelmi együttműködés nagyrészt hiányzik a Balti-tengerről és a Grönland körüli vizekről, azokról a területekről, amelyek a nyugati sajtóban a leginkább jelen vannak. Az orosz–kínai sarkvidéki partnerség az egység képét sugallja, de ez a sugallat csak részben helytálló. A közös hadgyakorlatok és az energetikai megállapodások mögött egy olyan kapcsolat húzódik meg, amely inkább kölcsönös kényszereken alapul, mint valódi összhangon: Oroszországnak szüksége van a kínai befektetésekre és az exportpiacra, miután a nyugati szankciók elszigetelték, míg Kína elégedett azzal, hogy megszilárdítja meglévő pozícióját, és egy Pekingnek kedvező politikát szorgalmaz. „Ez egyértelműen egymást kiegészítő érdekek által vezérelt szövetség. Oroszországnak exportálnia kell, Kínának pedig importálnia” – magyarázza Sørensen. A két ország együttműködése valós, de tranzakciós jellegű, és – egyelőre – az egymást átfedő érdekek tartják össze. Botcsinálta szövetség ez, amiben Kína fogja a bot boldogabbik végét: az lesz csak az igazi válság, amikor majd felbomlik. Szele Tamás