● news.bsdnet.hu

A vietnámi háború valamiért hosszú ideje ritka vendég a videojátékokban. Persze a Battlefield Vietnam vagy a Rising Storm 2: Vietnam óta sem maradtunk teljesen dzsungelharc nélkül, az utóbbi évek nagyobb katonai lövöldéi azonban inkább visszatértek a világháborúkhoz, vagy kényelmesebbnek látták a modern, esetleg kitalált konfliktusokat. Pedig a helyszín szinte kínálja magát: sűrű növényzet, folyók, helikopterek, rajtaütések és olyan ütközetek, amelyekben sokszor az sem egyértelmű, honnan érkezett a lövés. A Hell Let Loose már a második világháborús résszel bebizonyította, hogy nem fél a lassabb, taktikusabb összecsapásoktól, így a vietnámi hadszíntér logikus, egyben meglehetősen hálátlan következő állomásnak tűnt. A Hell Let Loose: Vietnam nem kiegészítő, hanem az Expression Games következő játéka, amely már Unreal Engine 5-re épül. A legfontosabb alapokon ugyanakkor nem változtattak: ismét két ötvenfős oldal küzd egymással hatalmas pályákon, a győzelmet pedig nem a legtöbb lelőtt ellenfél, hanem a területek megszerzése és megtartása jelenti. A rajtnál hat csatateret kaptunk, amelyek a dzsungelektől és rizsföldektől a folyókon át egészen a kikötői, illetve városiasabb részekig többféle környezetet vonultatnak fel. Nem egy az egyben lemásolt történelmi helyszínekről van szó, de a készítők valódi hadműveletekből és korabeli anyagokból merítettek hozzájuk. [+] A belépést szerencsére ezúttal egy kifejezetten részletes oktatómód is megkönnyíti. A tutorial nemcsak az alapvető mozgást és fegyverhasználatot mutatja be, hanem a szerepkörök, a megjelenési pontok és a csapatmunkára épülő rendszerek megértésében is segítséget nyújt. Ettől a Hell Let Loose: Vietnam még nem válik könnyűvé, de legalább nem úgy dob be az első százfős ütközetbe, hogy közben fogalmunk sincs arról, mit vár tőlünk a játék. Aki viszont játszott az eredeti Hell Let Loose-zal, az néhány percen belül otthonosan fog mozogni, már amennyire ebben a játékban bárki otthonosan mozoghat. A csapat továbbra is osztagokra bomlik, az egyes szerepkörök pedig nem pusztán eltérő fegyvereket jelentenek. A tiszt új megjelenési pontokat helyezhet el és továbbíthatja a parancsnok utasításait, a felcser ellátja vagy talpra állítja a sebesülteket, a mérnök védelmi elemeket és egyéb építményeket húzhat fel, a géppuskás pedig megfelelő pozícióból egy egész útvonalat lezárhat. Egy jó osztagban mindenkinek megvan a feladata: egy rosszban hat ember rohan hat különböző irányba, majd nagyjából egyszerre halnak meg. [+] Utóbbira amúgy akkor is bőven van esély, ha elvileg tudjuk, mit csinálunk. A Vietnam legalább olyan nehéz és könyörtelen, mint elődje, a sűrűbb terep miatt pedig néha még kiszolgáltatottabbnak is éreztem magam. Nem tudhatjuk, hogy a következő bokorban fekszik-e valaki, lapul-e ellenfél az árokban, vagy éppen egy félig ledőlt fal rése mögül tartják célkereszt alatt az utat. Egy-két találat rendszerint elég, a támadót pedig sokszor csak akkor vesszük észre, amikor már késő. Idővel persze megtanuljuk figyelni a növényzet mozgását, a torkolattüzet és a gyanús zajokat, de teljes biztonság szinte soha nincs. Egy nyugodtnak látszó séta egyik pillanatról a másikra torkollhat olyan tűzharcba, amelyből az egész osztagból senki sem jön ki élve. Pont emiatt itt még kevésbé működik a magányos hősködés. Egy jól kommunikáló osztag képes kerülőutat keresni, füsttel elfedni az előrenyomulást, jelezni az ellenség helyzetét és életben tartani a támadást azzal, hogy megfelelő helyre teszi le a saját megjelenési pontját. Mindez azonban csak az alsó szintje a rendszernek. Az osztagvezetőknek egymással és a parancsnokkal is egyeztetniük kell, különben könnyen előfordul, hogy mindenki ugyanazt az objektívát támadja, miközben a védelem teljesen üresen marad. Saját tapasztalataim alapján kommunikáció nélkül nem egyszerűen nehezebb a győzelem, hanem időnként szinte elérhetetlenné válik. Lehet valakinek remek célzása, ha közben nincs utánpótlás, rossz helyen vannak a megjelenési pontok, és senki sem reagál az oldalba kerülő ellenfélre. A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!