● news.bsdnet.hu

Sokaknak megsúgtam már, a Kapufát ideáljaimban kocsmanévnek szántam. Talán a Süket zsiráfnál, valamint a Tékozló vakondnál is jobb, ahogyan a Szakadék sem konkurál vele. Meglehet, azért is írok néha regényeket, hogy nevet adhassak az ivóknak, bámulatos, káprázatgazdag tevékenység e tökéletes szabadság érvényesítése a szövegben. Ám előbb lett hírlevelem, mint kocsmám, így végül ez a rendszertelen időközönként jelentkező szövegfolyam kapta a nevet. Most persze  sóhajthatunk megkönnyebbülten, hogy előbb lett hírlevelem, mint gyerekem. Azért szeretem a kapufát, mert részint futballos, részint tökéletes szinonima Kelet-Európa legfontosabb szavára, a majdnemre, s olyan szépen használható arra is, hogy tudassuk: nem sikerült. Például ha föltesszük azt a kérdést, hogy múlt hétfőn sikerült-e sértetlenül eljutnom a 75-ös troli, Dózsa György úti metróállomásához közeli megállójából a Radnóti Miklós utcáig, akkor a nem megszokott semmilyen szürkesége mellett mámorító úgy felelni: ááá, kapufa. Mármost, ezen a szöveghelyen már elárulom, nem volt biztos tudásom arról, hogy miért ezzel a fölütéssel kezdtem az írást. Ám egyszerűen nem tudtam gépelni addig sem szétverésem immárszéles körben ismerttörténetéről,semBalásy Gyulatörténelmi kitekintésben is páratlan, a kortárs nerizmus performatív vonulatát erősítőattrakciójárólsem, amíg nem írtam le, hogy kapufa. De ha már így alakult, nem engedtem tova galoppozni gondolataim addig, amíg nem rakok össze egy kirakót azokból a darabokból, hogy: kapufa, rúgás közben heverni a betonon deformált arccsont miatt korlátozott látással, villanások a fejemben. Végül a mozaikból azt találtam ki: a kapufa itt a radikális magányosság metaforája. Azaz arról az érzésről akartam írni, amikor rúgott az elmebeteg, s továbbgondolhatatlanul egyedül voltam.