● news.bsdnet.hu

A magyar betyárokból az utókor hajlamos romantikus népi szuperhősöket faragni, akik csak a gazdagtól vettek el, a szegényt meg legfeljebb megkínálták pálinkával. Savanyú Jóska valóságos története ennél lényegesen mocskosabb, véresebb és érdekesebb. A Bakony utolsó országosan hírhedt betyárja éveken át kergette őrületbe három vármegye hatóságait, aztán 22 év fegyház után öregemberként visszakapta a szabadságát, amivel nemigen tudott már mit kezdeni. A betyárromantikának van egy komoly hátránya: nagyon jól áll neki a múlt idő. Ha valakit százötven év távlatából nézünk cifraszűrben, pödört bajusszal, kezében fokossal, már majdnem népmesei hősnek látjuk, különösen, ha időközben nótákat, mondákat és történeteket költött róla az utókor. Savanyú Jóska esetében érdemes egy kicsit lekaparni ezt a mázat. Mert bár kétségtelenül volt benne minden, ami egy nagyszabású westernhőshöz kell – fegyveres banda, erdei búvóhelyek, pandúrok, árulás, vérdíj és egy legendás elfogás –, a valóságban nem a magyar Robin Hood bújkált a Bakonyban a hatóságok elől, hanem egy meglehetősen kemény bűnöző. Savanyú – vagy a korabeli iratokban gyakran Savanyó – József 1841-ben vagy '42-ben született Izsákfán és valószínűleg Közép-Iszkázon nőtt fel. Apja számadó juhász volt, ő maga pedig juhászbojtárként dolgozott. A körözések szerint apró termetű – mindössze 159 centi körüli lehetett, vagyis ha filmet forgatnának róla, Dwayne Johnsont valószínűleg már a casting első körében el lehetne engedni –, vörösesbarna hajú és bajuszú, himlőhelyes arcú férfi volt, különös, vékony hanggal. Írni-olvasni tudott, magyarul, németül, szlovákul és horvátul is beszélt, vagyis nem egy amolyan suttyó volt, akinek a banditáskodáson kívül nem nézett ki semmi más az életben. A népszerű életrajzok gyakran azt mesélik, hogy Savanyú már gyerekként birkát lopott, ezért kellett bujdosnia. Ezzel csak az a baj, hogy az alaposabb levéltári kutatás szerint ezeknek a korai történeteknek jó része bizonytalan. Az biztos, hogy fiatal felnőttként már volt dolga a hatóságokkal és börtönben is ült, de hogy pontosan melyik korai bűncselekményért, abban már a korabeli források sem értenek egyet. Az év novemberében Savanyú több juhásszal együtt részt vett egy alsósági lopásban. Először hat kas mézet vittek el egy tanító méheséből, aztán birkát akartak lopni, végül egy kereskedő szekerén talált ládákat törték fel, és mintegy 1200 forint értékű ruhát zsákmányoltak. Egy hónappal később emeltek a téten: Savanyú, az öccse, Pista és társaik fegyveresen mentek Bezerédy Antal káptalanfai kastélyához, ahol a cselédekkel odavezettették magukat a birtokoshoz, pénzt követeltek, és amikor Bezerédy vonakodott, Savanyú úgy vállon vágta a puskatussal, hogy a puska fája eltört. Ez volt az a pont, amikor Savanyúból a szó történeti értelmében is betyár lett: állandó lakóhely nélküli, fegyveres banditaként kezdett bujkálni, 1878-ban pedig kiadták ellene az első körözést. 1879 nyarán a hatóságok fülest kaptak, hogy Savanyú és szintén betyárnak állt öccse hazalátogathat a közép-iszkázi búcsúra, az értesülés pedig aznap helyesnek bizonyult. Amikor a pandúrok felszólították a társaságot a megadásra, azok fegyverhez nyúltak. Savanyú Pista halálos lövést kapott, egy másik társukat lábon lőtték, Józsi fegyvere pedig éppen akkor mondott csütörtököt. Mivel nem tudta viszonozni a tüzet, menekülőre fogta. Az eset legendaként végezte: egy korabeli beszámoló szerint Savanyú Pista temetésére pásztorok tömege érkezett, a lányok virágokat szórtak a koporsójára, egy fiatal juhász pedig állítólag azt kérte a boncolást végző orvosoktól, hogy csöppentsenek a halott véréből a ruhájára, hogy örökre megőrizhesse. Az persze erősen kérdéses, hogy ez valóban így történt-e, az viszont bizonyos, hogy Savanyú mítosza ekkor kezdett el igazán életre kelni. Emberünk leghírhedtebb akciójára 1881. augusztus 31-én Csabrendeken került sor. Savanyú bandája megtudta, hogy Háczky Kálmán földbirtokosnál nagyobb összegű készpénz lehet. Aznap Háczky vendégeket fogadott, vadásztak, majd este a kastélyban kártyáztak, amikor a rablók bekormozott arccal, pásztorruhában berontottak az épületbe. Az akció már az elején félrement. Bogyay Antal, a sümegi járás korábbi szolgabírája meglátta a fegyvereseket, átrohant egy másik helyiségbe, ahol az ablakon próbált menekülni, odakint azonban Savanyú egyik embere állt őrséget, aki rálőtt a menekülőre. Bogyay perceken belül belehalt a lőtt sebbe. A rablók végül zsákmány nélkül menekültek el, de a csabrendeki akció országos hírességet csinált Savanyúból, csak épp ez akkoriban még nem járt szponzorszerződéssel és milliós követőtáborral az Instagramon. A következő években a betyár és bandája Vas, Veszprém és Zala vármegyében garázdálkodott, mígnem Savanyú lassan sokkal több lett egyszerű körözött bűnözőnél: Ha valaki éjszaka furcsa zajt hallott, Savanyú járt arra. Ha egy ismeretlen parasztember betért a kocsmába, Savanyú volt ő álruhában. Ha valaki tüzet látott az erdőben, jó eséllyel arra jutott, hogy Savanyú táborozik arra. Az utóbbi egészen konkrét példa: 1884-ben egy Berhida környékén eltévedt vadász éjszakára tüzet rakott az erdőben. A helyiek meglátták a fényt, majd amikor észrevették az alakot, először az ördögre, rögtön utána pedig Savanyú Jóskára gondoltak, és felfegyverkezve kivonultak ellene. A korabeli közhangulatot jól mutatja, hogy Savanyú nevében még csalók is próbálkoztak. Egy férfi például azzal állított be egy földbirtokoshoz, hogy a betyár kirabolta, majd átadott neki egy levelet, amelyben állítólag Savanyú kétezer forintot követelt. Hamar kiderült azonban, hogy a levelet a csaló írta, hogy ezzel szedjen ki pénzt az ijedt birtokostól. Közben Savanyú bandája nemcsak dúsgazdag grófokat látogatott meg. Egy 1883-as korabeli tudósítás például arról számolt be, hogy egy elfogott erdőőrt Savanyú és társai órákon keresztül vertek, itattak, énekeltettek és táncoltattak, sőt sörétet és ólomgolyókat nyelettek le vele, vagyis a Robin Hood-párhuzamot ezen a ponton teljesen nyugodtan el is lehet felejteni. A Savanyúról kialakult népi kultusz és a dokumentálható Savanyú ugyanis két külön embernek tűnik. A mondákban ott a hatalmasokkal dacoló, furfangos szegénylegény, az iratokban viszont fegyveres rablások, verések, lövöldözések és megfélemlített áldozatok sorakoznak. 1883-ra már ezer forint jutalmat ígértek annak, aki élve kézre adja, ennyi pénzért pedig már a betyárbecsület is elkezdett rugalmasan értelmezhető fogalommá válni. A vég aztán 1884. május 4-én érte el hősünket, és itt érdemes elfelejteni a romantikus mesét, amely szerint a zalahalápi csárdában mulatozó Savanyút hirtelen körbevették a csendőrök. A részletesen feldolgozott források szerint egyik segítőjét, Mogyorósi Imrét a hatóság korábban elfogta, majd azzal a feltétellel engedte el, hogy segítsen kézre keríteni a hírhedt betyárt. Mogyorósi altatóval felütött ételt vitt bujkáló bűntársának, amit Savanyú jőkedvűen elfogyasztott, majd olyan mély álomba merült, amiből már nem is ébredt fel szabad emberként. Dél körül öt csendőr ébresztette, így esélye sem volt a menekülésre. Tapolcán akkora tömeg várta az elfogott hírességet, hogy másnap már katonákat kellett kirendelni a továbbszállításához. Savanyú ekkor még megpróbálta azt állítani, hogy ő valójában egy Török Péter nevű napszámos, de mivel hamarosan az édesanyja azonosította őt, Emberünk pere csak 1886-ban kezdődött el Szombathelyen, melyben első fokon életfogytiglani fegyházat kapott, plusz nyolc nap sötétzárkát azért, mert a bírósággal szemben sem sikerült különösebben kifinomult modort tanúsítania. Másodfokon aztán súlyosították az ítéletét és halálbüntetést szabtak ki rá, ám harmadfokon ismét életfogytiglanra változtatták a büntetését, mert az előre megfontolt gyilkosságot és a bűnszövetkezet megszervezését végül nem sikerült rábizonyítani. Egy korabeli történet szerint amikor közölték vele a halálos ítéletet, Savanyú csak annyit mondott: „No, legalább kenyérről nem kell gondoskodnom többet.” Savanyút 1887-ben Illavára vitték, ahol egymás után teltek az évek. Savanyú, aki odakint rendkívül nehezen viselte, ha bárki megpróbálta megmondani neki, mit csináljon, odabent meglepően jó rabnak bizonyult. 1901-ben Vácra szállították, ahol szintén kitűnt jó magaviseletével. Miután Csáky Károly Emmánuel váci püspök közbenjárt érte, végül 1906 februárjában, 22 évvel elfogása után kegyelmet kapott. A korabeli Debreczeni Ujság már „testben-lélekben megtört aggastyánként” írt a 65 év körüli férfiról. A rácsokon kívül egy egészen új világ fogadta a „megtört aggastyánt”: mindenfelé vonatok jártak, Budapesten már földalatti közlekedett, automobilok pöfögtek az utcákon, és az a férfi, aki még a pandúrok elől bujkált a Bakonyban, egyszer csak a XX. században találta magát. Savanyú neve még mindig jól csengett a sajtóban, olyannyira, hogy különböző vállalkozók pénzt láttak az öreg betyárban. Korabeli beszámolók szerint cirkuszi mutatványként is szerették volna felléptetni, sőt, egy hannoveri színházi szerep ötlete is felmerült, Savanyú azonban visszautasította ezeket a felkéréseket, mert nem akart vénségére vásári látványosság lenni. Hősünk végül Tótvázsony mellé, Sós-pusztára költözött János testvéréhez, és megpróbált békés életet élni. A források szerint szabóműhelyt akart nyitni vagy talán nyitott is, ami gyönyörű epilógusa lehetett volna Savanyú történetének, csak sajnos nem ez lett a sztori vége. Mire szabadlábra helyezték, Savanyú egészsége tönkrement. A lábával súlyos problémái voltak, hónapokon át fájdalmak gyötörték, 1907 telén pedig több hetet töltött a veszprémi kórházban. Az orvosa szerint az amputáció jelenthette volna a megoldást. Egy fennmaradt levélben Savanyú már azt írta, hogy meg kell halnia, mert a lába menthetetlen. Az egyik korabeli újság néhány nappal később keserűen jegyezte meg: több mint két évtized nehéz rabságát kibírta, aztán amikor végre visszakapta a szabadságát, saját kezével dobta el magától az életet. És valóban: a férfi, akit éveken át csendőrök, pandúrok, katonák és a fél Dunántúl kergetett, akire vérdíjat tűztek ki, akit halálra ítéltek, majd több mint húsz évre bezártak, végül mindezt túlélte, hogy aztán a kor mérje rá azt a csapást, amit már nem volt képes elviselni. Savanyú öngyilkosként nem kaphatott rendes temetést, ezért a tótvázsonyi temető árkába temették. A temető aztán egyre csak hízott, így az elmúlt betyár nyughelye lassan bekerült a többi síremlék közé. Végül Tótvázsony is belátta, hogy bár hősünk emlékezete nem egy tündérmese, mégis csak megérdemli, hogy megálljon a sírja előtt egy pillanatra a temetőbe látogató. Hosszú évtizedek jeltelensége után ma már a következő felirat jelzi a híres elhunytat: „Itt nyugszik Savanyú Józsi, az utolsó bakonyi betyár.”