● news.bsdnet.hu

Az 1931-ben született fotográfus útja a Szentes környéki tanyavilágból indult, de családja az akkori viszonyokhoz képest nem tipikus tanyasi életet élt. Volt saját könyvtáruk, nagy hangsúlyt fektettek az önművelésre.Balla Demeterszámára azonban a tanyasi környezet idővel szűknek bizonyult, így a szentesi és kunszentmártoni tanulmányi évek után eldöntötte, hogy Budapestre költözik. A fotográfiával való első találkozása mára legendává vált. AhogyHegyi Zsoltidézi: egy kölcsönkapott fényképezőgéppel Budapest felé tartva a vonatablakból kezdett el fotografálni. A technikai alapokkal olyannyira nem volt még tisztában, hogy miután leexponálta a tekercset, a gépet kinyitva szerette volna megnézni az elkészült képeket, így a teljes nyersanyag fényt kapott, és ezzel megsemmisült. A balul sikerült próbálkozás azonban nem tántorította el, éppen ellenkezőleg, elindította Ballát egy tudatosan felépített autodidakta úton. Szemlélete formálódását folytonos kíváncsisága, valamint a kultúra és a társművészetek iránti, élethosszig tartó érdeklődése is vezette. Miközben az Ikarus anyagvizsgáló laborjában dolgozott fotográfusként, minden szabadidejét színházban, múzeumban vagy könyvtárban töltötte, folyamatosan képezve magát. Végül 1957-ben – a korszak kívánalmainak megfelelően – fényképész szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd a Fővárosi Fotó Vállalat, azaz a Főfotó munkatársaként helyezkedett el. 1969-től a Lapkiadó Vállalat különféle szerkesztőségeinek dolgozott, végül az Ádám magazintól ment nyugdíjba a rendszerváltozás utáni években; onnantól elsősorban autonóm fotográfusként tevékenykedett. Balla Fortepanon találhatófelvételeiHegyi Zsolt adományozásának köszönhetően kerültek az archívumba. A fotográfus halála utáni évben jelent meg a Városháza KiadóCsak képeksorozatábanSebestyén Lászlószerkesztésében az aBalla-album, amelyhez Hegyi tudatosan olyan fotókat válogatott, amelyek újdonságot jelentenek még az életmű ismerőinek is: ezt az anyagot böngészhetjük a Fortepanon is. A válogatás során találtak egy Balla által készített régi könyvmakettet is, a két szelekció pedig több ponton megegyezett, ami megerősítést jelentett abban, hogy a mester szellemiségének megfelelő képek kerültek a kötetbe. Ennek megfelelően az ötvenes évektől a hetvenes évekig böngészhetünk olyan budapesti utca- és életképek között, amelyek a forradalom hétköznapjaitól a kádári konszolidáció időszakán át a legvidámabb barakk szűrt levegőjében egy autonóm alapállású fotográfus ösztönös és őszinte gondolkodását, valamint képi építkezésmódját mutatja meg számunkra. Bár Balla ismerte és támogatta a Fortepan kezdeményezését, a kötet megjelenését, valamint a képek feltöltését a közösségi archívumba már nem érte meg. Hegyi Zsolt megjegyzi, bár a szabad felhasználás nemes cél, néha számára bosszantó, amikor cégek professzionális dekorációs célra használják a képeket anélkül, hogy legalább a jogutódot értesítenék. A fotográfus személyiségének és művészetének az egyik legérdekesebb aspektusa a beszédhibája volt. Gyerekkori traumája miatt kialakult dadogása ugyanis jelentősen befolyásolta Balla verbális kommunikációját. Mivel nehezen formálta a szavakat, máshogy sűrített. Hegyi Zsolt szerint talán éppen ezért lettek ennyire markánsan kifejezőek a képei – valójában a vizualitás lett a fő kommunikációs csatornája. Beszédhibája egyfajta szűrőként is működött. Hamar kiderült számára, hogy ki az, akivel érdemes mélyebb kapcsolatba kerülnie.Vas Istvánköltő egyszer azt mondta neki egy hazai alkotókkal készült portréfilm forgatása után: Tudod, Döme, mi csak fecsegtünk, te voltál az egyetlen, aki beszélt. A baráti beszélgetésekben is ritkán szólalt meg, de akkor szinte „nyomdakész” mondatokat mondott. Bár nem volt egyszerű ember, és sosem köntörfalazott, hihetetlen nyitottsággal fordult a világ felé, legyen szó filozófiáról, pszichológiáról vagy akár agykutatásról. Balla Demeter sosem vált különösebben technokrata fotográfussá. Bár profi felszereléssel dolgozott – zömmel középformátumú Hasselbladot és kisfilmes Pentax gépet használt –, a fejlesztések nem érdekelték különösebben; ha egy eszköz bevált, azt használta. Külön érdekesség, hogy a formátumokból adódó sajátos képarányok, illetve a teljes negatívméret szentsége sem befolyásolta a komponálást. Bár törekedett a gépben születő végleges kompozícióra, ám ha úgy látta jónak, a négyzetes képarányból gond nélkül vágott a laborban horizontális kompozíciót. Később a digitális technikára is nyitott volt, de ugyanazzal az attitűddel kezelte, mint az analógot, ezért nem is jelentett törést számára az ezredforduló környéki analóg-digitális váltás. A portréfotózásnál különleges módszereket alkalmazott. Gyakran nem vitt magával nehéz állványokat a lámpákhoz, hanem egy egyszerű fenyőlécet szorított a padló és a plafon közé, amelyre csiptetős fényforrásokat rögzített. Mindig a természetes fényt részesítette előnyben, és arra törekedett, hogy ne alakítsa át a fotóalany lakását stúdióvá, elkerülve ezzel a modell feszélyezettségét. A fotózás főként beszélgetéssel telt. Miközben szerelte a gépet, vagy állította a világítást, folyamatosan kérdezett. Gyakran alkalmazott pszichológiai módszereket is:Lukács Györgyötfotózva például szándékosan ostobaságokat kérdezett, hogy kizökkentse a filozófust a túlzott nyugalmából, és feszültséget, valódi gesztusokat vigyen a portréba. Mire a modell észbe kapott, és megkérdezte, mikor kezdődik a fotózás, Balla már végzett is. Úgy vélte, egy gesztus élettartama rövid, ezért nem szabad „tökölni”, mert a modell hamar elfárad, és a kép elveszíti az igazságát. Bár pályáját utcafotózással kezdte, hamar rájött, hogy a fejében lévő képek megvalósításához nincs türelme megvárni, amíg a szituáció magától szembejön az utcán. Nem tartotta ördögtől valónak, hogy beavatkozzon a valóságba, így ha kellett, ismerőseit vagy barátait kérte meg, hogy sétáljanak bele a kompozícióba, vagy egyenesen tárgyakat helyezett el a látványban. Jellemző példa erre ausztráliai útja, amikor Sydney-be egy többkilós régi öntöttvas vasalót vitt magával Budapestről a bőröndjében csak azért, mert tudta, hogy ott található az emblematikus Harbour Bridge, és már itthon kitalálta a kompozíciót a tárgy és a híd kapcsolatára. Nem a klasszikus műfaji felosztások érdekelték, hanem az ember és minden, ami az emberrel összeköthető. Életműve három fő pilléren nyugszik: a portrékon, a kreatív szabadsággal értelmezett csendéleteken és az aktokon. Balla Demeter körül mindig jelentős szellemi élet zajlott. Írók, költők, képzőművészek alkották a baráti körét, és ez az intellektuális pezsgés autonóm munkásságában is egészen konkrétan megmutatkozik, például a fotográfiáin nemegyszer alkalmazott grafikai nyomhagyásokban. Bár nem intézményi keretek között tanított, Hegyi Zsolt elmondása szerint mestertanárként zseniális volt. Tanítványaival szemben magas elvárásokat fogalmazott meg, de leginkább a munkája közbeni megfigyelésen keresztül lehetett tőle tanulni attitűdöt, a modellel való bánásmódot, szakmai alázatot. Rendkívül fegyelmezett munkatempót diktált magának. Ha nappal fotózott, az anyagot aznap éjjel előhívta, kontaktot készített, és sokszor le sem feküdt, amíg a nagyítások el nem készültek. Így fotográfusi hagyatéka teljes egészében vintage kópiákat tartalmaz, azaz a fotó elkészítése után a szerző által készült papírképeket. Minden fekete-fehér képét maga nagyította, nem szerette kiadni a kezéből a labormunkát.Hagyatékában mintegy 200 ezer fekete-fehér negatív és 30-40 ezer színes dia található,köztük olyan, eddig még nem publikált kincsekkel, mint aPilinszky Jánosrólkészült ritka színes felvételek. Balla a rendszerváltás idején döntött úgy, hogy visszavonul a riportfotózástól, mondván, kell a terep a fiataloknak. Ezután főként a saját alkotói elképzeléseinek élt. Egy súlyos autóbaleset következtében a térdei megsérültek, ami némileg korlátozta a mozgásban, de a szemlélődő attitűdje és utazási szenvedélye megmaradt. Angol nyelvtudás nélkül is bárhol a világban pillanatok alatt kapcsolatot teremtett az emberekkel, és elérte, amit akart. Még a hatvanas évek végén történt – amikorJancsó Miklós aSiroccót forgattaMarina Vladyval–, hogy Balla összebarátkozott az orosz származású francia színésznővel. Ennek a kapcsolatnak végül egy komolyabb, szovjetunióbeli utazás lett az eredménye, mely sok fontos – köztükVlagyimir Viszockijrólkészült – képkocka megszületését tette lehetővé. Utolsó nagy munkájának a Romengo zenekar portrésorozata tekinthető. Bár fizikailag már nagyon gyenge volt, a fotózást főnixmadárként csinálta végig reggeltől délutánig – saját házában és annak kertjében. Élete legvégén, amikor már az ágyat sem tudta elhagyni, Hegyi Zsolt észrevette, hogy az ujjaival játszik a beszűrődő fényben. Arra a kérdésre, hogy mit csinál, Demeter csak annyit válaszolt: Képeket – csak fejben. Ez a belső látás megmaradt számára az utolsó pillanatig, beteljesítve egy olyan életművet, amelyben a képalkotás és az emberi sors elválaszthatatlanul összefonódott egymással. Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található:https://hetifortepan.capacenter.hu/balla-demeter-95 Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon afortepan@gmail.come-mail-címre!