● news.bsdnet.hu

Valahol egy dél-koreai nagyvárosban élhet egy harmincas nő, aki nem akar gyereket, egy svéd kisvárosban dolgozhat egy idősotthoni ápoló, akinek egyik napról a másikra elromlik az autója, ezért meglopja a gondozattjait. Egy namíbiai közösségben egészen más szabályok szerint gondolkodhatnak családról, közösségről és kötelességről, mint Budapesten, Helsinkiben vagy Oxfordban. Ezek az emberek nagy valószínűséggel soha nem kerülnek egy szobába, és egy magyar minisztérium, egy multinacionális vállalat vagy egy kutatóintézet sem tudná őket könnyen ugyanabba a fókuszcsoportba meghívni, pedig éppen az volna érdekes, hogyan látják ugyanazt a problémát. Dávid-Barrett Tamás, az Oxfordi Egyetem Trinity College-ának oktatója, a Royal Anthropological Institute tagja, a Helsinki Népességkutató Központ vendégkutatója és az FHSR alapítója szerint a Humanity Explorerrel valami ehhez hasonlót próbálnak létrehozni, csak valódi személyek nélkül. A rendszer szintetikus populációkat épít: olyan mesterséges embereket, akik nem létező személyek másolatai, mégis saját háttérrel, társadalmi környezettel, attitűdökkel és kulturális beágyazottsággal rendelkeznek. A legfontosabb félreértést ezért már az elején szeretné eloszlatni. „ Mi nem előrejelző cég vagyunk, mi az emberi gondolkodást segítő, támogató cég vagyunk ” – fogalmazott, mert szerinte a technológiát könnyű volna úgy értelmezni, mintha a célja az elemzők, döntéshozók vagy társadalomkutatók kiváltása lenne. Elképzelhető természetesen olyan felhasználás, amelyben valaki automatizál egy döntési folyamatot, de Dávid-Barrett szerint nem ez a rendszer értelme: a Humanity Explorer inkább kitágítani próbálja azt a teret, amelyben az ember egy probléma következményeit végiggondolhatja . Ennek leírására az interjú során újra és újra más hasonlatot kerestünk, ami önmagában is jelzi, mennyire szokatlan eszközről van szó. Nevezte térképnek, mikroszkópnak, Petri-csészének, homokozónak, sőt egy ponton olyan rendszerként írta le, amelyben ugyanarról a társadalmi tájról sok különböző térképet lehet előállítani. A legközelebbi analógia talán egy társadalmi Google Earth: messziről látszik az egész világ, majd egyre közelebb lehet menni egy országhoz, városhoz, közösséghez vagy szintetikus emberhez, és megnézni, hogyan fest belülről az a kulturális világ, amely kívülről hajlamos egyetlen folttá egyszerűsödni. A probléma, amelyet ezzel megpróbálnak kezelni, jóval régebbi a mesterséges intelligenciánál, mert miközben az ember evolúciósan kis csoportok megértésére rendezkedett be, társadalmai az elmúlt néhány ezer évben elképesztő méretűre nőttek. Dávid-Barrett szerint egy ember személyesen néhány tucatnyi barátot, családtagot és munkatársat követ viszonylag részletesen, ehhez hozzáadódik néhány ismert közéleti szereplő, de még így is legfeljebb néhány száz emberből rakja össze azt az intuitív képet, amely alapján „a társadalomról” gondolkodik. Ehhez képest a világ több mint nyolcmilliárd emberből és kulturálisan rendkívül eltérő közösségekből áll, ezért a többit szükségképpen durva kategóriákkal helyettesítjük . Ebből születnek azok a mentális rövidítések is, amelyek miatt egy európai ember fejében India, Kenya vagy Kína gyakran olyan képként él tovább, amelyet húsz, negyven vagy hatvan évvel korábban az iskolában tanult meg. A világ közben változik, a mentális térkép azonban nem feltétlenül frissül vele együtt. Dávid-Barrett példaként a termékenységet említette: sok nyugati ember továbbra is a gyors népességnövekedést tekinti a globális demográfia alapvető problémájának, miközben Kelet-Ázsia számos országában már extrém alacsony a termékenység, Kína népessége csökken, és egyre több ország küzd azzal, hogy túl kevés gyermek születik. A Humanity Explorer egyik ambíciója ezért egyszerűen az, hogy szélesebbre nyissa ezt a társadalmi látómezőt. Pont az a jó benne, hogy olyanokat tudsz találni, akik nem te vagy – mondta Dávid-Barrett. Elképzelhető például egy olyan összehasonlítás, amelyben négy, nagyjából azonos életkorú és társadalmi helyzetű ember életét lehet megnézni négy különböző kultúrában, vagy ugyanannak az élethelyzetnek – szerelemnek, magánynak, gyermekvállalásnak, öregedésnek – öt eltérő társadalmi változatát. A cél nem az, hogy a felhasználó saját magának egy digitális másolatát találja meg: a rendszerben nincs ott a felhasználó, és az FHSR nem valódi személyeket reprodukál. Hozzá hasonló mesterséges embereket azonban lehet keresni. A szintetikus emberek jelenleg még nem úgy élnek, mint egy teljesen autonóm mesterséges társadalom lakói, mert nem születnek, öregszenek és halnak meg folyamatosan a modellen belül. Dávid-Barrett szerint ezen már dolgoznak, de a jelenlegi generáció inkább egy rendkívül nagy és dinamikus társadalmi állapotfelvételhez hasonlítható. A szereplők egyedi társadalmi környezetben élnek, falvakhoz, városokhoz, kerületekhez, országokhoz és kultúrákhoz tartoznak, miközben tudnak az őket körülvevő világról és reagálni is képesek rá. A fejlesztés egyik legnehezebb része éppen az volt, hogy az egyes mesterséges emberek egyszerre legyenek kellően egyediek és belsőleg következetesek. Az érzelmek ennél nehezebb problémát jelentenek, mert egy ember viselkedését messze nem kizárólag racionális mérlegelés határozza meg. Dávid-Barrett szerint a rendszer kognitív oldalán már előrébb járnak, az érzelmi működés szimulációja azonban sokkal nehezebb, éppen azért, mert a valódi embereknél is rendszeresen előfordul, hogy utólag racionális történetet mondanak egy olyan döntésről, amelyet valójában erős érzelmi folyamatok mozgattak. Ez különösen fontossá válik az olyan területeken, mint a párválasztás vagy a gyermekvállalás, ahol a kérdőíves válasz és a tényleges viselkedés között jelentős különbség lehet. A demográfiai politika éppen ezért jó példa arra, mire lehet egy szintetikus populációt használni, illetve mire nem. Ha megkérdezünk valakitől, miért nem vállal még egy gyereket, kapunk egy választ, de abból még korántsem következik, hogy valóban azt a tényezőt kell megváltoztatni, amelyet megnevezett. Dávid-Barrett elmondása szerint egy korábbi modellben egy gazdag ország családtámogatási rendszerével kísérleteztek, és azt találták, hogy egy viszonylag szerény, gyermekenként járó támogatás gyakorlatilag nem mozdította meg a viselkedést. Amikor azonban nagyságrendekkel megemelték az összeget, már változás jelentkezett . Ebből szerinte nem az következik, hogy a rendszer „megmondta”, mekkora támogatással kell gyermekvállalásra ösztönözni az embereket, hanem az, hogy kísérleti környezetben végig lehetett próbálni egy hipotézist. Egy havi néhány száz eurós összeg egy rendkívül komplex életdöntésben lehet, hogy szinte láthatatlan, miközben egy sokkal nagyobb beavatkozás már érzékelhetően módosíthatja az ösztönzőket . „Petri-csészének is lehet használni” – mondta Dávid-Barrett, hozzátéve, hogy ugyanaz a rendszer mérőeszköz vagy mikroszkóp is lehet. Ennek ellenőrzésére az FHSR egy Eurobarometer-felmérés kérdéseit is feltette a saját szintetikus populációjának, majd összehasonlította a kapott eredményeket a valódi felméréssel. Dávid-Barrett szerint az eredmények közel kerültek egymáshoz, ami azért érdekes, mert ha egy modell megfelelően reprodukál olyan országokat, amelyekről rendelkezésre állnak valódi adatok, akkor felmerülhet, hogy olyan populációkról is lehessen vele becslést készíteni, ahol egy adott kutatást eredetileg nem végeztek el. Ezt sem tekinti automatikus előrejelzésnek: minden ilyen felhasználásnál validálni kellene, hogy az adott kérdésre megfelelően reagál-e a modell. A valódi tudományos nyereség ugyanakkor ott kezdődhet, ahol hagyományos módszerekkel egy kutatás már szinte kivitelezhetetlen lenne. Ha például egymillió embert kellene a világ különböző pontjain ugyanazzal az ökológiai vagy társadalompolitikai beavatkozással kapcsolatban megkérdezni, a költség és a szervezési igény önmagában ellehetetlenítheti a vizsgálatot. Egy szintetikus populáción előbb több különböző kérdésfeltevést lehet kipróbálni, ellenőrizni lehet, hogy stabilan viselkedik-e a modell, majd a valódi kutatást jóval célzottabban lehet megtervezni. Még érdekesebb az a lehetőség, amikor a kutató olyan embereket szeretne egyetlen fókuszcsoportba ültetni, akik a valóságban gyakorlatilag soha nem kerülnének össze. Dávid-Barrett példájában lehetne egyszerre megszólaltatni egy panamai őserdei közösség tagját, egy namíbiai sivatagi közösségben élőt, egy magashegyi lakost és egy amazóniai csoport tagját, majd arról kérdezni őket, hogyan látják például a turizmust vagy egy globális környezeti beavatkozást. Egy valódi ilyen fókuszcsoport megszervezése szinte abszurd vállalkozás volna, viszont a szintetikus megfelelőikkel legalább hipotéziseket lehet generálni arról, milyen közös érdekek vagy eltérő kulturális logikák jelenhetnek meg. Hasonló módon elérhetővé válhatnak olyan társadalmi csoportok is, amelyek hagyományos piackutatásokban rendszeresen alulreprezentáltak: rendkívül gazdag emberek, marginális közösségek vagy egyszerűen olyanok, akik valamilyen okból nem vesznek részt kérdőívekben és fókuszcsoportokban. Ez természetesen csak akkor ér valamit, ha a szintetikus személyek valóban megfelelően vannak beágyazva a saját társadalmi és kulturális környezetükbe, Dávid-Barrett többször hangsúlyozta, hogy a válaszok minősége végső soron a modell minőségétől függ. A döntéshozatalban ezért nem egy futurisztikus „mesterséges minisztert” képzel el, hanem sokkal prózaibb felhasználásokat. Egy kormány például még egy intézkedés bevezetése előtt összehasonlíthatná, hogyan reagálnak különböző társadalmi csoportok több változatra, egy önkormányzat megvizsgálhatná, hogyan érdemes egy intézményi rendszert átalakítani, egy vállalat különböző termékkoncepciókat tesztelhetne vagy egy kutató olyan kérdéseket vizsgálhatna, amelyekre a valós világban nincs elegendő pénze vagy megfelelő mintája. Az egyik Dávid-Barrett számára különösen fontos irány ennél sokkal helyibb: iskolák számára szeretnének olyan eszközt készíteni, amellyel például egy iskolaigazgató végiggondolhatja, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni a gyermekek közlekedését az iskola környékén. A világ számos pontján nincs számítógépekkel felszerelt intézmény, de az igazgatónak lehet egy WhatsAppot futtató mobiltelefonja, ha egy ilyen rendszer ezen keresztül is használható, akkor fejlett elemzőeszköz kerülhet olyan intézményekhez, amelyekhez korábban hasonló technológia nem jutott el. A rendszer az interjú idején mintegy 80 nyelvet támogatott, Dávid-Barrett állítása szerint ezzel a világ lakosságának túlnyomó többsége saját nyelvén használhatná. Az oktatási elképzelés mögött részben ugyanaz a gondolat húzódik, mint a Google Earth esetében: ahogyan egy gyerek játék közben megtanulhatja egy útburkolat, növényzet vagy építészet alapján felismerni, hogy Ausztrália melyik részén jár, kulturális helyzetekből is kialakulhatna egy hasonló intuíció. Dávid-Barrett azt szeretné, ha egy következő generáció számára magától értetődőbb lenne, hogy különböző kultúrák más normákból, történetekből, erkölcsi kategóriákból és szépségfogalmakból indulnak ki. Nem kell egyetérteniük velük ahhoz, hogy felismerjék: léteznek. Ebben a pontban a Humanity Explorer már kevésbé hasonlít piackutatási technológiára, és inkább antropológiai kísérletté válik. Dávid-Barrett abból indul ki, hogy sok társadalmi konfliktusban nem egyszerűen két racionális egyéni érdek ütközik, hanem eltérő helyi normarendszerek találkoznak. Ezt saját példáján a korrupcióval magyarázta: kívülről nézve egy cselekedet szabályszegésnek látszhat, miközben közelről az derülhet ki, hogy a szereplők egy másik közösségi szabályt követnek. Ettől az adott viselkedés még nem válik jogilag vagy erkölcsileg elfogadhatóvá, de az antropológus szempontjából érthetőbbé válik, hogyan jön létre. Hasonló tanulságot hozott egy svéd rendőrrel végzett munka is, amikor olyan szintetikus személyt kerestek, akinél elképzelhetővé válhat valamilyen bűncselekmény. A rendőr végül egy fiatal idősotthoni dolgozót választott, nem azért, mert annak személyiségéből következett volna a bűnözés, hanem mert elképzelt egy konkrét helyzetet: elromlik az autója, pénz nélkül nem tudja megjavítani, autó nélkül pedig nem tud munkába járni, miközben hozzáfér egy idős ember pénzéhez. A szabályszegést ilyenkor az ember saját magának akár ideiglenes „kölcsönként” is megmagyarázhatja. Dávid-Barrett szerint éppen az ilyen helyzetek mutatják, miért veszélyes valakit előre „bűnözőnek” címkézni: a viselkedés jelentős része társadalmi helyzetből, normákból és önigazolásból áll össze. A technológia erejéből természetesen annak kockázatai is következnek, és Dávid-Barrett elmondása szerint bemutatókon rendszeresen hamar eljutnak a Cambridge Analytica nevéhez. A párhuzamot azonban alapvetően félrevezetőnek tartja. A Cambridge Analytica valódi emberekről gyűjtött nagyszámú adatpontból próbált választói profilokat felépíteni, az FHSR megközelítése ezzel szemben fordított: előbb mesterséges embereket épít, majd a populáció szintjén kalibrálja őket. „Ha ezt valaki monopolizálni tudná”, az szerinte valóban veszélyes lehetne, éppen ezért a saját válaszuk az, hogy a hozzáférést minél szélesebbre próbálják nyitni, célként a világon mindenkiig. Az igazi intellektuális kockázat azonban talán nem is az, hogy valaki túlságosan sokat lát majd a társadalomból, hanem hogy túl sokat hisz a modellnek. Dávid-Barrett ezért következetesen visszatér ahhoz, hogy a Humanity Explorernek nem az a feladata, hogy eldöntse helyettünk, milyen politika helyes, mire kell közpénzt költeni vagy milyen terméket kell piacra vinni. Ha egy szintetikus populáció azt mondja, hogy egy klímapolitikai áldozatot senki nem vállalna önként, abból még nem következik, hogy a klímapolitika értelmetlen. A kérdés inkább az lehet, milyen intézményi és koordinációs rendszerben változna meg az emberek viselkedése. Dávid-Barrett példaként a repülőgépek kondenzcsíkjainak klímahatását említette: elvileg a járatok magasságának és útvonalának finom módosításával bizonyos körülmények között mérsékelni lehetne a felmelegítő hatást, ehhez azonban légiforgalmi irányítók, légitársaságok és országok sokaságának kell összehangoltan cselekednie. Az ilyen problémákban nem feltétlenül az a fő kérdés, hogy egy ember mit szeretne, hanem hogy milyen szabályok mellett tud több száz szereplő koordinálni. A társadalmi modellezés végül Dávid-Barrett számára egy még alapvetőbb kérdéshez vezet: hogyan keletkeznek azok a dolgok, amelyeket közösen igaznak tekintünk. Következő könyvét is részben ennek szenteli, mert úgy látja, az emberek sohasem teljesen egyedül alakítják ki világképüket; a „közös igazságok” családokban, szakmai közösségekben, politikai táborokban és kultúrákban jönnek létre. Egy tudományos közösség igazságai természetesen sokkal szorosabban lehetnek a mérhető valósághoz kötve, mint egy összeesküvés-elméleté, de társadalmi értelemben mindkettő mögött ott áll egy közösség, amely bizonyos állításokat együtt tart fenn. A Humanity Explorer egyik legizgalmasabb, de egyben legnehezebb későbbi felhasználása ezért az lehet, hogy ne csak különböző véleményeket mutasson meg, hanem segítsen rekonstruálni, honnan jönnek. Dávid-Barrett szerint ahhoz, hogy valaki valóban meghallgasson egy másik világképet, előbb saját gondolkodásának társadalmi eredetét is fel kell ismernie. „ Nem azzal kezdjük, hogy ti mit gondoltok , hanem azzal, hogy az én igazságrendszerem micsoda” – mondta lényegében erről a problémáról. Ha egy rendszerben több milliárd szintetikus ember és több tízezer mikro­kultúra jeleníthető meg, akkor az ember talán hozzászokik ahhoz is, hogy az ő kultúrájában saját magától értetődőnek érzett igazságai nem mindenhol maguktól értetődőek. A Humanity Explorer értelme így végül kevésbé az, hogy szintetikus emberekkel helyettesítse az igaziakat, mint hogy olyan kérdéseket lehessen feltenni nekik, amelyeket az igazi embereknek túl drága, túl lassú, túl veszélyes vagy egyszerűen lehetetlen volna. Lehet belőle próbalabor egy családpolitikai intézkedéshez, mérőeszköz egy közvélemény-kutatáshoz, fókuszcsoport olyan emberekkel, akiket a valóságban nem lehetne összeültetni, oktatási játék kulturális különbségekről, vagy egy iskolaigazgató döntéstámogató eszköze egy távoli faluban. A fejlesztés következő nagy lépése az lenne, amikor a szintetikus emberek már nem pusztán egy adott társadalom állapotában léteznek, hanem a rendszeren belül születnek, kapcsolatokat alakítanak ki, egymásra hatnak és generációk váltják egymást. Ekkor a mostani térkép egyre inkább modellvilággá válna, amelyben nemcsak egy pillanatot, hanem társadalmi folyamatokat is lehetne vizsgálni. Dávid-Barrett mégis feltűnően óvatos azzal, hogy ebből valamiféle digitális jósdát csináljon. A rendszer számára sokkal inkább egy olyan új tudományos műszer, mint amikor a mikroszkóp lehetővé tette, hogy az ember olyasmibe nézzen bele, amit addig szabad szemmel nem látott. A mikroszkóp sem mondja meg, mit kell gondolni arról, amit látunk, a térkép sem választja ki helyettünk az útvonalat, és a Petri-csésze sem dönti el, melyik gyógyszert kell beadni a betegnek. A Humanity Explorer ígérete ennél szerényebb, de talán éppen ezért érdekesebb: megmutatni valamivel többet abból a nyolcmilliárd emberből álló világból, amelyben mindannyian élünk, miközben személyesen szinte semmit sem látunk belőle. Hogy ettől valóban jobban értjük-e majd egymást, arra Dávid-Barrett sem ígér biztos választ. Nem tudom, mi lesz a hatása, de azért azt nem tartom lehetetlennek, hogy ez legyen a hatása. A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images