● news.bsdnet.hu

A mesterséges intelligencia katonai alkalmazását sem lehet kizárni a jövő haderejéből, de világos határt kell húzni aközött, hogy egy algoritmus információval segíti a döntéshozót, vagy maga hozza meg a fegyverhasználatról szóló döntést – mondta Ruszin-Szendi Romulusz . A honvédelmi miniszter elsősorban nem az AI technológiai oldaláról közelítette meg a kérdést, hanem abból a szempontból, hogyan építhető be a mesterséges intelligencia a katonai döntéshozatalba. Mint fogalmazott, „nem tudjuk kizárni az AI hadászati alkalmazását”, ugyanakkor szerinte a döntést, különösen a kinetikus csapások esetében, az embernél kell tartani. Az AI szerepe így elsősorban a döntés előkészítéséig terjedhet. Egy korábbi generációs automatizált tűzvezető rendszer példájával érzékeltette, hogy miért tartja veszélyesnek a teljes döntési folyamat gépesítését. Ezek a rendszerek már évekkel ezelőtt is képesek voltak érzékelni egy támadás röppályáját, abból kiszámítani a tüzelés helyét, majd technikailag akár automatikusan válaszcsapást indítani. A matematikailag helyes célmeghatározás azonban önmagában nem dönti el, hogy katonailag és emberileg is elfogadható-e a csapás. Ha például egy fegyvert egy óvoda vagy sűrűn lakott terület közeléből indítanak, a rendszer azonosíthatja ugyan a tüzelés helyét, de a visszacsapás következményeit már ennél összetettebben kell mérlegelni. Éppen ezt a mérlegelést nem adná át teljes egészében a mesterséges intelligenciának. A beszélgetésben az Európai Unió SAFE-programja is szóba került. Ruszin-Szendi hangsúlyozta, hogy nem támogatásról, hanem hitelről van szó, vagyis a felvett pénzt vissza kell fizetni. „Egy kicsit többet kell visszafizetni” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a konstrukcióról a pénzügyi tárcával is egyeztetett. Szerinte azt kell mérlegelni, hogy az ország teherbíró képessége mellett a kedvező finanszírozás milyen mértékben használható a szükséges fejlesztések felgyorsítására. A SAFE egyik előnye az, hogy a programba olyan beszerzések is bekerülhetnek, amelyek egyébként is szerepelnek a magyar haderő fejlesztési terveiben, a külső finanszírozás segítségével azonban hamarabb elindíthatók. Emellett egyes már tervezett kiadásokat is ki lehetne váltani, így az eredetileg ezekre elkülönített hazai forrás más területekre kerülhetne. Ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi költségvetési helyzet mellett nem tartja indokoltnak, hogy Magyarország újabb ilyen hitelforrást vonjon be. A tárcavezető a védelmi kiadások növelésével kapcsolatban azt mondta, hogy a vállalt fejlesztéseket a gazdaság teljesítőképességéhez kell igazítani . Jelenleg „sokkal nagyobb szükség” van a forrásokra az egészségügyben, a szociális rendszerben és az oktatásban. A következő évek haderőfejlesztése már nem pusztán új harcjárművek, helikopterek vagy tüzérségi rendszerek beszerzéséről szólhat. A drónok, a kibertér, a digitális vezetési rendszerek és a mesterséges intelligencia megjelenésével a katonai képesség egyre inkább attól is függ, hogy egy haderő milyen gyorsan képes információt szerezni, azt feldolgozni, majd megfelelő döntést hozni. Ruszin-Szendi szerint éppen itt jelenik meg a technológia és az emberi felelősség közötti határ. Az AI jelentősen gyorsíthatja az elemzést, segíthet a célpontok felismerésében és a parancsnoki döntések előkészítésében, de a fegyverhasználat végső felelősségét nem venné le az ember válláról. A mesterséges intelligencia tehát nem kiváltja a katonai döntéshozót, hanem egyre fontosabb eszközzé válhat a kezében. A digitalizáció korában már nem az információ hiánya jelenti az egyik legnagyobb problémát, hanem az, hogy képesek vagyunk-e eligazodni az előttünk megjelenő adatok között, és felismerjük-e, amikor egy magabiztosan válaszoló rendszer téved. Polereczki Andrea , a Tudományos és Technológiai Minisztérium digitalizációért és a digitális állam kialakításáért felelős államtitkára egy 17 éve őrzött spanyol tűzszerészérmével kezdte előadását, amely kapcsán a korábban katonaként szolgáló politikus arról beszélt, hogy a hadszíntéren egy hiba nem egyszerűen egy elcsúszott határidőt jelenthet, hanem olyasmit, amit már nem lehet helyrehozni. Az emberek ezért kapaszkodókat és rítusokat alakítanak ki: az érme, amelyet bajtársaitól kapott, sem valamiféle mágikus tárgy, hanem annak jelképe, hogy emberek felelősséget vállalnak egymásért. „A biztonság egy ígéret, amelyet emberek tesznek egymásnak” – mondta. Innen tért át a Duna és a flottilla világára. Alacsony vízállásnál a folyó időnként olyan tárgyakat, akár évtizedekkel korábbi háborúk maradványait is felszínre hozhatja, amelyek hosszú időn keresztül rejtve maradtak. A kiberbiztonságban is hasonló a helyzet: egy hosszú ideje nyitva hagyott hozzáférés, elhanyagolt rendszer vagy változatlanul hagyott beállítás sokáig észrevétlen maradhat, majd egyszer csak problémává válik. A szervezeteket ezért egy flottához hasonlította, ahol nem egyetlen hatalmas hajó ereje számít, hanem az, hogy a különböző egységek látják egymást, képesek információt átadni és szükség esetén egymás segítségére sietni. A folyón ráadásul a veszély sem mindig látható előre: a meder és a vízállás változik, ezért a biztonság sem kezelhető egyszer elkészített, majd magára hagyott állapotként. Felidézte, hogy a hajósok egykor csillagok alapján navigáltak, ma viszont már olyan pontos digitális rendszerek állnak rendelkezésükre, hogy könnyű teljes egészében a képernyőre hagyatkozni. Csakhogy a navigációs rendszer is tévedhet ugyanúgy, ahogyan az autós navigáció közölheti a sofőrrel, hogy megérkezett a célhoz, miközben valójában egészen máshol jár. Az államtitkár szerint ezért nem önmagában az jelenti a problémát, hogy egy rendszer hibázhat, hanem az, hogy azt rendkívül magabiztosan is teheti. Ez pedig már közvetlenül elvezet a mesterséges intelligenciához. „Ma információ van bőven. A kérdés az, hogy tudunk-e tájékozódni benne?” – vetette fel. Egy térkép, keresőmotor vagy mesterséges intelligencia hosszú időn keresztül helyes válaszokat adhat, ettől azonban még nem szabad megszűnnie az emberi ellenőrzésnek. A jó hajós sem egyetlen forrásra bízza az útvonal megtervezését: összeveti a térképet a parttal és a sodrással, időnként pedig „felnéz az égre”. Ugyanezt a képességet kell megőrizni a digitális világban is: nem a technológiáról kell lemondani, hanem arról nem szabad leszokni, hogy szükség esetén fel tudjunk nézni a képernyőről, ellenőrizzük a kapott választ, és legyenek saját viszonyítási pontjaink. A technológia mellett a begyakorolt működés is fontos. A hajózásban az őrségváltáskor pontosan átadják egymásnak a pozíciót, az eseményeket, a sebességet és azokat a kockázatokat, amelyekre a következő szolgálatnak figyelnie kell. Ugyanezt szolgálják az olyan gyakorlatok is, mint az „ember a vízben”: vészhelyzetben már nincs idő arra, hogy valaki elővegye a szabályzatot és megkeresse, mit kell tennie, hanem a korábban begyakorolt mozdulatoknak kell működésbe lépniük. Mindezt három elemben foglalta össze: információátadás, közösség és begyakorolt reflex. Szerinte ugyanez a logika érvényes a kiberbiztonságra is, ahol incidens esetén a megfelelő reakciónak nem az adott pillanatban kell megszületnie. A szervezeti biztonság ezért nem kizárólag tűzfalakból, szoftverekből és előírásokból áll. A szakmai „dobozok” áttörése legalább ilyen fontos: egy banki szakember, egy kórházi informatikus vagy más területen dolgozó kiberbiztonsági szakértő ugyanazzal a sérülékenységgel találkozhat, és olyan tudást adhat át a másiknak, amelyhez elszigetelten egyikük sem jutott volna hozzá. Polereczki Andrea saját minisztériumának felépítését is példaként hozta arra, hogyan alakul közösséggé egy új szervezet: kutatók, mérnökök és informatikusok kerülnek egy asztalhoz, és a formális szervezeti struktúra mellett gyorsan kialakulnak azok a mindennapi rítusok is, amelyekből kiderül, hogy a munkatársak kire számíthatnak. Az információbiztonságban dolgozók munkáját egy világítótoronyéhoz hasonlította: amíg megfelelően működik, szinte senki nem foglalkozik vele, jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kialszik. Ezért szerinte a szakmai közösségek egyik legfontosabb feladata, hogy legyen kitől segítséget kérni, amikor baj történik. Az előadás végén visszatért a 17 éve magánál tartott tűzszerészérméhez is. Mint mondta, ma már úgy látja, valójában nem maga a fém védi meg, hanem „a kéz, amelyik adta”, illetve azok az emberek, akik azóta segítséget nyújtottak neki. A digitális állam és a kiberbiztonság alapját ebben az értelemben ugyanaz adja: a technológia mellett működőképes emberi kapcsolatokra, bizalomra és olyan közösségre van szükség, amely válsághelyzetben is tudja, hogy kit kell felhívni. Megosztom