● news.bsdnet.hu

Elágazó térkép, győztes csaták után kapott új lapok, mindenféle fejlődési lehetőség egy-egy nekifutás során, és jóval lassabb, de permanens arzenálbővülés az elkerülhetetlen halállal végződő próbálkozások között – a pakliépítésre építő roguelite műfajt 2026-ban vélhetőleg nem kell már részletesen bemutatni. A zsáner alapjait a Slay the Spire fektette le, azóta pedig ezt a felépítést már mindenre és bármire ráhúzták a fejlesztők: verekedős és sportjáték is akad már, most pedig épp az első körökre osztott (és nem körökre osztott) roguelite versenyjátékok érkeznek. A Royal Writ némiképp könnyebben érthető koncepciót dolgoz fel: egy körökre osztott stratégiai játékot épít ezekre az alapokra: mintha végtelenségig leegyszerűsített Heroes of Might & Magic csatát vezetnénk, vagy épp ellenkezőleg, mintha a Witcher-féle Gwent válna jóval dinamikusabbá a táblán. Ezek persze csak megközelítő leírások, a Royal Writ ennél jóval több – és persze a részleteket tekintve roppant eltérő is e hasonlítgatásokhoz képest. A játék főszereplője az általában három sort és öt oszlopot tartalmazó pálya, amelynek mezőire lerakhatjuk az egységeket szimbolizáló lapjainkat. Az épp aktuális kihívástól függően persze sokszor már a terep is változik: néha két, avagy a mentőakcióknál csupán csak egyetlen sor áll rendelkezésre, és néha az ellenséges várak miatt itt-ott azok hossza is kurtábbá válik – arról nem is beszélve, hogy az egyes mezők sem feltétlenül üresek: bónuszokat és máluszokat adó speciális zónákkal is találkozhatunk. Alaphelyzetben csak az első, a bal szélen levő helyekre pakolhatunk le lapokat, és az azok által szimbolizált harcosok minden kör végén egy mezőt haladnak előre, az ellenfél erődítményei felé, tehát egyfajta harci menetet, afféle ostromot mutat be absztrakt módon a Royal Writ. Fontos tudni, hogy a tábla jobb szélét elérő (pontosabban az utolsó mezőről is továbbhaladó) lapok azonnal megsemmisülnek, és azokat a következő meccsen sem kapjuk vissza; vagyis a pakliszerkesztés, kártyáink listájának szűkítése sokkal könnyebben megy, mint a legtöbb hasonló programban, ahol nem egyszer ez jelenti a legnagyobb kihívást. [+] Maga a harc minden kör végén lényegében automatikusan zajlik – egy másik nagy különbség a műfajtársak java részéhez képest, hogy itt a kártyakijátszás sorrendjére sokkal kevesebb fókusz jut. Nem, itt szépen lerakjuk az előző kör végén megüresedett helyekre a további katonákat, esetleg megetetjük valamelyiküket étellel, előléptetjük őket medállal, netán felszereljük őket valami felszereléssel, és maga a harc, a sebzés a kör vége gomb megnyomásával, már tulajdonképpen passzívan történik. A nagy trükk persze az, hogy a sebzést minél magasabbra tornásszuk fel. Ez részben magától is zajlik: a jobbra haladva a zónák egyre nagyobb bónuszokat adnak: a második mező már +2-t, az ötödik pedig +5-öt – ráadásul a zónák méregdrága taktikai fejlesztésével a „plusz“ helyett szorzóra válthatunk. [+] A sebzésszámítás a Balatro rendszeréhez hasonlítható leginkább: a kék számok az alapértéket növelik, a pirosak pedig a szorzót, és ebből az egyenletből jön össze a kör végi sebzés. Szintén párhuzam, hogy e játékban nekünk nincs életerőnk, a célunk az, hogy a kártyák elfogyta előtt okozzunk annyi sebzést, hogy az leküzdje az ellenfelet. Az egyes kártyáknak erejét egyes hatások permanens módon növelik, mások csak az adott csatát illetően. Ezen túl a mérgezéshez és elgyengüléshez hasonló hatások éppen olyan permanensek egy adott nekifutás során, mint az előléptetések és felszerelések, szóval a lapok így is sokkal többet változnak, mint a legtöbb hasonló kártyás játékban. Így aztán, míg a játék elején egy lap mondjuk szimplán kétszeres szorzót ad, a kampány végén (és még inkább a siker esetén megnyíló endless módban) már mondjuk háromszámjegyű erővel rendelkezik, és csak úgy termeli a pénzt. Ez a megközelítés minden szerkezeti hasonlóság ellenére is teljesen eltérő játékélményt teremt, mint a szokásos fantasy kártyajátékok, ahol nem a lapok alakulnak át radikálisan, hanem a paklink – bár itt is elhullik egyik-másik karakter, nem ritka, hogy egy kezdeti lap a végjáték egyik sztárja lesz. [+] És micsoda lapok ezek! A parányi, mindössze kétfős magyar fejlesztőstúdió (ezúttal néhány animátor és egy zeneszerző által támogatva) ritka szerethető játékot rakott össze, amelyben egy rém ostoba herceg és kegyetlen apja közt zajló háborúskodásba szólhatunk bele, a második epizódban pedig az otrombán átvert győztes bosszúhadjáratát vezethetjük le. Ez utóbbi, a külön választható második fejezet minden patch-béli finomítás ellenére még ma is piszok nehéz. Az imént leírt játékmenetet itt nehezítésként az ellenfél által jobbról kilőtt rakéták, valamint egy életerő-rendszer nehezítik (morálnak hívják ugyan, de szívecskék szimbolizálják – és persze ebből is lehet bónuszokat vásárolgatni, ami új fejezetet nyit meg a kockázatmenedzsment terén), és ezt egy új laptípus, a kémkártyák hivatottak némiképp egyensúlyozni. Míg az első fejezetet legnagyobb meglepetésemre már a negyedik nekifutással végigjátszottam, a második epizódban ez a mai napig, sok-sok próbálkozás ellenére sem sikerült, a 400 ezer életerőpontos végső, különösen kegyetlen bestia minden alkalommal megállította még a legígéretesebb próbálkozásaimat is. [+] A két fejezet önmagában amúgy nem minden, mindegyikben különféle nehezítéseket, illetve extra variációkat, szinte külön játékmódokat lehet bekapcsolni, amelyek némileg fantáziadúsabb kihívásokat kínálnak, mint mondjuk az egy-egy nehezítést aktiváló 10 Ascension-szint a Slay the Spire 2-ben. Bár sok sztori nincs a játékban, az legalább mind roppant „kedvesen cinikus“ módon van elmesélve, bűbájos mini átvezető jelenetekben. A kártyák is mind ebben a stílusban vannak illusztrálva, ráadásul jelentős részük magyar nevű karaktereket használ (és persze a magyar felület is elérhető). Ennél is fontosabb talán, hogy nem egy kártya már önmagában is titkokat használ: a maszkot viselő figurák például nyilvánvalóan valami másik verzióval is rendelkeznek, de az is érdekes kérdés, hogy mi történik, ha a nevében a halhatatlan jelzőt viselő karakter elpusztulna… [+] A Royal Writ nem olyan mély vagy taktikus, mint a műfaj legnagyobb sztárjai, de már önmagában az is igen sokat ér, hogy mer újítani, hogy mert átalakítani olyan dolgokat, amelyeket sokan kötelezőnek tekintenek. Sajnos kezelőfelülete (vagy legalább oktatómódja) nem tökéletes, egy sor fontos információ nem, vagy csak nehézkesen érhető el, akár még a lapok működésével kapcsolatban is. Szintén zavaró, hogy technikai egyszerűségéhez képest a zsúfoltabb körökben hajlamos megdöbbentő módon belassulni, és nem is csak Switch-en, de még a tesztplatform Xbox Series X-en is. Ez persze körökre osztott játéknál túlélhető dolog, és amennyi extra kihívás és megnyitható lap-relikvia-módosítás megnyitható, aki beleszeret, az órák tucatjait fogja majd vele vidáman eltölteni. A The Royal Writ a korábbi PC-s premiert követően most PlayStation 5-re, Switch-re, illetve Xbox Series konzolokra jelent meg. A tesztverziót a kiadó Yogscast Games biztosította. Bényi László Összefoglalás Körökre osztott stratégiai játék, amelyben kerge seregünket csatáról csatára vezetve állunk bosszút két, meglepően eltérő fejezeten keresztül. A pálinkával itatott bakák, megzsarolt kereskedők és szegénységtől megtáltosodó apácák világa megdöbbentően vidám környezetet teremt a pakliépítéshez, amire a váratlan megoldásokban nem szűkölködő játékmenet jobbára sikeresen tud építeni. Bár technikai gondok vannak még, a magyar fejlesztők játéka tartalmas kihívást kínál, akár még a műfajjal éppencsak ismerkedőknek is. A The Royal Writ legfőbb pozitívumai : A The Royal Writ legfájóbb hiányosságai: