● news.bsdnet.hu

A vezető országok jegybankjai már 2 százalékos vagy ahhoz közeli inflációs célt követnek, és Magyarország az euróövezetbe pályázó államként már most nyugodtan áttérhetett volna a 2 százalékra. Persze azért van néhány bökkenő. Az euróérettség legkeményebb ügye pedig az államháztartás rendbetétele lesz. Bod Péter Ákos írása. A vezető országok jegybankjai már 2 százalékos vagy ahhoz közeli inflációs célt követnek, és Magyarország az euróövezetbe pályázó államként már most nyugodtan áttérhetett volna a 2 százalékra. Persze azért van néhány bökkenő. Az euróérettség legkeményebb ügye pedig az államháztartás rendbetétele lesz. Bod Péter Ákos írása. A Magyar Nemzeti Bank, ahogy már félmondattal utalt rá a Magyar Közgazdasági Társaság egri vándorgyűlésén Varga Mihály jegybankelnök, a kislépéses megoldást választotta az inflációs célkövető (IT) rendszer átalakítását illetően is. A legutóbbi monetáris tanácsülésen bejelentették, hogy 2,5 százalékra módosul az inflációs cél a jelenlegi 3 százalékról. Az is csak 2027. január elsejétől. És megmarad a plusz egy és mínusz egy százalék tolerancia-sáv. Január elseje után tehát akkor jelentheti elégedetten az MNB az árstabilitási cél teljesülését, ha az 1,5 százalék és 3,5 százalék közötti tartományban tartózkodik a KSH által közölt fogyasztói árindex. Már foglalkoztunk azzal, hogy az árstabilitás nálunk érvényben levő definíciója nem meggyőző, és a rendszer névadójának, magának az inflációs célnak a megválasztása eddig leginkább praktikus megfontolásokon nyugodott . A pénzérték változása – infláció, defláció – összetett folyamat, amelyet szokásosan a lakossági fogyasztás árszintjének a változásával mint proxy-mutatóval mérnek nálunk, noha az aktívaárak, a termelői árak szintje, a GDP-deflátor, a valuta külső értékállósága mind releváns vonatkozás abban a kérdésben, hogy mennyire jól tölti be a pénzfunkciókat az adott fizetőeszköz, esetünkben a most nyolcvanéves forint. Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke sajtótájékoztatót tart az MNB Monetáris Tanácsának kamatdöntő ülése után a jegybank Teátrumában 2026. szeptember 22-énFotó: MTI/Máthé Zoltán E problémakötegnek egyik vonatkozása a fogyasztói árindex. A magyar fogyasztói árindex mérésével kapcsolatban eleve lehetnek kétségeink a jelenleg is érvényes sokféle ártorzítás, állami beavatkozás miatt. A ma használt fogyasztói kosár összetétele is konvenció kérdése. Az euró-csatlakozásra tekintettel egyébként is a harmonizált fogyasztói árindex (HICP) lenne a releváns inflációs mutató. Monetáris politikai szempontból annak megállapítására, hogy a pénz vásárlóereje kellően stabil-e, ennél alkalmasabb indikátor a maginflációs mutató (egyébként abból is több van: adótartalom-változást magába foglaló vagy attól mentes). De ha már az MNB a fogyasztói árindexet tekinti a forint vásárlóereje stabilitási mércéjének, akkor nézzük meg, hogy ezen indikátor szerint mennyire volt sikeres a monetáris politika az utóbbi időkben. Nos, különösebb elméleti vizsgálódás nélkül, ránézésre is megállapíthatjuk, hogy az inflációs célkövető rendszer a legutóbbi és ma is érvényes formájában nem volt különösen hatékony. Egyszerűbben szólva: az eddigi hivatalos inflációs cél hol teljesült, hol nem. A fogyasztói árindexszel mért inflációs ráta, az MNB jelenlegi inflációs célértéke és az MNB inflációs prognózis Fotó: MNB A bemutatott időszak elején, a nemzetközi piacok kedvező áralakulása idején a magyar fogyasztói árindex átmeneti időre a nulla körül alakult, sőt 2016-ban néhány hónapban benézett a nulla alá (ám lényeges körülmény, hogy a maginflációs mutató nem került át a deflációs tartományba). Már ez a kedvező rövid időszak is eltérést hozott, az esetben még lefelé, az akkor érvényben levő és a maival megegyező 3 százalék (plusz tolerancia-sáv) hivatalos inflációs célhoz képest. Kellett volna az MNB-nek mesterségesen inflációt gerjesztenie az inflációs célja teljesítéséhez? Dehogy, természetesen. Inkább lehetett volna mérsékelni a hivatalos célt, a térség többi nem-eurózónás országának a célértékére. Ezt a meg-nem-felelést az élet egyébként is megoldotta. A természetes növekedési képesség fölé erőszakolt gazdasági növekedési ütem, a túlfűtöttség miatt az árindexünk fokozatosan felszaladt a széles sáv csúcsára 2019-ben. De nem nagyon időzött ott. Még a Covid alatti átmeneti árcsökkenések némileg megfogták az inflációs lendületet, ám annál erőteljesebb lett az árszint emelkedése, főleg az élelmiszerek és az energia terén. Éves 17 százalékot meghaladó infláció! Eközben változatlan maradt az inflációs célkövető monetáris rezsim célértéke: 3 százalék… Ilyen múltbeli teljesítmények mellett valóban nehéz teljesen komolyan venni az inflációs célkövetési rezsimet visszamenőlegesen. És kitekintve? A jegybanki gyakorlat az, hogy az MNB hivatalosan prognosztizált inflációja az előrejelzési horizonton felveszi az IT-rezsim célértékét: ma azt a bizonyos 3 százalékot, de 2027-től a rákövetkező szakaszra a 2,5 százalékot. Ez azonban nem modellszámítás, hanem inkább konvenció az MNB részéről. Ebben a kontextusban érdemes elhelyezni azt a kérdéskört, hogy miért éppen 3 százalék ma a célérték. Valamint főleg: mi a jelentősége annak, ha a következő naptári évtől fél százalékkal lejjebb viszik a célt? Amint az MNB inflációs jelentésének ezzel a témával foglalkozó 4. fejezetében olvasható, az IT-rezsimben az árstabilitási célként meghatározott mérték egy viszonylag alacsony, de nem-negatív áremelkedési ütem fenntartására irányul. Ha tehát nálunk 3 százalékos éves árszintemelkedés a célérték, akkor a monetáris hatóság szerint az fejezi ki az árstabilitást a mi viszonyaink között. Az a vonatkozás valóban rendben van, hogy a cél nem a nulla infláció. Az igen stabil euró esetében az Európai Központi Bank a valuta értékállóságát nem az árszint változatlanságával azonosítja, hanem az éves kettő százalékos, azaz mérsékelt, kiszámítható ütemű árszint-emelkedéssel. Némi kúszó árszint-emelkedés ugyanis segíti a gazdasági folyamatok alkalmazkodást olyan gazdasági-társadalmi rendszerben, ahol a nominális bérek rendszeresen emelkednek, és már csupán emiatt is van bizonyos árszintnövekedés. Az állami elvonások sem csökkennek, az adótartalom növekedése pedig szintén felfelé mozdítja a nominális árszintet. A szerény mértékű árszint-emelkedés nyújt bizonyos mozgásteret a monetáris politika intézőinek, és elkerülhetők a deflációs kockázatok (az árszint jelentős mérséklése, azaz a pénz vásárlóerejének növekedése súlyos konjunktúrarontó és társadalmi következményekkel jár, ahogy azt néhány krízis már megmutatta). A vezető országok jegybankjai ennek megfelelően 2 százalékos vagy ahhoz közeli inflációs célt követnek, ha az IT-rendszert alkalmazzák (nem mindegyik kötelezi el magát ilyen monetáris rezsim mellett). Amikor Magyarország végre, nagy késéssel, bekerül majd az euróövezetbe, és így képviselője részt vesz az EKB monetáris politikájának intézésében, ezt az árstabilitási meghatározást fogja követni. Ezen az alapon már most nyugodtan át lehetett volna térni a 2 százalékos célértékre. Persze, ha komolyan lenne véve a célérték, a mi eddigi inflációs múltunkhoz és pénzügyi egyensúly(talanság)i viszonyainkhoz mérve túl feszes, ambiciózus monetáris politika adódna a mechanikus célkövetésből. Ám ez igaz a 2,5 százalékos célra is. Mint ahogy a 3 százalékos cél teljesülésével is láthatóan gondjaink voltak. De éppen a cél gyakori elvétésének ténye mutatja, hogy az MNB a maga árszintszabályozó eszközeit a tényleges helyzet és lehetőségek szerint alkalmazza („adatvezérelt” módon). Abból tehát, hogy most egy széles toleranciasávot tartalmazó célértéket 50 bázisponttal lejjebb vittek, önmagában nem következik érdemi döntés decemberről januárra. Sőt érdemes bevallani, hogy a jegybanki politika, noha jelentősen stabilizálódott az egy évvel ezelőttihez képest, csupán egyike a valóságot alakító tényezőknek. A forint iránti bizalom hirtelen visszatérése mögött, az egyik hónapról a másikra (pontosabban április 12-ről a rákövetkező napokra) bekövetkező árfolyamerősödés mögött nem a jegybanki politika megváltozása állt, hanem a magyar politikai fordulat, és abban az euróátvétel meghirdetése. Ha ez az ígéret valami okból elbizonytalanodna, akkor az eddigi előnyös változásokat ellentétes irányú korrekció követné – ezt azonban minden bizonnyal jól tudják a döntéshozók.Innentől tehát most már az a feladat, hogy a forintvaluta egy jól kijelölt pályának a befutásával megszűnjék. A pálya, amint számos esetben láttuk az új tagállamoknál, befutható. Mivel az új tagoknál az árszint, bérszint jelentősen eltér a mindenkori euróövezeti átlagtól, az oda való konvergálás nem egyszerű ügy, és a gazdaságpolitikai eszköztár (adópolitika, jövedelempolitika, versenypiaci és kínálati vonatkozás) szakszerű és határozott alkalmazását feltételezi. De ezt az összetett feladatot az eurózónába jelentkezők többsége a vállalt, eredeti menetrendje szerint teljesítette. És azt se felejtsük, hogy nekünk már olyan euróövezettel van és lesz dolgunk, amelyben benne van Horvátország és Bulgária is, egyebek között. Az euróérettség legkeményebb ügye az államháztartás rendbetétele: ha az megvan, a többi maastrichti ismérv teljesítése sem okozhat túlzott erőfeszítést. Ami tehát 2026 őszén az igazán nagy kérdés: az államháztartás rendbetétele, az alkalmas középtávú költségvetési stabilizációs pálya kereteinek kijelölése, majd a pálya befutása. A Benchmark rovat cikkei  itt érhetők el .