● news.bsdnet.hu

Költsenek többet, tegyenek félre kevesebbet, vállaljanak több gyermeket – a kínai gazdaság gondjaira látszólag kézenfekvő a recept. Csakhogy ami felülről gazdasági egyensúlytalanságnak látszik, az egy család számára a jövő biztonságát jelentheti. A magas megtakarítás mögött bizonytalanság, a rossz beruházások mögött politikai ösztönzők is állhatnak. A gazdaságpolitika pedig hiába céloz meg egyetlen mutatót, családok, vállalatok és befektetők egymásba fonódó döntéseit mozdítja meg. Vendégszerzőnk cikke válaszul a „A kínaiak már nem tudják hová tenni a pénzüket, Peking szeretné, ha gyerekekre költenék” című írásunkra. A HOLD elemzőjének a G7-en nemrég megjelent, Kína rendkívül magas megtakarítási rátájával foglalkozó cikke első látásra meglepő problémát mutat be. A kínai gazdaság rengeteget takarít meg, miközben egyre nehezebb olyan beruházási lehetőségeket találni, amelyek ezt a megtakarítást megfelelő hozammal képesek felszívni. Az ingatlanszektorban hatalmas kapacitások épültek ki, több iparágban túltermelési problémák jelentkeznek, az újabb infrastrukturális beruházások megtérülése pedig egyre bizonytalanabb. Mindeközben a háztartások nemzetközi összehasonlításban keveset fogyasztanak és sokat tesznek félre. A probléma kézenfekvő megoldása ezért az lehet, hogy Kínának kevesebbet kellene megtakarítania és többet kellene fogyasztania. A G7 cikkének diagnózisában sok olyan elem van, amelyet egy osztrák közgazdász sem vitatna feltétlenül. Kína beruházásvezérelt növekedési modellje valóban egyre látványosabb korlátokba ütközik, a háztartások óvatossági megtakarításának pedig érthető intézményi okai vannak. Ha az emberek kevésbé bíznak a nyugdíjrendszerben, jelentős egészségügyi vagy oktatási kiadásokra számítanak, esetleg bizonytalannak érzik gazdasági helyzetüket, racionális lehet számukra jövedelmük nagyobb részét félretenni. A cikkből adódó gazdaságpolitikai következtetés azonban már érdekesebb kérdést vet fel. Ha egy ország megtakarítási rátáját túl magasnak találjuk, honnan tudjuk, hogy az azt létrehozó embereknek valójában másként kellene viselkedniük? Ki az, hogy „Kína”? Amikor azt mondjuk, hogy „Kína túl sokat takarít meg”, észrevétlenül úgy kezdünk beszélni egy országról, mintha egyetlen hatalmas háztartásról lenne szó. Ennek a képzeletbeli háztartásnak van jövedelme, fogyasztása és megtakarítása, és ha az utóbbiból túl sok van, látszólag ugyanazt tanácsolhatjuk neki, mint egy valódi családnak: hogy költsön többet. Ludwig von Mises módszertani individualizmusa azonban éppen az ilyen mondatokkal szemben int óvatosságra. „Kína” nem választ a fogyasztás és a megtakarítás között. Emberek választanak, a „kínai háztartások” pedig nem egyetlen szereplőt jelentenek, hanem egymástól radikálisan különböző élethelyzetű emberek százmillióit. Egy fiatal sanghaji mérnök lakásra gyűjthet, egy vidékről városba költözött munkás azért tehet félre, mert bizonytalannak érzi a szociális biztonságát, egy ötvenes házaspár a nyugdíjas éveire készülhet, másvalaki pedig az idős szülei várható egészségügyi kiadásaira tartalékolhat. Valaki néhány év múlva vállalkozást szeretne indítani, míg más egyszerűen nagyobb értéket tulajdonít a jövőbeni biztonságnak, mint annak a fogyasztásnak, amelyről ma lemond. Ezek az emberek azonos jövedelem mellett is egészen eltérő megtakarítási döntéseket hozhatnak. A nemzeti statisztika ezeket a döntéseket egyetlen számmá összegzi, de az aggregált megtakarítási rátából önmagában nem derül ki, hogy bármelyikük túl sokat vagy túl keveset takarít-e meg. Miért ennyivel olcsóbb a kínai villanyautó? Nem (csak) az olcsó bér a válasz Mises kérdését Hayek tudásproblémája viszi tovább. Nem elég ugyanis azt megkérdezni, ki hozza meg valójában a megtakarítási döntéseket; azt is meg kell vizsgálnunk, milyen tudás alapján lehetne ezeket a döntéseket kívülről helyesnek vagy helytelennek minősíteni. A központi döntéshozó ismerheti a GDP-t, a megtakarítási rátát, a demográfiai előrejelzéseket és a háztartások átlagos fogyasztását, de nem tudhatja mindazt, amit egy konkrét család tud saját helyzetéről. Ez Hayek érvelésének egyik fontos különbsége a központi tervezés egyszerű technikai kritikájához képest. Nem arról van szó, hogy a döntéshozóknak jobb statisztikákra, nagyobb számítógépekre vagy pontosabb modellekre lenne szükségük. A gazdaság működéséhez releváns tudás egy része eleve decentralizált és sokszor hallgatólagos. Mises után tehát azt kérdezhetjük, milyen értelemben mondhatjuk egyáltalán, hogy „Kína” túl sokat takarít meg. Hayek után pedig azt is meg kell kérdeznünk, milyen értelemben létezhetne egyáltalán az a központi tudás, amelyből emberek százmillióinak eltérő terveit egyetlen „helyes” megtakarítási rátává lehetne összesíteni. A magas megtakarítás nem feltétlenül betegség Az osztrák tőkeelmélet szerint ráadásul a magas megtakarítás önmagában egyáltalán nem rendellenes. Ha az emberek önként jövedelmük nagyobb részét teszik félre, akkor kevesebb erőforrást kívánnak jelenlegi fogyasztásra fordítani, és több válhat elérhetővé beruházási célokra. A megtakarítások bősége alacsonyabb kamatszinttel járhat együtt, az alacsonyabb kamat pedig olyan hosszabb megtérülési idejű, tőkeigényesebb beruházásokat is gazdaságossá tehet, amelyek magasabb kamatok mellett nem valósulnának meg. A magas megtakarítás, az alacsonyabb kamat és a hosszabb termelési struktúra tehát osztrák szemmel nemhogy ellentmondás, hanem megfelelő körülmények között egymással teljesen konzisztens jelenségek. Éppen ezért félrevezető lenne a kínai beruházás problémáját automatikusan a szigorúan vett osztrák konjunktúraelmélettel magyarázni. Mises és Hayek konjunktúraelméletében a probléma akkor jelenik meg, amikor a monetáris hitelbővítés olyan kamatszintet hoz létre, amelyet nem támaszt alá az önkéntes megtakarítás megfelelő mértékben történő növekedése. A vállalkozók ekkor a mesterségesen olcsó finanszírozás hatására olyan hosszabb termelési folyamatokba kezdhetnek, amelyek nem felelnek meg a fogyasztók időbeli preferenciáinak. Ha viszont az alacsonyabb kamat mögött valóban magas önkéntes megtakarítás áll, önmagában nincs ilyen ellentmondás. A kínai eset érdekessége ezért nem egyszerűen az, hogy sok a megtakarítás, alacsonyak a kamatok és sok beruházás valósul meg. Harapófogóban Európa: vergődés az USA és Kína közt A nehézség inkább ott kezdődik, hogy Kínában a megtakarítás és a beruházás között egy olyan pénzügyi és politikai intézményrendszer helyezkedik el, amely sokkal erősebben irányított, mint például az amerikai vagy a német gazdaságé. Állami bankok, állami vállalatok, helyi kormányzatok és azok finanszírozási konstrukciói, implicit állami garanciák és iparpolitikai prioritások egyaránt befolyásolják, hogy mely szereplők jutnak tőkéhez és milyen feltételekkel. Emiatt még a látszólag teljesen konzisztens makrogazdasági megfigyeléseket is óvatosan kell értelmezni. A magas megtakarítás valóban lehet az alacsonyabb kamatok egyik oka, ebből azonban még nem következik, hogy az így rendelkezésre álló tőkét olyan beruházások között osztják el, amelyek tükrözik a fogyasztók preferenciáit és a tényleges piaci megtérülést is. Itt ismét fontossá válik Mises, ezúttal azonban már nem elsősorban a módszertani individualizmus, hanem a gazdasági kalkuláció szempontjából. Egy decentralizált tőkepiacon a beruházási döntéseket nemcsak a finanszírozás ára, hanem az eszközárak, a várható bevételek, a kockázati prémiumok, a nyereség, és mindenekelőtt a veszteség is folyamatosan korrigálja. Ez természetesen nem akadályozza meg a rossz beruházásokat. A piac szereplői ugyanúgy tévedhetnek, mint a politikai döntéshozók. A különbség inkább abban van, hogy tartós veszteség esetén a rosszul beruházó szereplő előbb-utóbb elveszíti annak lehetőségét, hogy ugyanazt a tevékenységet változatlan mértékben folytassa. Ha viszont egy beruházás politikai prioritást élvez, refinanszírozható, állami garancia védi vagy a veszteségeit más szereplőkre lehet áthárítani, ez a korrekciós mechanizmus gyengébbé válhat. A kérdés tehát nem az, hogy a kínai háztartásoknak eleve nem lett volna szabad ennyit megtakarítaniuk. Lehetséges, hogy megtakarítási döntéseik saját körülményeik alapján teljesen racionálisak voltak. Sokkal érdekesebb kérdés, milyen intézményi mechanizmus alakította át ezeket a megtakarításokat lakóingatlanokká, infrastruktúrává, ipari kapacitássá és más beruházásokká. Ha ezek egy része utólag alacsony megtérülésűnek bizonyul, abból nem következik automatikusan, hogy túl sok megtakarítás állt rendelkezésre. Lehetséges tehát, hogy nem a megtakarítás mennyisége volt a probléma, hanem az intézményi mechanizmus, amely meghatározta, hová kerüljön a rendelkezésre álló tőke. Hogyan lehet egyszerre sokat megtakarítani, ugyanakkor sokkal tartozni? A kínai gazdaság egy másik sajátossága első pillantásra még különösebbé teszi ezt a történetet. Kína egyszerre rendkívül magas megtakarítási rátájú és rendkívül eladósodott gazdaság. A két jelenség között azonban nincs szükségszerű ellentmondás. A megtakarítás és az adósság nem ugyanannak a mérlegnek ugyanaz az oldala, ráadásul a megtakarítás egy adott időszak alatt képződő jövedelemáramlás, míg az adósság az egymást követő időszakok során felhalmozódó állomány. Egy háztartás megtakarítása pénzügyi követeléssé válhat, miközben egy vállalat vagy helyi kormányzat ugyanennek a pénzügyi közvetítőrendszernek a másik oldalán hitelt vesz fel. Az egyik szereplő pénzügyi vagyona tehát együtt növekedhet egy másik szereplő kötelezettségeivel. Ez a kínai eset különösen érdekes, mert a magas háztartási megtakarítások jelentős belföldi finanszírozási forrást biztosítanak egy olyan gazdaság számára, amelyben a vállalati és államhoz kapcsolódó szektorok nagy mennyiségű adósságot halmoztak fel. A háztartás bankbetétet vagy más pénzügyi eszközt szerez, a pénzügyi rendszer pedig forrást közvetít egy vállalatnak, ingatlanfejlesztőnek vagy helyi kormányzati finanszírozási konstrukciónak. Ha az így finanszírozott beruházás elegendő jövőbeni jövedelmet termel ahhoz, hogy igazolja a ráfordított tőkét, az adósság fenntartható lehet. Ha viszont az eszköz nem termel elegendő jövőbeni jövedelmet, az adósság továbbra is megmarad, miközben az annak fedezetéül szolgáló beruházás értéke vagy jövedelemtermelő képessége elmarad a korábbi várakozásoktól. „Ez nem verseny, hanem csalás” – Úszó és ugró autókkal akarja letarolni Kína a piacot A magas megtakarítás és a magas adósság együttélése ezért nem feltétlenül a kínai gazdaság paradoxona. Inkább arra figyelmeztet, hogy a megtakarítás mennyiségét és a megtakarítás felhasználásának minőségét két külön kérdésként kell kezelnünk. Sőt, bizonyos értelemben a kettő egymást is lehetővé teheti: a bőséges belföldi megtakarítás megkönnyítheti, hogy más belföldi szektorok nagy adósságállományt finanszírozzanak anélkül, hogy ugyanilyen mértékben külföldi finanszírozásra szorulnának. Ettől azonban még nyitott marad a lényeges kérdés: milyen beruházások jöttek létre ebből az adósságból, és milyen mechanizmus döntött közöttük? Mi történik a madzag másik végén? Ezen a ponton érdemes gondolatkísérletként elfogadni az eredeti problémafelvetést. Tegyük fel, hogy a gazdaságpolitika valóban képes rávenni a kínai háztartásokat arra, hogy kevesebbet takarítsanak meg és többet fogyasszanak. Az első hatás könnyen érthető és mérhető: a háztartások fogyasztása nő. A történet azonban nem ér itt véget, mert az a jövedelem, amelyet korábban megtakarítottak, szintén része volt a gazdasági rendszernek. A megtakarítás csökkenésével nemcsak a fogyasztás változik meg, hanem a finanszírozási forrás is kisebb lesz, amely korábban más szereplők rendelkezésére állt. Ha a vállalatok, az állam és a beruházások magatartása eközben változatlan maradna, a háztartási megtakarítás csökkenése mérsékelné a nemzeti megtakarítást. Mivel a folyó fizetési mérleg egyenlege a nemzeti megtakarítás és a belföldi beruházás különbségével is leírható, változatlan beruházás mellett ennek következménye a kínai külső többlet csökkenése lenne. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kína egyik napról a másikra külföldi finanszírozásra szorulna. Egy jelentős többlettel rendelkező ország esetében először egyszerűen a többlet zsugorodna. Kína AI-ban is leversenyez mindenkit A gondolatkísérlet azonban megmutatja, hogy a háztartási megtakarítás nem olyan változó, amelyet elszigetelten lehet mozgatni. Innen kezd igazán érdekessé válni Frédéric Bastiat régi megkülönböztetése a látott és a nem látott között. A magasabb fogyasztást közvetlenül látjuk: több áru és szolgáltatás cserél gazdát és nő a fogyasztói kereslet. Sokkal kevésbé látható az a finanszírozási kapcsolat, amely a meg nem történt megtakarítással együtt eltűnik. Ha a háztartás elkölt száz jüant, amelyet egyébként félretett volna, könnyen azonosíthatjuk azt az éttermet, boltot vagy szolgáltatót, amely a száz jüant megkapta. Sokkal nehezebb megmutatni azt a beruházást, pénzügyi eszközt vagy külföldi követelést, amely a megtakarított 100 jüanból jött volna létre. Bastiat figyelmeztetése éppen azért fontos, mert a gazdaságpolitika közvetlen haszna rendszerint látható, a mögöttes alternatív költsége azonban gyakran nem. A kérdés tehát nem áll meg annál, hogy a fogyasztás növekedjen-e. Azt is meg kell kérdeznünk, hogyan alkalmazkodna a gazdaság többi része a kisebb háztartási megtakarításhoz. Visszaesnének-e bizonyos beruházások? Változnának-e a kamatok és az eszközárak? Csökkenne-e a külső többlet? A kínai megtakarítók keresnének-e befektetési lehetőséget külföldön? Növekedne-e valamilyen ponton a külföldi finanszírozás szerepe? Változna-e a jüan árfolyama? Ezek nem egymást kizáró lehetőségek, és a tényleges alkalmazkodás valószínűleg több ilyen folyamat együttes eredménye lenne. A nemzetközi kapcsolatokat követve a gondolatmenet még az amerikai állampapírpiacig is elvezethet. Kína hosszú időn keresztül külső többletének egy részét külföldi pénzügyi eszközökben, köztük amerikai állampapírokban helyezte el. Ha a nemzeti megtakarítás belföldi beruházások feletti többlete tartósan csökkenne, ceteris paribus kevesebb kínai tőkének kellene külföldön befektetési lehetőséget keresnie. Ebből természetesen nem következik mechanikusan, hogy emelkedni fognak az amerikai állampapírhozamok: a világ egyik legmélyebb pénzügyi piacán számtalan más befektető, ár és várakozás alkalmazkodna. A példa éppen ezért érdekes. Egy kínai háztartások fogyasztását ösztönző intézkedés hatáslánca elvileg olyan piacokig is elérhet, amelyeknek első pillantásra semmi közük egy kínai család megtakarítási döntéséhez. Itt találkozik Bastiat újra Hayekkel. Bastiat arra figyelmeztet, hogy a közvetlenül látható hatás mellett keressük azt is, ami a döntés következtében elmarad vagy megváltozik. Hayek ehhez hozzáteszi, hogy a másodlagos hatások nem egyszerűen egy előre rögzített mechanikai láncot alkotnak. A gazdaság szereplői reagálnak. A kínai háztartás reagál az új ösztönzőre, a bank reagál a betétállomány változására, a vállalat reagál a finanszírozási feltételekre, a külföldi befektető reagál a kínai eszközök hozamára és kockázatára, majd minden szereplő ismét reagál az így kialakuló új árakra. A gazdaságpolitika ezért nem úgy működik, mint egy műszerfal, amelyen a fogyasztás és a megtakarítás egymástól független szabályozógombok. Inkább összekötött madzagok rendszere: ha az egyiket meghúzzuk, nemcsak az mozdul meg, amit közvetlenül látunk. Tegnap túl sok gyermek, ma túl kevés A gyermekvállalás különösen élesen mutatja meg ennek a gondolkodásmódnak a problémáját. A kínai állam évtizedeken keresztül abból indult ki, hogy túl sok gyermek születik, ezért különböző eszközökkel korlátozta a családok gyermekvállalását. Ma az ország az ellenkező helyzettel küzd: alacsony a termékenység, gyorsan öregszik a társadalom és a munkaképes korú népesség hosszú távon csökken. A gazdaságpolitika ezért ma már nem kevesebb, hanem több gyermek születését próbálja ösztönözni. A történet tanulsága azonban nem feltétlenül az, hogy a központi döntéshozó korábban rosszul választotta meg a kívánatos gyermekszámot, és most pontosabb célértéket kellene találnia. Sokkal alapvetőbb kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan központilag meghatározható „helyes” gyermekszám, amelyhez családok millióinak döntéseit gazdaságpolitikai eszközökkel kellene igazítani. Ebből természetesen nem következik, hogy Kína jelenlegi demográfiai problémáit kizárólag a korábbi születésszabályozás okozta volna. A termékenység számos olyan országban is jelentősen csökkent, ahol nem létezett kínai típusú születéskorlátozás, a gyermekvállalást pedig kulturális, társadalmi, biológiai és gazdasági tényezők sokasága határozza meg. Jeffery L. Degner Inflation and the Family című könyvében éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a családi döntések gazdasági környezetét a monetáris és pénzügyi intézmények is befolyásolják. Degner különösen az eladósodás, a pénzügyi bizonytalanság és a családalapítással kapcsolatos döntések összefüggéseit vizsgálja: érvelése szerint az eladósodás és az inflációs intézményrendszer által létrehozott ösztönzők a házasság, a gyermekvállalás és a család fennmaradásának feltételeire is hatással lehetnek. Ez nem jelenti azt, hogy egyetlen gazdasági tényezőből levezethető lenne egy társadalom termékenységi rátája. Éppen ellenkezőleg: arra figyelmeztet, hogy a családok nem intézményi vákuumban döntenek. A lakhatás költsége, az adósságterhek, a jövőbeni jövedelem bizonytalansága, a nyugdíj- és egészségügyi rendszer, valamint számos más körülmény együttesen alkotja azt a környezetet, amelyben az egyének saját terveik alapján meghozzák döntéseiket. Amikor tehát az állam az alacsony termékenységre újabb ösztönzőkkel válaszol, részben egy olyan intézményi környezetben kialakult egyéni döntésekre reagál, amely formálásában maga is részt vett. A probléma ezért nem az, hogy korábban rosszul, most pedig talán már helyesen határozza meg a kívánatos gyermekszámot. Mises és Hayek felől nézve már maga az a feltevés is megkérdőjelezhető, hogy családok millióinak eltérő körülmények között meghozott döntéseiből kialakuló termékenységi rátának létezik egy központilag meghatározható „helyes” értéke, amelyhez az egyéni döntéseket gazdaságpolitikai eszközökkel kellene igazítani. Ez vezet Mises intervencionizmusról szóló általánosabb problémájához. Egy állami beavatkozás megváltoztatja az emberek ösztönzőit, akik alkalmazkodnak az új szabályokhoz. Az alkalmazkodás során nem szándékolt következmények léphetnek fel, amelyeket a politikai rendszer később új problémaként fog érzékelni. Ha ekkor az eredeti beavatkozás szerepe már kevésbé látható, a kialakult helyzet könnyen spontán piaci eredménynek tűnhet, amely újabb állami korrekciót igényel. Az új beavatkozás ismét megváltoztatja az ösztönzőket és újabb, nem szándékolt következményeket hozhat létre. Nem azért, mert minden gazdasági problémát az állam okoz, és nem is azért, mert minden beavatkozás szükségképpen kudarcot vall, hanem azért, mert egy beavatkozás következménye bizonyos esetekben maga válhat a következő beavatkozás indokává. Ebben az értelemben a kínai gyermekvállalási támogatás érdekes lezárása a megtakarításról szóló történetnek. Egyetlen intézkedéssel egyszerre próbálunk hatni a fogyasztásra, a megtakarításra és a termékenységre. Mindhárom mögött azonban egyéni döntések és egymással összekapcsolódó gazdasági viszonyok állnak. Ha a család a támogatás miatt gyermeket vállal, annak következményei évtizedekre nyúlnak; ha a támogatást elkölti, változik a fogyasztása; ha emiatt kevesebbet takarít meg, változik a pénzügyi pozíciója és közvetve más szereplők finanszírozása is. Még abból sem következik a beavatkozás társadalmi sikere, hogy az általa célba vett makrogazdasági mutató a döntéshozók által kívánt irányba mozdult. Az aggregátum nem célváltozó A G7 által bemutatott kínai probléma ezért végül egy általánosabb kérdéshez vezet. A modern közgazdaságtan szükségképpen aggregátumokban is gondolkodik. Megtakarítási rátát, fogyasztást, beruházást, adósságot, folyó fizetési mérleget és termékenységi rátát mérünk, és ezek nélkül aligha lehetne értelmesen beszélni egy gazdaság állapotáról. A nehézség akkor kezdődik, amikor a mérés tárgya észrevétlenül politikai célváltozóvá alakul. Ha meg tudjuk mérni a megtakarítási rátát, könnyen adódik a következő lépés: megpróbálunk hozzá „optimális” értéket rendelni. Ha mérjük a fogyasztást, felmerül, hogy mennyivel kellene növelni; ha mérjük a termékenységet, kijelölhetünk egy elérendő célértéket. The Rice Theory, avagy hogyan tette naggyá Kínát a rizs Éppen itt történik azonban az a fogalmi ugrás, amelyet Mises és Hayek szemszögéből nézve érdemes megkérdőjelezni. Abból, hogy egy társadalmi eredményt aggregált mutatóval le tudunk írni, még nem következik, hogy ugyanennek a mutatónak létezik az egyéni céloktól és döntésektől függetlenül meghatározható „helyes” értéke. Az aggregátum mögött álló egyéni döntések ettől még nem válnak egyetlen központi döntéssé. Bastiat, Mises és Hayek érvei ezen a ponton ugyanannak a problémának különböző oldalait világítják meg. Az aggregátumok mögött egyének cselekszenek, akiknek döntései olyan helyi, személyes és sokszor hallgatólagos tudáson alapulnak, amelyet egy központi döntéshozó nem képes teljes egészében magához vonni. E döntések egymással is összekapcsolódnak, ezért egyetlen változó megváltoztatása olyan alkalmazkodási folyamatokat indíthat el, amelyeknek nemcsak a közvetlenül látható eredményeit, hanem az elmaradó alternatíváit és közvetett következményeit is figyelembe kellene venni. Ehhez járul Mises gazdasági kalkulációról és intervencionizmusról szóló kérdése: milyen mechanizmus jelzi és korrigálja a tévedést, és mi történik akkor, ha egy korábbi beavatkozás következménye maga válik egy újabb beavatkozás indokává? Lehetséges, hogy egy kevésbé bizonytalan intézményi környezetben a kínai háztartások valóban kevesebbet takarítanának meg és többet fogyasztanának. Az is lehetséges, hogy más pénzügyi intézmények mellett a megtakarítások kisebb része kerülne ingatlanba, infrastruktúrába vagy politikailag preferált iparágakba, és nagyobb szerepet kapnának azok a beruházási döntések, amelyeket a piaci árak, a várható bevételek, a kockázat, valamint a nyereség és veszteség visszacsatolása fegyelmez. Egy osztrák megközelítésnek azonban egyik esetben sem kell előre meghatároznia, hogy ennek eredményeként 42, 35 vagy 30 százalék lenne-e a helyes kínai megtakarítási ráta. Éppen ez a lényeg: a megtakarítási ráta nem önálló társadalmi döntés, hanem emberek millióinak egymással összekapcsolódó döntéseiből kialakuló eredmény. A kérdés ezért talán nem az, hogyan lehetne rávenni a kínaiakat arra, hogy kevesebbet takarítsanak meg, többet fogyasszanak és több gyermeket vállaljanak. Előbb azt kellene megkérdezni, honnan tudhatná bárki más náluk jobban, hogy nekik éppen ezt kellene tenniük, és honnan tudhatná, hogyan reagál majd erre mindenki más. A gazdaságpolitikus meghúzhatja a madzagot. A nehezebb kérdés az, hogy tudja-e, mi minden van a másik végére kötve. A szerző Rebák Attila (AttilaRebak | Substack) szabadúszó gazdasági szakíró Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLD Alapkezelő és a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.