A bárányok hallgatnak?

Nem az amerikai film címére gondolok – abban nem szerepel kérdőjel. Most viszont nagyon is kérdéses, valóban ártatlan bárányok-e azok a gyanúsítottak vagy gyanúsítás előtt állók, akiknek egy része lapít, hallgat. Mások más taktikát választanak, de többnyire kikérik maguknak, hogy akár egy hajszálnyi is a kezükre tapadt volna a közvagyonból. Ők azok, akik csakis a nemzet üdvét tartották szem előtt. Közérdekből gazdagodtak zsírosra, szinte fájt nekik minden megszerzett fillér, de hát mit tehettek volna, ha egyszer az országnak új, nemzeti tőkésosztályra volt szüksége, nem igaz? Kisorsolni mégsem lehetett, ki legyen az a szerencsétlen, akire ez a sors vár, az idő pedig sürgetett. Özvegyek, árvák sírtak a hiányzó nemzeti tőkések után, az a veszély fenyegetett, hogy sárga lesz a paradicsom, Magyarország nem előre megy, hanem hátra, ha nincs elég belőlük. Hát feláldozták magukat. Azon nincs mit csodálkozni, hogy leginkább Orbán környezetéből hallották meg a haza sürgető fohászát, rokonok, barátok, kormánytagok, gyerekkori cimborák, elvégre ők voltak a legközelebb, személyes hallótávolságban a nemzeti érdek eleven megtestesülésétől, a miniszterelnöktől. Annyiban mégis joggal emlegetem Anthony Hopkins híres filmjét, hogy annak is egy okos kannibál bűnöző a hőse. Ha nem is olyan véres-valóságosan, de ezek a mieink az országot kannibalizálták. Bekebelezték az értékeinkből, anyagiakból és szellemiekből, reményeinkből, jövőnkből, amit csak bírtak. De attól még az ártatlan bárány pózát öltik fel. Ők már az oviban is az óvónők kedvencei voltak, az utolsó falatig megették a tejbegrízt. (Tartok tőle, ha elég korán kezdték, mások elől is.) Most meg egy ország figyeli, szabadlábon vannak-e. Mintha el is kezdődött volna valami a még zavarodottnak látszó, vezető nélküli ügyészségen. Hivatalosan is meggyanúsították némelyiküket, ha nem is feltétlenül azt és azért, akire gondoltunk. Micsoda hálátlan népség vagyunk! Nem méltányoljuk szolgálataikat. Ez épp olyan, mintha Dugovics Tituszt az ügyészség előzetesbe vinné zászlórongálásért vagy Búvár Kundot a hajózás biztonságának veszélyeztetéséért. Mégiscsak abszurdum! A reakciók különbözőek. Akiknek a legtöbb eszük van (vagy a legtöbb félteni valójuk), azok kussolnak. Nevezzük őket a filmcím nyomán „hallgató bárányoknak”. Ártatlan bárányok ők, de nem áldozatiak, vigyék el az ő balhéjukat is az ostobábbak, akik magukra vonják a figyelmet. Tiborcz, Rogán, e tekintetben Szijjártó is csendben van. Nem bolondok kidugni a fejüket a fűből, a népharagot még jobban magukra vonni. De közben távolról sem tétlenek. Jönnek a hírek zavaros eladásokról-vásárlásokról, tulajdon-átcsoportosításokról. Most kezdődtek, amikor felállt a Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatal. Az érintettek úgy látják: ha remélték is, különalkura, egyéni menekülő útvonalakra nincs igazi esélyük. Nekik nincs módjuk vádalkut kötni. Ők vannak szinte legfelül, nincs kit feladniuk. nincs kire mutogatniuk, legfeljebb magára Orbánra, de az nem olyan egyszerű, hiszen a főnök inkább strómanokkal dolgoztathatott. Különben is: ő többet mondhatna róluk, mint ők róla. Megpróbálják tehát elfedni, eldugni. követhetetlenné tenni vagyonuk egy részét. Leginkább a többségi tulajdont szüntetik meg némi csereberével egy-egy vállalatuknál, hátha az így könnyebben megússza. A másik típus a viszontvádló. Orbán maga is ezt teszi. Rémuralom van, itt az önkény (zönkény), ezek itt újkomcsik vagy inkább rákosisták. Az új ÁVÓ, koncepciós pereket csinálnak, becsukják az ártatlanokat, akik kivétel nélkül politikai foglyok. Mártírrá válik az is (Matolcsy is?), akitől már a régi kormány is igyekezett annak idején elsasszézni, mert túl büdössé vált körülötte a levegő. Végül is mi mást mondhatnának? Történetükön több ponton tátongó lyukak vannak, de nincs jobb. Ezért kellett lecserélni a fél frakciót olyanokra, akik bármit és annak az ellenkezőjét is hajlandóak mondani, és még ismeretlen arcukat látván nem ordít a fél ország: de hiszen ez az egyik főtolvaj! Vannak aztán a készségesek, a majdnem vallomást tevők. Ők a „váltságdíjajánlók”. Balásy kezdte, aki könnyek között ajánlotta fel cégeit az államnak. Mások gyorsan visszaadták a felvett állami kölcsönt, támogatást, jelezvén: ők is tudják, hogy nem járt volna nekik. Csöpögnek a jóindulattól, a segítőkészségtől. A Duna Aszfalt a visszafizetésről szóló nyilatkozatában kiemeli, milyen fontos nekik „Magyarország üzleti hitelessége és jó hírneve”. Meg kell a szívnek szakadni. Kedvencem mégiscsak Mészáros Lőrinc, a „megsebzett jótevő” típusa. Ő és társai tovább építenék a „nemzeti tőkés” mítoszát. Hát istenem, ha jobb nem jut eszükbe. A nemzeti tőkését, aki több tízezer embernek ad munkát (kár, hogy ki nem fizetett alvállalkozói még mindig perlekednek vele), és az így-úgy szerzett közpénz, lezsírozott állami megbízás, koncesszió jövedelmének egy törtrészéből még jótékonykodik is. Szép tőle. Végül is másra is költhetné a pénzünket. A Mészárosnál nyilván jobb benyomást keltő szép feleség is megszólal. Panaszkodik a szörnyű emberi irigységre. Nem érti. Pedig Zara szoknyája is van, mondja (az nekem is van, bár nem volt azért annyira olcsó), nemcsak Gucci retikülje. Utóbbi viszont nincs sem nekem, sem interjúja olvasóinak. Biztosan csak azért, mert nem tetszik. Tudom. Az ártatlanság vélelme, majd ha a bíróság ítél stb. Helyes. Fontos elv. De szerényen megjegyezném, hogy nem a szemtanútól várjuk el, hogy tűzön-vízen át a tettes ártatlanságát vélelmezze. Mi pedig szemtanúk vagyunk. Minden az orrunk előtt történt. Egy ország a szemtanú. És igazságos ítéletre vár. A szerző korábbi országgyűlési képviselő (MSZP). – A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.