Mi a baj a Terror Házával?

Független történészek és kurátorok bevonásával felülvizsgáljuk a kiállítás tartalmát és szemléletét – olvasom a hebrencs módon a múlt héten bezárt, majd gyorsan újranyitott épület bejáratánál. A tábla kétnyelvű, most helyezték el a munkát dicsőítő szocialista realista dombormű mellé. Régen jártam itt; emlékeim alapján úgy véltem, valóban ráfér a Terror Házára a reform. Mostani látogatásom megerősítette a korábbi érzéseket. Náci és bolsevik pusztítás söpör végig Európa szerencsétlenebbik felén – ez a hangulati felvezetője a harmadik emeleten kezdődő kiállításnak. A megállapítás igazságtartalmát nem akarom kétségbe vonni. Az úgynevezett Nyilas folyosóra érve azonban elbizonytalanodom. Nem is a szájbarágós, iskolás stílusú kísérőszövegtől: „A nemzeti szocialista eszméknek Magyarországon is voltak követői; szimbólumuknak a nyilaskeresztet választották, pártjukat Nyilaskeresztes Pártnak hívták. A nácik voltak a példaképeik, a magyar nemzeti érdekeket a nácik Harmadik Birodalmának rendelték alá.” Megértem, hogy nagy számban keresik fel külföldiek a múzeumot, de talán nekik is el lehetne magyarázni, hogy a szélsőjobboldal – nem függetlenül a Horthy-rendszer szociális viszonyaitól – miért volt olyan népszerű az 1930-as évek végén. A képek, az egymásba folyó kísérő hangok mintha mind arról akarnának meggyőzni: a baj fél éven át tartott, ami Szálasi hatalomra jutása előtt történt – több százezer ember kifosztása, gettóba zárása, deportálása, majd meggyilkolása – csupán mellékes felvezető volt a nyilas terrorhoz. „Horthy Miklós kormányzó 1944 júliusában még képes volt leállíttatni a fővárosi zsidóság deportálását. Igaz, addigra a Magyarországra küldött hírhedt náci SS-főtiszt, Adolf Eichmann a magyar hatóságok közreműködésével lényegében végzett a vidéki zsidóság elhurcolásával” – olvashatjuk a Nyilas teremben, ahol Szálasi-bábu fogadja a látogatót, mögötte a jeges Duna, a háttérben tompa puffanások és egy hungarista propagandahíradó. Joggal merül fel: ha már a két totális diktatúra áldozatainak állítanak emléket, miért nem mutatják be, mi történt 1944 tavaszán–nyarán Magyarországon? Miért csupán Eichmannt említik, miért feledkeznek meg Endre Lászlóról, Baky Lászlóról és Ferenczy Lászlóról vagy akár arról a tényről, hogy a totális német náci rendszer követelésére a magyar állami, közigazgatási apparátus együttműködésével végrehajtott, a teljes kifosztást is magában foglaló intézkedések milyen extra bevételt jelentettek az állami költségvetésnek. Tudom, a Terror Háza nem holokausztmúzeum. Sokszor lehetett hallani ezt az ellenérvet. De mit tegyünk, ha a totális diktatúra tematikájától nem választható el a holokauszt kérdése? Semmi esetre sem azt, amit a kiállítók tettek az üldöztetések elbagatellizálásával. • Milyen történelemhamisítás jelenik meg a kiállítótérben? • Hogy írták felül a hitelesség igényét a Fidesz párt- és emlékezetpolitikai céljai? • Hol fogható meg egyértelműen a korábbi kormánypárt érdeke? A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap 2026. október 2-ig kapható 2026/39. számában . Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz! Már előfizető vagyok, bejelentkezem!