● news.bsdnet.hu

Herman Péter „Pierre”, a Keselyű filmsorozat kreatív producere szerint a minisorozat nemcsak krimi, hanem médiakritika is, hisz a hírnévről, a nyilvánosság áráról és arról is beszél, hogyan formálja át az embert a szerep, amelyet hosszú éveken át játszik. A szakember beszél a Sebestyén Balázs párhuzamról és a „bűnök” miatti vezeklésről is. – Érkezik a TV2-re a Keselyű című krimi. A film főhősének, Szigethy Zalánnak közege eltér attól, amit a sorozat alapját jelentő regényben olvashattunk, hisz a vállalkozói világból áthelyeztétek a rádiós műsorvezetők, a magyar médiaszemélyiségek közegébe. Miért volt fontos, hogy a főhős a média világában mozogjon, közismert, a nyilvánosságnak erősen kitett ember legyen? – Hogy az emberek jobban figyeljenek rá. Egy pizzéria tulajdonos nem feltétlenül érdekes önmagában, még akkor sem, ha a könyvben nagyon jó volt a sztori. Egy olyan ember viszont, akit mindenki ismer, akivel mindenki találkozik, vagy legalábbis azt gondolja, hogy ismeri, és akinek a karaktere valamilyen módon a mindennapjaink részévé válik, sokkal közelebb tudja hozni a történetet a nézőhöz. -A történet maga bizonyos értelemben dramaturgiai háttér is ahhoz, hogy a sorozat beszélni tudjon a hírnévről, a nyilvánosságról, arról, hogy ki mekkora árat fizet érte, illetve milyen személyiséget, „perszónát” vesznek fel az emberek akkor, amikor megjelennek a médiában, és ismert emberré válnak? -Én azért szeretem ezt a sorozatot – ahogy minden olyan sorozatot is, amely mögött valamilyen módon ott állok – , mert engem soha nem az egyértelműen jó és rossz figurák érdekelnek. Sokkal inkább az, hogy a jó és a rossz egyszerre van jelen mindannyiunkban. Legyen szó akár A Királyról , akár a Mellékhatásról , akár most a Keselyűről , azt szeretem ezekben a történetekben, hogy Zalán alapvetően egy jó srác, csak valószínűleg eltorzította mindaz, ami az elmúlt húsz évben történt vele. Mindannyiunkon nyomot hagy, hogy hol dolgozunk, mit csinálunk, mi a szakmánk, mi a dolgunk, milyen „színházban” és milyen szerepben veszünk részt. Majdnem minden munkahely, majdnem minden élethelyzet egy kicsit olyan, mint egy színdarab: kapsz egy szerepet, egy „perszónát” és azt kell végig játszanod. Ha pedig kilépsz belőle, és három méter távolságból visszanézel magadra, néha te magad is meglepődsz. Jelesül, hogy hogyan tudtam ilyen lenni, és mennyire más is lehetnék. – Miután a sorozatból egyelőre csak két részt láttam a sajtóvetítésen, azt gondolom, ezek a változások még folyamatosan bontakoznak ki. Ilyen az a bizonyos történet is a testsúlya miatt megalázott tinilánnyal, amely a valóságból elemelt részletként került be, és amely nyilvánvalóan a könyvben sem szerepelhetett. -Ez sok szempontból önkritika is. Kicsit olyan, mintha én lennék a rendőr, aki visszanézi önmagát, és meglehetősen kemény ítéletet mond saját magunkról. De ennél egyszerűbben is meg lehet fogalmazni: kinek nincs az életében olyan pillanat, amelyre gyomorgörccsel emlékszik vissza, és azt gondolja: milyen ciki volt, milyen kellemetlen, milyen rossz fej voltam akkor, és mennyire másképp tudnék ma viselkedni? A történet középpontjában Szigethy Zalán áll, egy ismert rádióműsorvezető, akit gyakorlatilag mindenki ismer. Abból él, hogy vicces, szemtelen, időnként provokatív és nagyképű, és minden reggel elmondja a rádióban, mit gondol a világról. Egy nap azonban történik valami egészen váratlan, ami teljesen felforgatja az életét. Rájön, hogy valaki üldözi, valaki a nyomában van, és valószínűleg az életére tör. Miközben megpróbálja kideríteni, ki állhat a háttérben, hirtelen súlya lesz mindannak, amit korábban mondott, és azoknak a dolgoknak is, amelyeket maga mögött hagyott. – Showrunnerként dolgoztál a sorozaton, ami Magyarországon még kevésbé ismert szerepkör. Van a producer és van a rendező, a showrunner pedig valamilyen értelemben a kettő között helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy a karakterépítésbe is beleszólsz? – Ez egy kicsit máshogy működik. Sokszor azért neveznek – és én is azért nevezem magam – inkább kreatív producernek, mert a showrunner kifejezés a magyar közegben még nem annyira ismert. Megpróbálom pontosan definiálni. Nevezetesen, nagy játékfilmet még nem volt módom csinálni, sorozatot viszont rengeteget. A showrunner a sorozatok világában lényegében az egyik legfontosabb alkotó. -A Maffiózóktól a Mentalistáig ő az, aki meghatározza a sorozat gondolatiságát, irányát, azt, hogy miről akar szólni? -Részben vagy egészében ő rakja össze az alkotói csapatot: kiválasztja a rendezőt, az operatőrt és a többi alkotótársat. Ha úgy tetszik, létrehoz egy olyan csapatot, amely aztán önálló életre kelve megvalósít valamit. Őszintén szólva én egész életemben ezt csináltam. Az RTL-nél eltöltött húsz év alatt talán éppen ez volt az, amit jól tudtam: tudtam, kit kell bevinni egy csapatba ahhoz, hogy megszülessen az a végeredmény, amit elképzeltünk. A Keselyűnél ugyanez történt. Tudtam, kik kellenek ahhoz, hogy ez a sorozat ilyen legyen, a történet formálásába és csiszolásába pedig nagyon erősen beleszóltam. – Mint beszéltünk róla előbb, valamennyire Sebestyén Balázs karakteréből is került a filmbe. Miért? Tudom, hogy együtt kezdtétek a pályátokat, korábban együtt dolgoztatok. – Egy kicsit pontosítanám a kérdést. Nem Balázs személyiségét hoztuk be, hanem bizonyos, jól felismerhető – főleg a rádióból vagy a könnyen elérhető nyilvános felszínből ismert – karakterjegyeket emeltünk át. Ezt nem győzöm hangsúlyozni! Leginkább azért beszéltem erről előre, hogy később ne valamiféle nagy felfedezésként jöjjenek hozzám ezzel az újságírók. Nagyon fontos! Zalán nem Balázs! Zalán története szinte rögtön az elején teljesen eltér Sebestyén Balázs bármilyen életrajzi csomópontjától. A Keselyű sem kulcsregény, és végképp nem valamiféle leszámolás. Sebestyén Balázs ebben az értelemben inspiráció, nem pedig a főhős másolata. Itt kizárólag arról van szó, amit írók Thomas Manntól Kosztolányiig számtalanszor megtettek, hogy vesznek a környezetükből egy jól ismert, akár történelmi távlatból is dekódolható figurát, és annak bizonyos elemeit felhasználják, mert markánsak, jól működnek, ismerősek. Itt is ennyi történik, nem több. Azért beszéltem mégis erről, mert van az a bizonyos történet a lánnyal, amely direktebb kapcsolatot teremt a valósággal. Ettől válhat egy történet egyszerre ismerőssé és mégis önálló fikcióvá. – Arra gondolsz, hogy megaláznak egy lányt? Balázsnak is volt egy ilyen sztorija. – Igen, arra, hogy megaláznak egy lányt. – Érzek a sorozatban egyfajta társadalomkritikát, illetve a bullyinggal szembeni edukációs szándékot is. –Én azt gondolom, hogy ez fontos dolog. Ez is egy fontos momentum a filmben, de spoiler lenne részletesen beszélnem erről. – Abból, amit láttam a filmből, nem vagyok benne biztos, hogy ha Balázs megnézi ezt a minisorozatot, akkor majd kiposztolja, hogy mennyire tetszik neki. Legalábbis abból, ameddig a két epizódban eljutott a történet, nem kifejezetten jól jön ki belőle a rádiós főszereplő. Nem tartasz attól, hogy Sebestyén Balázst emiatt a történet miatt újra előveszik? –Nem. Egyszerűen azért, mert konkrétan emiatt a történet miatt már többször meghurcolták, tehát ezen a magyar média őszintén szólva már túl van. Azt hiszem, Veiszer Alinda is behívta egyszer egy beszélgetésre, ahol lényegében ez volt az egyik téma. Nyilván újra és újra bele lehet rúgni valakibe valamiért, de én azt gondolom, hogy húsz-huszonöt év távlatából, úgy, hogy valakit már hatszor meghurcoltak ugyanazért, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez bármilyen módon igazságos lenne. Különösen azért nem, mert Balázs már számtalanszor elmondta, hogy mennyire döbbenetesen ostobának és kicsinyesnek érzi akkori önmagát minden alkalommal, amikor ez az emlék előkerül. Egyszerűen vannak dolgok, amelyekről tudomásul kell vennünk, hogy megtettük őket, de már túl vagyunk rajtuk. Sokszor önmagában az is büntetés, hogy újra eszünkbe jutnak. Én abban bízom, hogy az újságíró szakma nem használja ki ezt a rossz zsurnalisztikai lehetőséget arra, hogy újra és újra ugyanazért rúgjon bele valakibe. Szerintem ez meglehetősen buta dolog lenne. -Van egy másik szereplő is, akinek már a neve is asszociációkat kelthet, és ő is meglehetősen altesti poénokat mond a sorozatban, aki Rákóczi Ferire hajaz. – Ha kereskedelmi rádiókat hallgatunk, azért ez nem ismeretlen világ. Csak karaktereket raktunk össze a rádiós világból, hogy életszerű legyen. – A film részben médiakritika is, mert nagyon nem pozitív a kép a sajtóról a sorozatban? – Persze, ez médiakritika is. Ez önkritika is, hisz ebből a világból jövök. Az, hogy elhagytam az RTL-t, és azóta kizárólag sorozatokkal, filmekkel, de főként sorozatokkal foglalkozom, részemről tudatos és lelkes vállalás volt. Már csak azért is, mert én nem tudnék tizennyolcadszor is az X-Faktorral dolgozni. Nem azért, mert ne élveztem volna borzasztóan az első egy-két-három évadot, hanem mert az ember egy idő után már nem szeretne mindig ugyanabban a pocsolyában tocsogni, különösen akkor, ha közben egy kicsit többet gondol a világról. -Akkor ez a médiát savazós sztori – a kilépéssel együtt – valamennyire a Te szakmai és emberi burnout (kiégés)-történeted is? –Egyértelműen. -Mennyire akartátok elkerülni a hagyományos magyar krimisorozatok rendőrközpontú világát? –Tudatosan. A legelső, nagyon korai verzióban még egy viszonylag hagyományos, harmincas férfi-nő rendőrpár szerepelt. Szerencsére volt időnk változtatni ezen, hiszen minden könyv és minden forgatókönyv folyamatosan változott. Nagyon sokat foglalkoztunk azzal, hogy ötletében és a részleteiben is milyen legyen a rendőr páros. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy legyen két, nyugdíj előtt álló rendőr. Már önmagában ez egy erős karakterhelyzet és érdekes felállás. -Milyen televíziós világot akartatok létrehozni? Skandináv krimit, amerikai thrillert, esetleg inkább az angolszász karakterközpontú sorozatok világát? -Borzasztóan nagy hatással volt ránk – nem véletlenül – a skandináv krimik világa. De közben némi önhittséggel mégis azt gondolom, hogy mi leginkább azt próbáltuk megfogalmazni, hogyan tudunk eltérni attól, amit a magyar nézők itthon megszoktak. Van egyfajta vizuális, színészi, vágási és ritmikai hagyomány, amelytől, amennyire csak lehet, mindig igyekeztem valamelyest eltérni. Megint csak a Mellékhatást és A Királyt tudom idehozni, mert ezek a legfontosabb olyan sorozatok, amelyek nagyjából az én munkám során születtek meg. De ezen a ponton egy nagyon fontos dolgot mindenképpen meg kell említeni: ennek a sorozatnak Kovács István a rendezője. A neve talán hétköznapi, de a tehetsége a legkevésbé sem az. Nagyon tudatosan gondoltam rá, mert egyrészt évek óta dolgoztunk együtt. Már az Éjjel-Nappal Budapestben is dolgozott friss egyetemistaként vagy főiskolásként, illetve A Király egyik talán legjobb epizódját is ő rendezte. Én, még ha showrunner vagyok is, nem vagyok színész, nem vagyok operatőr és nem vagyok rendező. Ezek nagyon fontos különbségek. Amikor sorozatról beszélünk, már nem a könyvről beszélünk, hanem arról, amit az ember végül a moziban vagy a televízióban lát. Ennek az egyik legfontosabb közvetítője a rendező, a másik az operatőr, aztán jönnek a színművészek, akik mindezt életre keltik. És ezen a ponton bárhol lehet akkorát hibázni, hogy utána már szinte nem is érdemes arról beszélni, milyen jó volt eredetileg a könyv. -A regényben Babits-idézetek szerepeltek, a sorozatban viszont más költők is szerepelnek. Mi ennek a funkciója? Nekem egyelőre még nem állt teljesen össze. Vagy ez csak a végén válik világossá? -Igen, eltértünk a könyvtől. Az alapötletet vettük át. Minden más már spoiler lenne. Én már a regényben is imádtam ezt az ötletet, de ebben az esetben talán még erősebben kijött. Valahol ez is médiakritika: hova tűntek a versek az életünkből? És ezt most mindenféle „régen minden jobb volt” típusú nosztalgia nélkül mondom. Régi archív felvételeket nézve láttam például, hogy amikor Ady meghalt – aki egyébként nem volt éppen az akkori kormánypárt kedvence – , felravatalozták a Parlament előtt, és tömegek kísérték. Ez ma szinte elképzelhetetlen. Nincs ma olyan magyar költő, akinek a temetésén a családján és néhány száz rajongón túl tömegek jelennének meg. A vers szinte eltűnt az életünkből. Nem olvassák, nem fogyasztják, nem kompatibilis a mai ritmussal, a TikTokkal, a YouTube-bal, szinte semmivel. Közben viszont ezek a versek továbbra is itt vannak velünk.  Tetszett ez a csavar, behozni egy mainstream krimibe verset, miközben az emberek már szinte arról is megfeledkeztek, hogy ezek a művek léteznek. Ha ez a sorozat pusztán annyit elér, hogy néhányan utána néznek annak a versnek, amely elhangzik benne, rákeresnek a YouTube-on, elolvassák, akkor az már fél siker. A többi funkciójáról pedig majd később beszélünk.