● news.bsdnet.hu

Különös ellentmondás, hogy miközben zajlik az Ema-Lion Bonyhádi Zománcáru Kft. felszámolása, az edényeik iránt rég nem látott érdeklődés mutatkozik. A gyár mintaboltjába a hirtelen megnövekedett kereslet miatt csak szakaszosan tudják beengedni a vásárlókat. Sokan szeretnének még egy utolsó lábast, fazekat vagy tepsit hazavinni, ami nem csoda: bár hivatalosan nem az, a bonyhádi edény mégis olyan, minta hungarikum volna. Úgy tűnik, csak most tudatosul igazán mindenkiben, hogy ami generációkon keresztül magától értetődően ott volt a magyar konyhákban, hamarosan eltűnhet. Ennél persze többről van szó. A zománcgyár története az elmúlt száz év során összefonódott a Tolna vármegyei városéval. Aligha akad olyan helyi család, amelyiknek legalább egy tagja ne kötődött volna az üzemhez: nagyszülők, szülők, gyerekek követték egymást ugyanazon a munkahelyen. Volt, aki néhány évet dolgozott itt, más az élete nagy részét a gyár falai között töltötte. A vállalat igazi túlélő: átvészelte a világháborúkat, az államosítást, a szocialista nagyipar évtizedeit, majd a rendszerváltást és a privatizációt is. Fénykorát a hetvenes években élte. Nagy Ferenc éppen ebben az időszakban, a középiskolai technikum elvégzése után került ide. Technikusként helyezkedett el, a gépek karbantartását készítette elő és koordinálta, emellett rajzolni is nagyon szeretett. Azokban az időkben, amikor dolgozni kezdett, nagy fejlesztések zajlottak. Új irodaépület, lemezleszabó, lemezraktár és szociális épület készült, a dolgozói létszám pedig elérte az 1500 főt. Mint mondja, presztízs volt bekerülni a zománcgyárba, mert biztos, jó munkahelynek számított. A gyári élet ráadásul nem ért véget a műszak végén. Összetartó közösség dolgozott itt. A kollégák munkaidőn kívül is találkoztak, közös balatoni nyaralásokat szerveztek, együtt építkeztek, programokra jártak. A szakember otthon természetesen ma számos zománcedényt tart, ám néhány hete egészen más szemmel tekint rájuk, mint egykor. Nosztalgiával. Az egyikhez különösképp ragaszkodik, hiszen ő maga tervezte. Bányainé Márton Piroska 1982. szeptember 15-én lépte át először a gyár kapuját. Kezdetben kislaboránsként dolgozott, majd miután megszülettek a gyermekei, 1990-ben visszatért a gyárba, és zománcozással kezdett foglalkozni. Általános vegyészként érkezett, ám hamar kiderült számára, hogy ez egészen különleges szakterület, amelynek fortélyait nem lehet egyszerűen tankönyvekből elsajátítani. Mint mondja, akkoriban egészen más világ volt a gyárban, mint az utóbbi években. Két, időnként három műszakban folyt a termelés, hatalmas mennyiségben készültek az edények. A termékpaletta is sokkal szélesebb volt: a tányértól a teáskannán át a merőkanálig szinte mindent gyártottak, később azonban, ahogy az alapanyag- és energiaárak emelkedtek, egyre inkább az egyszerűbben, kevesebb munkával előállítható termékek felé fordultak. Bányainé Márton Piroska egy kolléganőjével közösen végezte a zománcozást. Igyekeztek megfelelni minden igénynek, így ha egy megrendelő különleges, egyedi árnyalatú edényt szeretett volna, előbb nekiálltak kikísérletezni a színt a rendelkezésre álló alapanyagokból. Miután megszületett a receptúra, Márton Piroska feladata volt az üzemi bevezetése: meghatározta, hogyan kell a zománccal dolgozni, milyen adalékanyag szükséges hozzá, milyen tulajdonságokra, például tapadásra kell ügyelni, és felügyelte az előállítását is. Hogy mennyi tudás sűrűsödött össze ebben a munkában, azt talán egyetlen szám mutatja meg a legjobban: a bezárás közeledtével összeszámolta a gyárban őrzött zománcrecepteket, és mintegy ötszázat talált. Akadt közöttük olyan is, amely még az 1980-as évekből maradt fenn. Ezek a receptek valóságos üzemi titkok voltak. – A bonyhádi zománcedény híre és népszerűsége messze túlnyúlt az ország határain. A gyár életében hosszú időn keresztül az export élvezett elsőbbséget, a hazai piac inkább kiegészítő szerepet játszott. Angliába, Kanadába, Franciaországba, Németországba is szállítottunk – meséli Márton Piroska. Az üzem 1993-ban került magántulajdonba. Az akkori nyolcfős tulajdonosi kör tagjai közül azóta négyen elhunytak, a többiek már nyugdíjba vonultak, a történet azonban nem szakadt meg velük: gyermekeik továbbvitték a céget, próbálták életben tartani, amit az előző nemzedék rájuk hagyott. Bár a dolgozói létszám idővel jelentősen megcsappant – a hetvenes évek másfél ezres állományából a kilencvenes évekre csupán 550 fő maradt –, a cég működött, és még a kétezres évek végén is jól ment. Aztán megváltozott körülötte a világ. A gázárak emelkedése különösen érzékenyen érintette az energiaigényes zománcgyártást. A növekvő költségeket pedig nem lehetett teljes egészében beépíteni a termékek árába, mert azt a kereskedők már nem tudták volna elfogadtatni a vásárlókkal. Ehhez társult az importáruk térnyerése. Előbb megjelentek az olcsó távol-keleti edények. Ezek gyengébb minőségük miatt kezdetben nem jelentettek igazán erős konkurenciát. A török gyártók azonban már a bonyhádihoz hasonló minőséget kínáltak, valamivel olcsóbban. És közben maguk a vásárlási szokások is átalakultak. A zománcedények piacából egyre nagyobb szeletet hasítottak ki a rozsdamentes acélból készült termékek. A tömegtermelésben a gyár egyre nehezebben tudott versenyezni az olcsóbb importtal. A küzdelemben persze nem volt egyedül: az európai zománcipar egészét hasonló folyamatok sújtották, minek következtében több gyár bezárt vagy jelentősen visszafogta termelését. – Most, amikor úgy tűnik, a bonyhádi zománcárugyár sorsa is megpecsételődik, egymást érik az újságírók és televíziós stábok, mindenki a vállalat történetére kíváncsi – mondja lapunknak Szekerczés Linda, a Kft. felügyelőbizottsági tagja. Hozzáteszi, sajnálja, hogy ez csak most történik meg. Amikor az üzem a századik születésnapját ünnepelte, közel sem irányult rá ekkora figyelem. De akkor sem, amikor mintegy két évvel ezelőtt már kongatni kezdték a vészharangot, és jelezték: nagy a baj. A dolgozókat nem érte teljesen váratlanul a leállás, szerintük számítani lehetett rá, mégis mindegyikük összetört szívvel konstatálta, amikor valóban megtörtént. Mert – mint mondják – nem egyszerűen egy vállalkozás szűnik meg: munkahelyek vesznek el, és velük együtt egy több mint százéves ipari hagyomány is eltűnhet. A jelenlegi formájában működő gyár megmentésére kevés esélyt látnak, azt azonban nem tartják lehetetlennek, hogy a zománcgyártás visszafogottabb körülmények között fennmaradjon. Nagy Ferenc szerint a tömegtermelés helyett prémium, manufakturális termékek – például zománctáblák – előállításával, csökkentett létszámmal és egyetlen kemencével tovább lehetne működtetni az üzemet. Példaként az osztrák Riess gyárat említi, amely kiváló minőségű zománctermékekkel tud jelen lenni az európai piacon. – A kecskeméti zománcművészeket is megrázta a gyár bezárásának híre. Volt, aki már kemencét is beszerzett, abban a tudatban, hogy a szükséges zománcot továbbra is Bonyhádról kapja majd. Most nemcsak új beszerzési forrást kell találniuk, hanem adott esetben saját recepteket és technológiát is ki kell dolgozniuk – világít rá Bányainé Márton Piroska arra, hogy a felszámolás jóval többet jelent annál, mint hogy leállnak a gépek. A szakember attól tart, hogy egy több generáció alatt felhalmozott szaktudás is elveszhet. Ezt a tudást nem lehet egyik napról a másikra pótolni, mert mint mondja, hosszú évek próbálkozásai, elrontott és sikerült mintái és a belőlük leszűrt tapasztalatok állnak mögötte. Ő maga negyvennégy év tapasztalatát viszi magával, és azt mondja, szívesen továbbadná mindazt, amit megtanult. Abban bízik, hogy lesz még valaki, aki igényt tart erre a tudásra. És talán éppen ebben reménykednek azok is, akik most még bent pakolnak, takarítanak, rendet tesznek. Hogy egyszer csak jelentkezik valaki, akinek fontos nemzeti örökségünk e nem kis szelete, és felkarolja a gyárat. Közben persze arra is fel kell készülni, hogy ez nem történik meg. Bonyhád város önkormányzata már keresi a lehetőségeket a munka nélkül maradó dolgozók számára. A cél az, hogy segítsenek nekik új állást találni, és senki ne maradjon magára a gyár megszűnése után. Persze azt mindenki tudja, új állást találni nem lehetetlen, egy ilyen közösség és életforma azonban már aligha pótolható. A gyár emléke mindenesetre akkor is Bonyhádon marad, ha a termelés soha nem indul újra. A városi könyvtárban kiállítás őrzi és mutatja be az üzem történetét, amelyet éppen most újítanak fel. A legkézzelfoghatóbb emlékek, a piros, belül szürke-fehér gránitmintás lábasok, fazekak, kancsók, bögrék, tejkiöntők, tésztaszűrők, tepsik pedig alighanem továbbra is a magyar konyhákban maradnak. Némelyiket évtizedek óta használják, talán már a második vagy harmadik generáció süt-főz bennük. Korábban hétköznapi tárgyak voltak, amelyekre senki sem figyelt különösebben. Most viszont úgy tűnik, a háztartási eszközök legértékesebbjei lesznek, olyanok, amelyektől vitathatatlanul finomabb a nagymama baracklekvárjával megkent piskóta, a gyöngyöző húsleveshez kifőzött cérnametélt, a friss, zsíros házi tej és a szaftos pörkölt. Tisztelt Olvasónk! Ha Ön szeretné támogatni lapunk megjelenését, azt hálásan köszönjük. A támogatás összegét átutalhatja az alábbi számlaszámunkra. Demokrata Kiadó és Vagyonkezelő Zrt. 10300002-13715544-00024901 SWIFT: MKKB HU HBIBAN: HU47 1030 0002 1371 5544 0002 4901 Kérjük, tüntesse fel a „ támogatás ” szót a közleményben! Ha postai csekken fizetne be, kérjük a +36 30 382 5812 számon jelezze ezt!