● news.bsdnet.hu

Egy alig másfél méteres légbuborékban küzdött az életéért közel három napon át egy nigériai hajószakács a tengerfenéken. A huszonkilenc éves Harrison Okene a felborult és harminc méter mélyre süllyedt Jascon-4 vontatóhajó roncsában rekedt 2013 májusában. Amíg a tizenkét fős legénységből tizenegy ember szinte azonnal meghalt, ő a vaksötétben, a fagyos vízben állva élte túl a katasztrófát, miközben a közelében tengeri ragadozók falták fel a halott munkatársait. Vajta Zoltán Közéleti újságíró Ezeket látta már? Harrison Okene hajnali öt óra körül éppen a mosdóban ült, amikor a hajót telibe kapta egy hatalmas hullám. A Jascon-4 azonnal felborult, a férfi a sötétben, a felborult hajó folyosóin próbált menekülni , miközben a hideg tengervíz dőlt be a hajótestbe. A legénység többi tagját az áradat elsodorta és a kabinjaikba zárta, ő azonban valahogy eljutott a gépészek egyik szűk fülkéjébe, ahol a víz hirtelen megállt. A harminc méter mélyen, felborulva fekvő hajótestben kialakult egy nagyjából 1,2 méter magas légbuborék, és ez mentette meg Harrison életét. Egy szál alsónadrágban állt a dermesztően hideg vízben, teljes sötétségben. Nem volt éleleme, ivóvize, csak egy dobozos kólája, és a levegője is percről percre fogyott. A fizikai kínoknál csak a rettegés volt rosszabb. A fém hajótesten keresztül minden hang a többszörösére felerősödött. Tisztán hallotta, ahogy a cápák és más tengeri ragadozók bejutnak a roncsba , a testek marcangolásának zaját, és tudta, hogy a halott kollégáit eszik meg alig néhány méterre tőle. – Hallottam, ahogy valami rágja a társaimat – emlékezett vissza később a sötétben töltött órákra a férfi. – Imádkoztam, és vártam, mikor találnak meg engem is. Ahogy teltek a napok, a helyzet kilátástalanná vált. A sós víz lassan marta le a bőrt a testéről. Hogy ne fagyjon meg, és a tenger se szippantsa magába, ha esetleg elalszik, kötelekből és deszkákból rögtönzött magának egy kis emelvényt, amibe megkapaszkodhatott. Az oxigénszint a zárt térben drasztikusan csökkent, a kilélegzett szén-dioxid pedig lassan mérgezni kezdte a szervezetét. Harrison Okene felkészült a halálra, hiszen már hatvan órája volt a tengerfenéken. Egy dél-afrikai búvárcsapat érkezett a roncshoz. Nem mentőakcióra indultak, hanem holttesteket kerestek: a felszínen senki sem hitte, hogy három nap után bárki is életben lehet. A búvárok kamerákkal a fejükön hatoltak be a törmelékkel teli hajótestbe, hogy egyenként hozzák fel az áldozatokat. Az egyik búvár, Nico van Heerden éppen a folyosón úszott, amikor megpillantott egy kezet a vízben. Azt hitte, rátalált egy halott tengerészre. Odanyúlt, hogy megfogja, ekkor a "holttest" hirtelen rászorított a kezére . A rutinos búvár a meglepetéstől kis híján pánikba esett. A mentést rögzítő felvételen tisztán hallatszott, ahogy a felszíni irányító beleüvöltött a rádióba: „É, Úristen, ő él”! Okene lassan beúszott a búvár lámpájának fényébe. Arca nyúzott volt, teste reszketett a kimerültségtől, de életben volt. A mentés azonban ekkor még korántsem ért véget. Nem hozhatták azonnal a felszínre, mert a harminc méteres mélységben eltöltött közel három nap alatt a nitrogén felhalmozódott a vérében. Ha egyenesen felhúzzák, a hirtelen nyomáskülönbség azonnal végzett volna vele. A búvároknak egy speciális sisakot kellett levinniük hozzá, amelyen keresztül meleg vizet és oxigént kapott. Ezt követően egy zárt búvárharangban hozták fel, de még így is további 60 órát kellett eltöltenie egy dekompressziós kamrában a mentőhajón, mire a szervezete újra alkalmazkodott a normál légköri nyomáshoz. Ő volt az egyetlen túlélő. A baleset után súlyos lelki traumával küzdött, és olyan rémálmok gyötörték, hogy süllyed az ágya, a szobáját pedig elnyeli a víz. Kijelentette, soha többé nem megy a tenger közelébe, az élet azonban furcsa fordulatot tartogatott: a férfi évekkel később úgy döntött, szembenéz a félelmeivel. Leküzdötte a traumáját, vizsgát tett, és ő maga is hivatásos mélytengeri búvár lett. búvár