● news.bsdnet.hu

Nem tudom, van-e név, amelyiket újságíróként többször írtam le, mint az övét. Galambos Lajos régebben ad témát a pletykarovatoknak, mint amilyen régen én újságíróként ténykedem. Pedig annak is megvan már két évtizede. A pályám elejéről jól emlékszem a sajnálkozó pillantásokra, amikor egy-egy reggeli értekezleten bedobtam a lakodalmas műfaj megteremtőjének nevét valamilyen aktuális téma kapcsán. A „majd én felhívom a Lajcsit...” kezdetű mondatok hallatán, heveny nevetéshullám söpört végig az apró irodában, ahová reggelente összegyűltünk az úgynevezett lapindítóra. Mert Lagzi Lajcsi (ma már csak Galambos Lajcsi - a szerk.) a nehéz esetek sorába tartozott. Kíméletlen interjúalany hírében állt. És bár nekem nem volt vele rossz tapasztalatom soha, valóban áradt belőle valami hideg távolságtartás, amit nem is különösebben próbált elrejteni a színlelt kedvesség álcája mögé. Beszélt, ha egy-egy Dáridónak, vagyis a giga nézettséggel öt éven át futó mulatós show-nak kellett némi sajtótámogatás, de azonnal bezárt, ha családjáról, vagy bármilyen módon a magánéletéről kérdeztük. Kemény volt és határozott… A távolságtartása eredményezett is néhány urbán legendát, amik a lukulluszi gazdagságáról, vagy éppen a hatalmas befolyásáról szóltak. Galambos Lajos egész életét górcső alá vette az Origo kedvéért Néha aztán kivételt tett egyes lapokkal. Ilyen kivétel volt az akkor piacvezető hetilap is, amelynek ”tizenpár” éve adott egy karácsonyi interjút. Én lettem kijelölve a feladatra. Nem voltam boldog és a kollégáim szánakozó tekintete sem erősített az önbizalmamon. Galambos Lajos megadta a módját és Budapest egyik, ha nem a legdrágább és legelitebb szállodájának lobbijába hívott a beszélgetésre. Kissé kimért volt, de sok kedves családi történetet mesélt. Természetesen mindezt leöntve egy jó nagy adag karácsonyi cukiságmázzal, ahogy kell. Majd átadott egy mappát, amiben egyetlen, előhívott fénykép lapult. A teljes Galambos család feszített rajta egy olyan karácsonyfa előtt, amilyet korábban csak a Reszkessetek, betörők! második részében láttam. A Plaza Hotel halljában álltak akkora és olyan díszes fák, amikor Kevin belépett oda. No, de ez egy másik história! Szóval, Lajcsi , Bogi és a három gyerkőc egy túlzóan, sőt fényűzően díszített, hatalmas karácsonyfa előtt ültek. Boldognak és roppant gazdagnak tűntek. Lajcsi a mappa átadása közben közölte, hogy nagyon vigyázzak arra a képre, mert nincs belőle több példány és már nincs meg a negatív sem. A kerete pedig most üresen áll kandallópárkányon. Na, ki veszítette el ezt a fényképet, miután bekerült a magazinba? Igen, én…! Levert a víz, de eljött a pillanat, amikor fel kellett hívnom Galambos Lajost , hogy elmondjam neki, kéne találnia valami másik fotót abba az üres keretbe. Most jöhetne az a rész, hogy Lajcsi ordított és megtorlást követelt, de nem így történt. Szinte láttam, ahogy a vonal másik végén megrántja a vállát, miközben közli: Rá se ránts kisöreg! Szóval én kedvelem Lajcsit és nem ítélkezem felette. Azt ugyanis megtette a bíróság és a trombitaművész le is ülte a rá kiszabott büntetést. Tettem viszont mást… Arra kértem Galambos Lajost , hogy a régi és egészen jó kapcsolatunkra való tekintettel, szánjon rám egy órát és beszélgessünk el, mint két fickó, akiket az élet gyakran sodort egymás útjába és a kényes helyzetek sokasága ellenére sem „sikerült” összeveszniük. Eddig… Nem barátság ez, de nem is „csak” egy munkakapcsolat. Valami cinkosság, és egy csipet közös emlékezet. Lajcsival megbeszéltünk egy adott napot és egy adott órát... De a beszélgetés elmaradt... Aznap elment a „legfeketébb hangú fehér énekes” Deák Bill Gyula … Felhívtam Lajcsit , aki épp úgy le volt sújtva, mint mindenki ebben az országban, aki akár csak egyszer is hallotta Bill kapitánytól Torda dalát az István, a királyból, vagy a Rossz vért, a Kopasz kutyát, netán a Hosszúlábú asszonyt, hogy csak néhány szösszenetet említsünk a 77 éves korában elhunyt legenda zsenijéből. Lajcsi szomorú volt és megértő, így az interjú időpontja átkerült péntekre. Hívtam Lajcsit reggel kilenckor… Majd tízkor… Végül fél tizenegykor felvette és mint aki futásból tért haza, kissé lihegve közölte, hogy éppen bútorokat tologat, a dolgozószobáját rendezi át, de amint végez, visszahív. Eltelt egy kis idő, mire újra próbálkoztam. Lajcsi még mindig bútorokat tologatott. Én arra gondoltam, milyen jó formában van az öreg, ő pedig nyomatékosította, hogy hívni fog, amint véget ér a bútorokkal vívott küzdelme. Végül jelentkezett és ajánlott egy délután hármas időpontot. Mondván akkor ül autóba és indul egy balatoni fellépésre. Eljött a három óra. Mi pedig beszélgettünk. Egészen a Balatonig... Origo: Ha most visszanézel az elmúlt évtizedekre, fiatalon merted magad oda álmodni, ahova elértél? Galambos Lajos: Ha most a börtönre célzol, akkor jót fogunk röhögni, mert amúgy érzem a magas labdát. Persze tudom én, hogy nem arra céloztál, de nekem mégis ez az asszociáció ugrott be. Csak mert tudom és sajnálom is, hogy a nevem generációkra összeforrt ezzel a történettel. Szeretném is ezt tisztázni… Bocs az ízetlen kitérőért! Remélem, később egy kicsit majd beszélünk erről is! Szóval, ezt most csak otthagyom és válaszolok a kérdésre úgy, ahogyan feltehetően te feltetted... Őszintén mondom, hogy nagyon sok mindenről nem gondoltam volna, hogy olyan jelentőségűvé nő a kezem nyomán, mint ahogyan az megtörtént. Én alapvetően zenésznek készültem. Zenei végzettségem van, művész-tanári diplomát szereztem, tehát nem úgy indultam neki az életnek, hogy egy teljesen új műfajt fogok felépíteni magam köré. Ráadásul nálunk családi hagyomány volt a zene. A nagyapám például a Magyar Rádió zenekarának egyik alapítója volt, kiváló trombitás. Nekem gyerekkoromtól kezdve teljesen természetes közeg volt a zene. A pályám elején több helyről is volt ajánlatom. Az Operába is kerülhettem volna, az Operettszínház utazó zenekarában is lett volna helyem, és ott volt a Magyar Rádió tánczenekara, a legendás Stúdió 11 is. Én pedig végül ezt választottam. Olyan muzsikusok mellett dolgozhattam, akik akkoriban óriási nevek voltak. Nagyon jó trombitásokkal, nagyon jó zenészekkel kerültem egy közegbe. Én viszont nem akartam egyszerűen csak egy „szomorú zenész lenni”, aki eljátssza, amit kell, aztán hazamegy. Valahogy mindig az volt bennem, hogy egy kicsit a saját képemre szeretném formálni a zenét. Origo: Pedig amikor elkezdted, még az iskolában is voltak, akik kritizálták azt, ahogyan játszol. G.L.: Igen, de én azt gondolom, hogy mindent lehet korszerűsíteni. A zenét is, az előadásmódot is. Tulajdonképpen még a vallás értelmezését is lehetne úgy megközelíteni, hogy az egy ma élő fiatal ember számára is befogadtató legyen. Hát még a zenei örökséget...  Nekem mindig fontos volt, hogy ne egyszerűen reprodukáljak valamit, hanem élvezzem is, amit csinálok. Sokat dolgoztam és még többet harcoltam azért, hogy eljussak oda, ahol voltam, talán vagyok és még biztosan leszek. Nemcsak a tehetség számított, hanem a szorgalom is. Voltak kamarazenei időszakaim, vezetői feladataim, rengeteget tanultam. És persze közben mi is voltunk fiatalok. A konzervatóriumi években voltak hülyeségeink, ugrattuk egymást.  Például  Gesztesi Károly barátommal. Ezek ma már vicces emlékek, de akkor ezekből állt az életünk. Ő is, én is valami mást kerestünk. Én annyira mást, hogy többször a kirúgás szélére is kerültem, mert a komolyzenei vizsgadarabokat „swingesítettem”. Karcsi pedig annyira mást, hogy végül a színészi pályát választotta. Hozzáteszem, nagy zenei kiválóság volt. Fagotton játszott, ami számomra egy teljesen érthetetlen hangszerválasztásnak tűnt akkoriban. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy miért ezen a fura hangszeren játszik. Hogy viccelt-e, vagy valóban így volt, az sosem tudtam meg, de ezt mondta: Mert ez a hangszer szól a TV Maci alatt…! Origo: Nem is nagyon fértél be később sem az úgynevezett "szomorú zenészek" közé… Mi történt a Stúdió 11 zenekarban, ami miatt végképp elment a kedved attól, hogy egy zenekar trombitása legyél? G.L. : Reggel kilencre bementem, előkészítettem mindent, dolgoztunk a televízió- és rádiófelvételeken, és sokszor fél egy körül már vége is volt a napnak. Ebben az időintervallumban pedig nagyon keveset fújtam a hangszeremet, vagyis jóval kevesebbszer, mint amennyiszer én szerettem volna. Én már akkor is máshogy álltam a zenéhez. Látszani is akartam, nemcsak hallatszani. Mert hát termetes emberként nem voltam épp láthatatlan a zenekarban, de egyéniségem nem lehetett, hiszen kötött a kotta és a katonás időbeosztás. Közben pedig - és ezt a legnagyobb tisztelettel a zenészek felé fordulva mondom - nagyon sokat unatkoztam és nem találtam a helyem. Az viszont már akkor is nagyon fontos volt számomra, hogy felkészüljek a trombitajátékra és ez ugyanúgy fontos ma is. Ma például van egy nagyobb, balatoni szezonzáró rendezvény, ahol zenélek. Nem az utolsó pillanatban akarok beesni. Egész nap készülök rá. Nekem ez a szakma iránti tisztelet része. Lehet szórakoztató zenét játszani, lehet lazábbnak lenni, de attól még a munkát ugyanúgy komolyan kell venni. Nagyon komolyan... Origo: Talán éppen ettől működött nálad az egész. A műfaj engedett sok mindent, de közben volt és van mögötted egy komoly szakmai alap. G.L.: Én szórakoztató zenész voltam, vagyok és leszek. Erre büszke is vagyok. De közben egy trombitaművész is vagyok. És ez az utóbbi lényem a zenei személyiségem alapjait adja. Ugyanakkor, nem akartam mást mutatni magamról, mint aki valójában vagyok. Egy vidám, szórakozni és szórakoztatni szerető figura, aki szenvedéllyel keresi az újat. Én például hiszek a csillagjegyekben is. Vízöntő vagyok, és azt mondják, hogy a Vízöntő nyitott, kreatív, szeret új dolgokat kitalálni. Én ezt valahogy magamon is érzem. És persze voltak olyan sorsdöntő találkozásaim a karrierem kezedén, amelyekből rengeteget tanultam. Ott volt például Karel Gott . Ő Németországban óriási sztár volt, talán még nagyobb is, mint amekkora Csehországban vagy Szlovákiában. Amikor az ember egy ilyen előadó mellett állhat a színpadon, az azért elég komoly iskola. Origo: Az ő története azért is érdekes, mert nálad nem egyszerűen arról volt szó, hogy találkoztál egy világsztárral. G.L.: Sokkal többet adott ő nekem annál az élménynél, hogy együtt zenélhettem vele, egy nagy tévéműsorban a 80-as években, pedig az sem volt semmi. Kaptam tőle egy olyan tanácsot, ami később a jó pillanatban ugrott be és sorsfordító eredményre vezetett. Karel elmondta nekem, hogy a fellépői díja gyakorlatilag aprópénz ahhoz képest, hogy egy-egy bulija után akár ezerötszáz kazettát is eladnak. Abban a korszakban egy kazetta húsz márkába került, és ebből az előadónak körülbelül tíz márka jutott. Gondolj bele! Az tizenötezer márka volt, egy luxusautó ára…! Ő ezt egyetlen este alatt megkereste. Szóval alaposan megjegyeztem, amit mondott. Origo: Az ötlet megvolt, de megkaptad a behívóparancsot... G.L. : Igen, bár diplomás zenészként kivételezett helyzetben voltam. Tizenkét hónap helyett, csak kilencet kellett kitöltenem, azt is zenészként. Az egy nagyon más üzemmód volt, mint amit a közönség akkoriban láthatott belőlem. Ünnepi, ceremoniális és protokolláris alkalmakkor játszottunk a zenekarral. Fogadtunk a reptéren államfőket és katonai vezetőket. A katonazenekar egy külön kis világ… Origo: Katonaság letudva, robog veled tovább a bulivonat. Mikor tapasztaltad meg először, hogy ebből egy nagyon komoly anyagi siker is lehet? G.L.: Amikor az ember benne van, nem feltétlenül látja, hogy éppen egy, a saját életére nézve sorsfordító egy pillanat. Engem az motivált, hogy dolgozom, csinálom, amit szeretek, és közben egy-egy lépéssel mindig közelebb kerültem az álmomhoz. De így visszagondolva, éppen a katonaságnak és leginkább az én drága, jó nagymamámnak köszönhettem, hogy megkerestem életem első, komolyabb összegét. Konkrétan egy zsák pénzt. Történt ugyanis, hogy a katonaidőm alatt kirendeltek minket a Sugár Áruház elé, hogy zenét szolgáltassunk az Ünnepi Könyvhét eseményeihez. Gyakorlatilag civil ruhás utcazenészek lettünk. Bár zenészszakmai értelemben véve, térzenét játszottunk. Amiért anno ki akartak rúgni a Zeneművészeti Főiskolából, az itt bevált. „Swingesítettünk” kicsit a komolyzenei darabokon. A siker pedig váratlanul nagy volt. A tömeg csak úgy áradt a metró irányából és egyre gyűltek körülöttünk azok, akik megálltak, hogy minket hallgassanak. Valahonnan felbukkant egy hajléktalan fickó… Valószínű a Jóisten küldte. Nem akarom a beszélgetést elvinni ebbe az irányba, de kicsit olyan, mintha egy üzenetet kaptam volna rajta keresztül aznap. Rám nézett és tudományos arccal ezt mondta: „Jó, jó ez a Vivaldi így megcifrázva, de a Sej, haj Rozi és a Majd, ha nékem sok pénzem lesz jobb lenne”. Addig-addig motoszkáltak bennem a szavai, mígnem az utolsó naphoz közeledve vittem a srácoknak néhány kottát és… A siker óriási volt… Ezen a ponton láttam meg, mekkora igény is van a mulatós műfajra és kezdtem el azon agyalni, hogyan is lehetne ebből ténylegesen pénzt csinálni úgy, hogy mégse a kalapomat tegyem ki a járókelők elé. Ekkor pedig beugrottak Karel Gott intelmei a kazettákról. Mert mennyivel stílusosabb, ha az ember kiáll és azt mondja: Kedves közönségünk! Kedves zenebarátaim! Készítettünk egy kis emléket azoknak, akik otthon is szeretnék ezt a műfajt hallgatni! Kétszázötven forintért árultunk egy kazettát, amit így-úgy sokszorosítottunk, házi módszerekkel. A Dorozsmai Petit itt meg kell említenem, mert az ő stúdiójában készültek el az első ilyen kazetták zenei anyaga. Este kilenctől reggelig megkaptuk ingyen a teljes technikát és Samut, a hangmérnököt úgy, hogy nem kellett fizetnünk egy fillért sem. Peti így támogatott minket… Azt tudni kell, hogy édesapám nem támogatott az úton, amire léptem. És akkor finoman fogalmaztam. Amikor a családi ebédnél vázoltam neki a nagy tervet, a torkán akadt a falat, hiszen ő azt remélte, hogy zenekarvezető, vagy karmester leszek, nem pedig „utcazenész”. A nagymamám viszont hitt a víziómban és mindenben támogatott. Félrehívott és azt mondta, hogy nekem szeretné adni azt a száznyolcvanezer forintot, amit a temetésére és nehéz napokra rakott félre. Ebből a pénzből hétszáz kazettát gyártottunk és vártuk a megfelelő rendezvényt, ami ősszel el is érkezett. Azt reméltem, hogy valamennyi kazettát eladunk már az első alkalommal, és az volt a terv, hogy karácsonyig mindnek lesz gazdája. Aznap eladtunk mindent... Konkrétan egy szemeteszsákba gyűjtöttük a pénzt. Több mint 1 millió gyűlt össze. Sosem láttam ennyi pénzt együtt. Az első utam a nagymamámhoz vezetett és egy picike kis kamattal megtoldva, visszaadtam neki a befektetését. Majd apámhoz siettem, aki elképedt a rengeteg papírpénz láttán. Majd fejcsóválva ennyit mondott: Ebből még baj lesz…! Nos. Tulajdonképpen igaza lett… Origo: Pörgött a kazetta biznisz és jött a Friderikusz Show... G.L .: Milliók látták, hallották, ahogy Mécs Károly előadta a Van nekem egy csíkos gatyám című nótám szövegét prózában, én pedig vendég lehettem abban a műsorban, amelyről másnaptól egy egész héten át beszélt az ország. Pár napra rá pedig a Nők lapja címlapján voltam, vagyis szó szerint bekerültem a fősodorba. Origo: Ez már elég volt édesapádnak ahhoz, hogy elfogadjon téged annak, aki lettél? G.L. : Nem igazán. De főleg azért haragudott, mert nem trombitáltam a kazettáimon, csak énekeltem. Amikor Fenyő Jánost lelőtték , ő éppen kórházban volt. Édesanyámmal üzent, hogy feltétlenül , azonnal látogassam őt meg, mert beszéde van velem. Először is arra kért, hogy adjam el a kocsimat, ami ugyanolyan volt, mint a Jánosé . Attól félt, hogy nekem is bajom lehet. Majd amolyan utolsó kívánságként kérte, hogy trombitáljak. Apu ezután még tíz hónapot élt. Ezalatt én nem készítettem trombitás felvételeket. Egyszerűen nem voltam még elég ismert ahhoz, hogy megtengethessek magamnak hangszeres produkciókat. Ez az idő a Dáridóval jött el, de apám ezt már nem élte meg. Ahogyan sajnos a lányom születésének sem örülhetett velünk igazán. Hiszen Bogi december 6-án született, apám pedig 28-án elment. Egyszer megfogták egymás kezét... Mert a kórházból hozzá vezetett első utunk. Origo: A Dáridó sikere elementáris volt. Úgy hírlett, hogy öt éven át élet, halál ura voltál a mulatós műfajban. És ebben lehetett is valami, hiszen amolyan sztárkeltető lett a műsor. Egy kicsit talán el is szaladt veled a ló akkoriban… Nem? G.L.: Az ember könnyen elszáll, ha ilyen erővel tör rá a siker. Velem is megtörtént. Azt, hogy élet-halál ura lettem volna, soha nem éreztem. De, hogy most te is, mások is mondtak már ehhez hasonló dolgokat rólam. Pedig én nem tettem mást, csak meghoztam néhány döntést úgy, ahogyan azt a műsor szempontjából a legoptimálisabbnak tartottam. Voltak körülöttem szakemberek is bőven, akik a tanácsaikkal segítettek. Persze akadtak előadók, akik megharagudtak rám, mert nem kerültek be a Dáridóba. Aztán mondtak rám kígyót, békát. Ők azok, akik nem értették meg a Dáridó szellemiségét, vagy hogy úgy mondjam, a lényegét. De mondok pozitív példát is, csak hogy világos legyen. Említést tettek nekem egy fiatal, jóképű zongoraművészről, bizonyos Havasi Balázsról . Találkoztam vele és kerek perec megmondtam neki, hogy egy klasszikus zongoradarabbal nem kerülhet be hozzánk még akkor sem, ha virtuóz módon játssza el. Mert bár én lengetem a kalapom a művészete előtt, a nézők nem sírni, hanem mulatni akarnak, amikor a Dáridóra kapcsolnak. Bedobtam neki a Zorbát, ami egy közkedvelt bulizós filmzene, ugyanakkor roppant nehezen játszható, vagyis a zenész megmutathatja vele a zsenialitását. Balázs azonnal értette, miről is van szó és nem kezdte el játszani a nagymenő művészt, holott valójában az volt. Épp a nagyságát mutatta meg azzal, hogy leült aznap este a Dáridó zongorájához. Havasi Balázs ma egy világsztár… Aztán jött Győzike az apukájával. Meghallgattam és megmondtam neki, hogy sem énekelni, sem táncolni , de még csak zenélni nem tud. Nem volt boldog… Ugyanakkor, mégis volt benne valami... Azzal a tanáccsal engedtem útjára, hogy keressen maga mellé két hölgyet, akik jól énekelnek és abból már lehet egy produkciót csinálni. Gáspár Győzőben megvolt az akarás és meg is csinálta… Pedig ma sem énekel jól, és Fred Astaire sem vált belőle, viszont kitartó és szorgalmas. Origo: Ha valaki, akkor te tudod, milyen nagyon magasról, nagyon mélyre zuhanni. Ha most visszanézel az utóbbi tíz évre, mi áll a veszteséglistád élén? G.L.: A gyerekeim sérülése… Ez az, ami igazán fájt és fáj ma is. Nem tudtam őket megvédeni, és ezt az ember apaként nagyon nehezen dolgozza fel. Ők is viszik magukkal azt a csomagot, amit egyedül nekem kéne. Nekem az a legfontosabb, hogy jó kapcsolat legyen közöttünk. Szeretném, ha valódi barátok is lennénk. Nem az a célom, hogy én legyek az apjuk, aki mindig megmondja, mit kell csinálni. Meghallgatom őket. Sőt, bizonyos üzleti dolgokban ma már ők mondják meg, merre menjünk. Fejlesztéseknél, új ötleteknél sokszor az ő véleményük az elsődleges. Én pedig nagyon sok mindenben eleve egyetértek velük. De ha nem, általában akkor is sikeresen meggyőznek. Ők már más világban születtek, mint én. Én egyszerű családból jöttem, ők viszont már olyan körülmények között nőttek fel, amelyeket én, mi teremtettünk meg számukra. Fiatalon sok mindenből hiányt szenvedtem, és talán ezért is van több ruhám, több tárgyam, több mindenem a kelleténél. Ezt a gyűjtögető, kuporgató, halmozó életformámat egyébként a gyermekeim sem értik és nem is szeretik. Sokat változtam is ezen a téren, hiszen volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz. Egy jó kávé, vagy egy csomag otthonról… Szóval már nagyon sok felesleges holmitól megszabadultam. Lecseréltem az autómat is egy sokkal szerényebbre, és tömérdek ruhát és használati tárgyat adományoztam el. Van még dolgom ezzel bőven, de haladok a „kevesebb több” irányába. Legutóbb a bicikliknél akadtam el. Nekem nagyon sokáig nem volt bringám és megfogadtam, hogy egyszer minden színből lesz egy a garázsomban. Maradjunk annyiban, hogy így lett. Meg is van mind, de már nem sokáig. Jó helyre fognak kerülni és gyakorlatilag mindegyik „nullkilométeres”. Még másfél évet adtam magamnak arra, hogy ténylegesen minden fölösleges, számomra haszontalan dologtól megszabaduljak. Lehetőleg úgy, hogy mások még örömüket leljék bennük. Origo: Van olyan negatív jelző, amit sokáig igazságtalannak éreztél, aztán később rájöttél, hogy talán mégis volt benne valami? G.L.: A nagyképűség. Ez körülbelül a kétezres években, huszonöt évvel ezelőtt terjedt el rólam. Akkor nagyon rosszul esett. Ma már azt mondom, hogy lehetett benne valami. Origo: Mindig rengeteg ember vett körül és sokan mondogatták erre-arra, hogy a barátaid. De az igaz barátok a bajban ismerszenek meg. Melletted maradtak ilyen igaz barátok a bajban. G.L : Egy kezem sem kell a megszámolásukhoz. Amikor nagyon ment a szekér, könnyedén és túl gyakran mondtam ki, hogy: „Gyere, legyünk barátok, cimborák!” Én nagyon sokáig mindenkinek felajánlottam a barátságomat, és fogadtam is a barátságokat. Aztán az élet megmutatta, hogy ez nem mindig jó ötlet. Sok ember okozott nekem csalódást. Volt, akiről azt hittem, hogy szinte családtag, aztán kiderült, hogy az ellenségem. Ugyanakkor van olyan barátom is, aki ötven éve mellettem van és olyan is, aki bár új az életemben, de bizonyította, hogy pont úgy számíthatok rá, ahogyan ő énrám. És ott van az öcsém… Ő a testvérem, a barátom, zenésztársam és egyben a kontrollom is. Ha valamit rosszul látok, ő egyenesen megmondja, ha pedig elszállók, lehoz a földre. Ő segített a nulláról újra talpra állni. Nem volt könnyű még a támogatásával sem, mert nagyon sokan voltak, akik belém rúgtak és ahol csak lehetett, keresztbe tettek nekem. Meglepő neveket tudnék mondani. Most úgyis sokat szerepelnek a sajtóban negatívan kontextusban. D e nem fogok példálózni. Megtanultam, hogy vannak dolgok, amelyeket az ember jobb, ha nem visz ki a nyilvánosság elé. Origo: Ha ötven év múlva valaki megkérdezi, hogy ki volt ez a Lajcsi nevű figura, mit szeretnél, mit mondjanak rólad? G.L.: Azt, hogy egy, a szó jó értelmében vett csibész voltam Szeretném, ha azt mondanák, hogy boldog ember voltam és milliókat tettem boldoggá. Hogy békében próbáltam élni, és mindig előre néztem. És még egy fontos dolog van, de ez egy kicsit a jövő zenéje. Vannak dolgok, amelyekről azt gondolom, hogy igazságtalanul történtek meg velem. Szeretném, ha kimondanák, hogy nem volt tisztességes az az eljárás, aminek a végén bűnösnek kiáltattak ki és börtönbe zártak. Mert igen is fontos, hogy mit mondanak majd rólam akár ötven év múlva. Ha nem is nekem, de az unokáimnak biztosan. Legyek én az a fickó, aki zenélt, szórakoztatott, dolgozott, családot alapított, barátokat szerzett, hibázott, újrakezdett, és közben próbált valami maradandót létrehozni a tehetsége szerint. Ez legyek én az emberek emlékezetében …! Na és a dalaim... egyet idéznék, talán ez mindig időszerű lesz: Hidd el szép az élet Mostanság szomorú minden, Vidám az csak én vagyok Szeretnék élni már rendben, De hiába, ha nem tudok. Azt mondják, minden oly drága, De kenyerünk nem fogyhat el, Légy vidám gondolj a mára, A kedved sose rontsd el. Hidd el, hogy mindig szép az élet, Tudd azt, hogy honnan nézzed, Máshol is vannak néha Még nehéz napok, Hidd el, hogy mindig szép az élet Ne add fel a reményed Lesz az élet szép S nagyon boldog.