● news.bsdnet.hu

Ma már nehéz elképzelni, de a régi magyar konyhában nem mindig a sertéshúsé volt a főszerep. A középkorban és a kora újkorban a marha- és juhhús jóval gyakrabban került az asztalra, a 19. századra azonban a sertés lassan átvette a vezető szerepet. Ennek az is kedvezett, hogy a disznót a paraszti gazdaságokban viszonylag könnyű volt tartani, ráadásul szinte minden része hasznosítható és tartósítható volt. Sonka, kolbász, szalonna – sózva, füstölve pedig hosszú ideig elálltak. A marha már más történet volt. Bár a magyar pusztákon hatalmas gulyák legeltek, a szarvasmarha elsősorban értékes jószág és fontos exportcikk volt. Nem véletlen, hogy nem került olyan gyakran a paraszti fazékba. Egy ekkora állat levágása után a friss hús tartósítása is nagyobb gondot jelentett, mint egy disznónál. Így a 19. századra a sertés egyre inkább kiszorította a marhahúst a mindennapi étkezésből, a marha pedig lassan ritkább vendég lett a paraszti konyhákban. Ha már a magyaros rostélyos lesz a mostani Gasztromesék fő témája, nézzük meg azt is, hogyan alakult közben a magyarok húsfogyasztása. Mert bár húsból ma sem fogyasztunk keveset, a marhahús valóban háttérbe szorult a sertés és a baromfi mellett. A KSH legfrissebb adatai szerint 2025-ben 3,4 kilogramm marha- és borjúhús jutott egy főre Magyarországon. Ha pedig visszanézünk néhány évtizedet, még látványosabb a különbség: 1970-ben 10,2 kilogramm, 2013-ban pedig mindössze 2,2 kilogramm volt ez az érték. Az utóbbi években valamelyest ismét nőtt a fogyasztás, de a hetvenes évek szintjétől még messze vagyunk. De miért nem eszünk több marhahúst? Az egyik kézenfekvő ok az ára, ma már egyáltalán nem számít olcsó húsnak: a KSH adatai szerint a rostélyos fogyasztói átlagára 2025-ben 5610 forint körül alakult kilogrammonként, miközben néhány évvel korábban még jóval kevesebbe került. Vagyis amikor azt mondjuk, hogy a rostélyos nem éppen hétköznapi hús, abban bizony a pénztárcánknak is van némi szerepe. A másik pedig, hogy a marhahússal bizony dolgozni kell. Nem mindegy, melyik húsrészt választjuk, és az sem, hogyan készítjük el: van, amelyiknek hosszú párolás kell, más húsrészeknél viszont éppen a gyors sütés és az érlelés a lényeg. Ha pedig rosszul nyúlunk hozzá, könnyen rágós darab kerül a tányérra. Nem véletlen hát, hogy a marha nálunk leginkább a jól ismert ételekben maradt meg: marhapörkölt, gulyásleves, húslevesben főtt marha. A steak és a BBQ világa ugyan egyre ismertebb, a marhahús azonban továbbra sem lett hétköznapi alapanyag minden magyar konyhában. Mielőtt azonban nekiállunk a négy klasszikusnak, nem árt tisztázni, mi kerül a tányérunkra. A rostélyos a marha gerinc melletti, értékes húsrésze, amelyet a steakvilágból leginkább a rib-eye-hoz hasonló húsrészként ismerhetünk. A jó rostélyos egyik nagy erénye a márványozottsága: a húsban található finom zsírrétegek sütés közben megolvadnak, ettől lesz a szelet szaftos és ízgazdag. De nem csak gyors sütésre való. A magyar konyha régi receptjei között számos olyan rostélyosételt találunk, amelyben a húst gazdag szaftban, lassan párolják puhára. És itt válik igazán érdekessé a történet: ugyanabból a húsból egészen különböző karakterű fogások születhetnek. A Cigányrostélyosnak többféle változata is ismert, de a régebbi receptekben közös a lassan párolt marhahús, a hagyma, a zöldséges-paradicsomos mártás és a szalonna. Egy 1925-ös recept például elősütött rostélyost ír, amelyet szalonnával, zöldségekkel és paradicsommal készült szaftban kell puhára párolni. Cigányrostélyos – hozzávalók 4 személyre: Egyszerűbb változatban a rostélyosszeleteket sózzuk, borsozzuk, majd kevés zsiradékon elősütjük. A visszamaradt zsiradékon hagymát és szalonnát pirítunk, hozzáadjuk a sárgarépát és a paradicsomot, kevés alaplével felöntjük, majd visszatesszük a húst. Babérlevéllel, borssal fűszerezve, fedő alatt, lassan puhára pároljuk. A végén a zöldséges szafttal és a ropogós szalonnával tálaljuk. Régebbi szakácskönyvekben vörösboros, barnamártásos változata is szerepel. Az Esterházy-rostélyos tipikusan az a fogás, amelynél nemcsak a receptnek, hanem a történetének is több változata akad. A klasszikus változatban a rostélyosszeleteket mustárral, tejföllel, finomra vágott gyökérzöldségekkel – sárgarépával, zellerrel, paszternákkal –, valamint citromhéjjal ízesített, gazdag mártásban párolják puhára. Nem véletlen, hogy sokaknak a vadas jut róla eszébe: valóban annak egyik közeli rokona, csak rostélyosból készül. A története ráadásul jóval régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Az első ismert írásos emlék 1787-ből származik, Maria Anna Rudisch bécsi szakácskönyvéből, igaz, az ott szereplő változat még egészen más volt, mint a ma ismert Esterházy-rostélyos. A hús ekkor még roston, faszén fölött készült, és szardellás-citromos, borjúalaplével készült pikáns mártással tálalták. A 19. században aztán megjelentek mellette a vékonyra vágott gyökérzöldségek is, és lassan kialakult az a gazdag, szaftos fogás, amelyet ma Esterházy-rostélyosként ismerünk. De vajon ki volt Esterházy? Na, itt már korántsem ilyen egyszerű a történet. A leggyakrabban Esterházy Pál Antal herceget hozzák kapcsolatba az étellel, aki diplomataként és politikusként is ismert volt, többek között az 1848-as Batthyány-kormány tagjaként és londoni nagykövetként. Más források viszont Esterházy Miklós herceget említik, aki maga is híres volt ínyencségéről. Nincs bizonyíték arra, hogy bármelyikük találta volna ki vagy rendelte volna meg a róla elnevezett rostélyost. Az is elképzelhető, hogy a fogás valamelyik Esterházy-rezidencia, például Kismarton vagy Fertőd konyhájában született, de az sem kizárt, hogy egy névtelen szakács receptje kapta később a híres család nevét. Egy dolog viszont biztos: az Esterházy-rostélyosnak azóta is rengeteg változata él. Van, ahol több tejföl kerül bele, máshol a mustár vagy a citrom hangsúlyosabb, és természetesen a zöldségek aránya is változik. Talán éppen ezért nincs egyetlen, kőbe vésett Esterházy-rostélyos recept – csak a közös alap: jó marhahús, gazdag mártás és sok-sok türelem. Hozzávalók 4 személyre: A hússzeleteket sózzuk, borsozzuk, majd kevés zsiradékon mindkét oldalukon elősütjük. A hagymát és a vékonyra vágott zöldségeket megpirítjuk, kevés liszttel és pirospaprikával megszórjuk, majd felöntjük alaplével. Visszatesszük a húst, és lefedve, kis lángon puhára pároljuk. A végén a mártást tejföllel, mustárral, citrommal és kapribogyóval ízesítjük. Főtt burgonyával, krokettel vagy zsemlegombóccal az igazi. Ha a rostélyosból lehet igazán tartalmas, magyaros fogást készíteni, a Csáky-rostélyos biztosan ott van a sor elején. A vékonyra klopfolt marhahússzeleteket tojásos lecsóval töltik meg, felgöngyölik, majd paprikás-hagymás szaftban puhára párolják. A mártás végül tejfölös habarást kap, így lesz belőle az a sűrű, gazdag szósz, amivel leginkább nokedli illik össze. A neve körül azonban van némi kavarodás. Sok helyen Balatonfüredhez és a Palace Szanatóriumhoz kötik, ám a gasztronómiatörténeti források szerint Csáky Sándor valójában Újtátrafüreden, a Palace Szanatóriumban dolgozott konyhafőnökként 1904 és 1929 között. Hogy pontosan ő találta-e ki a ma ismert fogást, azt sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni. Egy biztos: a Csáky-rostélyos nem éppen a könnyű vasárnapi ebédek kategóriája – marhahús, tojásos lecsó, tejfölös-paprikás szaft és nokedli egy tányéron. Nehézbomba, de a magyar konyhában éppen ezért van helye. Hozzávalók 4 személyre: A hússzeleteket vékonyra klopfoljuk, sózzuk, borsozzuk. A szalonnát kisütjük, a zsírján hagymával, paprikával és paradicsommal lecsót készítünk, majd belekeverjük a tojásokat. A kihűlt tojásos lecsót a hússzeletekre halmozzuk, felgöngyöljük és megtűzzük. A tekercseket körbepirítjuk, majd hagymás-paprikás, alaplével felöntött szaftban, fedő alatt lassan puhára pároljuk. A végén a mártást liszttel elkevert tejföllel behabarjuk. Nokedlivel tálalva már tényleg nem kell hozzá sok magyarázat: ez a rostélyosok nehézbombája. Ha van étel, amelynél tényleg nem kell túlgondolni a dolgot, az a hagymás rostélyos. Jó marhahús, rengeteg hagyma, egy kis fokhagyma és néhány egyszerű fűszer – nagyjából ennyi kell hozzá. A végeredmény mégis jóval többet tud ennél: a kívül szépen megpirult hús, a ropogósra sült hagyma és a serpenyő alján maradt pörzsanyagból készült szaft együtt már igazi vasárnapi fogás. A hagymás rostélyosnak ráadásul nem csak magyar változata ismert. A német konyhában Zwiebelrostbraten néven találunk hasonló ételt, Ausztriában pedig szintén régi hagyománya van a hagymával tálalt marhasülteknek. A pontos recept természetesen konyhánként változik, de az alapötlet ugyanaz: jó hús és rengeteg, aranybarnára pirított hagyma. A klasszikus hagymás rostélyoshoz természetesen rostélyosszeletet használunk, most azonban egy kissé ünnepibb változatot készítünk marhabélszínből. Ennél a húsnál különösen fontos, hogy ne süssük túl, hiszen éppen a rövid sütés őrzi meg a bélszín omlósságát és szaftosságát. Hozzávalók 4 személyre: A hússzeleteket enyhén kiklopfoljuk, sózzuk, borsozzuk, vékonyan megkenjük mustárral, majd forró zsiradékon mindkét oldalukon gyorsan megpirítjuk. Kivesszük, a serpenyőben maradt pörzsanyagot pedig az alaplével felöntjük, és néhány perc alatt sűrűbb szafttá forraljuk. A hagymát vékony karikákra vágjuk, kevés lisztben megforgatjuk, majd forró olajban aranybarnára és ropogósra sütjük. Tálaláskor a hússzeletekre kanalazzuk a szaftot, és jó bőven megszórjuk a sült hagymával. Pirított vagy petrezselymes burgonyával az igazi.