● news.bsdnet.hu

A magyar parlamentarizmus története soha nem volt mentes a hangos szóváltásoktól, 1904 végén azonban sikerült olyan mélyre ásni, amihez hasonlót azóta sem látott a tisztelt Ház . Tisza István miniszterelnök mindenáron le akarta törni az ellenzéki obstrukciót, Perczel Dezső házelnök pedig egy vitatott szavazással segített neki ebben. A jel állítólag egy zsebkendő meglendítése volt, az ellenzék válasza pedig bevonult a történelemkönyvekbe. A történet megértéséhez először is tisztáznunk kell, hogy a századfordulón az ellenzék egyik kedvenc fegyvere az volt, hogy beszélt. A módszert obstrukciónak hívták, és a lényege az volt, hogy az ellenzék a parlamenti szabályokat kihasználva annyira elnyújtotta a vitákat, hogy a kormány képtelen volt a szavazásig eljuttatni az ügyeket. A hosszú felszólalások, név szerinti szavazások kikényszerítése, napirendi viták és minden egyéb szabályos vagy legalábbis szabályosnak látszó időhúzás benne volt a pakliban. Az obstrukció különösen érzékenyen érintette a hadsereggel és az újonclétszámmal kapcsolatos ügyeket. Az ellenzék egy része a magyar nemzeti követelések – például a magyar vezényleti nyelv – kikényszerítésére használta ezt az eszközt. A miniszterelnök, Tisza István viszont egyre inkább úgy látta, hogy ez már nem parlamenti ellenállás, hanem a törvényhozás megbénítása. Tisza egyébként sem arról volt híres, hogy az ilyesmit vállvonogatva szemlélte volna, 1904 őszére pedig a miniszterelnök elhatározta, hogy A házszabály módosítására Daniel Gábor szabadelvű párti képviselő nyújtott be javaslatot, amivel csak egyetlen apró probléma akadt: az obstrukció miatt ezt az ügyet sem tudták szavazásra bocsájtani. Tisza végül úgy döntött, hogy nem játssza tovább ezt a játékot és 1904. november 18-án napirendre tűzte a szavazást. Aznap a Képviselőházban már eleve pokoli hangulat uralkodott. Az ülésterem és a karzat zsúfolásig megtelt. Tisza beszédet mondott, az ellenzék folyamatosan közbekiabált, a kormánypártiak pedig lelkesen biztatták. Akkora volt a zaj, hogy a normális parlamenti kommunikáció lényegében megszűnt. Egy korabeli beszámoló szerint a Tisza után felszólaló Perczel Dezső házelnök szavait gyakorlatilag senki nem hallotta. Perczel valami egészen rendkívülit csinált: a rendes eljárást félretéve szavazásra bocsátotta Daniel Gábor házszabály-módosító javaslatát, csakhogy ezt a teremben uralkodó őrjöngésben alig lehetett hallani. Perczel állítólag elővette a zsebkendőjét, és meglobogtatta, ami jel volt a kormánypárti képviselők számára, hogy ezzel kezdetét vette a szavazás. Mivel akkoriban a nyílt szavazásokon az egyetértést a felállás jelentette, a képviselők felálltak, Perczel pedig kijelentette, hogy a Ház elfogadta a javaslatot. Nem teljesen biztos, hogy pontosan úgy történt, ahogy ma meséljük. A történeti beszámolók nem egységesek abban, hogy Perczel ténylegesen előre megbeszélt jelként lengette-e meg a zsebkendőjét, maga a zsebkendő azonban már a kortárs politikai emlékezetben is annyira összeforrt az eseménnyel, hogy az egész incidens zsebkendőszavazásként vonult be a történelembe. Abban a történészek egyetértenek, hogy a szavazást a házszabályok megsértésével vitték keresztül, a dolgot pedig az ellenzék lényegében parlamenti puccsnak tekintette. A képviselők egy része a hangzavarban először azt sem értette, hogy Perczel mit csinált, amikor pedig leesett nekik, hogy a házszabály-módosítást elfogadottnak nyilvánították, az ellenzékiek az elnöki emelvény felé indultak. Tiszát és Perczelt is megpróbálták megközelíteni, a kormánypárti képviselők azonban a védelmükre keltek. Közben Tisza valahogyan eljuttatott Perczelhez egy királyi kéziratot, amely december 13-ig elnapolta az Országgyűlést. Ezt az elnök felolvasta, és bár azt továbbra sem nagyon hallotta senki, a kormánypárti képviselők kivonultak, és ezzel lejátszottnak tekintették a meccset. Az eset nemcsak az ellenzéket háborította fel, de a kormánypárt egy részének is sok volt. Olyan politikusok fordultak szembe Tiszával, mint Széll Kálmán és ifjabb Andrássy Gyula, az ellenzéki erők pedig közben összefogtak, és létrejött a Szövetkezett Ellenzék. A Parlament valóban bezárt december 13-ig, ami mindenkinek adott majdnem egy hónapot arra, hogy lenyugodjon, de ez valahogyan senkinek nem sikerült. Amikor az Országház ismét megnyitotta az üléstermet, az ellenzék felkészülten érkezett… csak épp nem egészen a parlamenti munkára. Tisza és támogatói attól tartottak, hogy az ellenzék megakadályozza Perczel házelnök bejutását az ülésterembe, ezért a teremőrséget megerősítették, ami végül csak olaj volt a tűzre. Amikor az ellenzéki képviselők meglátták a bent felsorakoztatott őröket, az előző hónapban felgyűlt indulatok ismét elszabadultak, és Az ellenzékiek nekimentek az ülésterem berendezésének. Padokat és székeket törtek össze, asztalokat borítottak fel, az elnöki emelvény környékét szétverték, a korlátokat megrongálták. Az eseményről fennmaradt híres fényképeken az ülésterem úgy fest, mintha egy elszabadult metálkoncert dühöngőjét engedték volna rá a helyiségre. Az ellenzékiek összecsaptak a kivezényelt teremőrökkel is, akik közül többen megsérültek. A rombolás ráadásul nem spontán dühkitörés volt, hiszen a történészi értelmezések szerint az akció mögött az a szándék is állt, hogy fizikailag lehetetlenné tegyék a parlamenti ülés megtartását. Az ellenzék úgy okoskodott, hogy ha nincs használható ülésterem, akkor ülés sincs. Ha már nem működik az obstrukció, és így beszéddel nem lehet akadályozni a parlament működését, akkor legalább ne legyen miben országgyűlést működtetni. A történet egyik legszebb részlete, hogy az üléstermet gyakorlatilag egy nap alatt helyreállították, így december 14-én a képviselők ismét összeültek. A politikai válságot azonban már nem lehetett néhány új székkel megoldani és Tisza végül az előrehozott választásokban kereste a kiutat, amit Ferenc József ki is írt 1905 elején. És ekkor következett az igazán nagy fordulat, a választáson ugyanis a Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét. Ez óriási esemény volt, hiszen az 1875 óta kormányzó politikai erő három évtizedes dominanciája tört meg, aminek még Ferenc József sem örült, és az ellenzéki erők további felháborodására nem bízta automatikusan a győztes ellenzéki koalícióra a kormányzást. Ebből nőtt ki aztán az 1905–1906-os magyar belpolitikai válság, melynek során a parlamenti többség, az uralkodó és az általa kinevezett kormány került egymással szembe. (Főkép: ChatGPT )