● news.bsdnet.hu

Borsodbóta az ország egyetlen olyan települése, amelynek munkáspárti a polgármestere. Azaz csak volt. Gulyás János ugyanis 2026. szeptember 6-án váratlanul elhunyt. Nem volt fiatal, nyolcvanéves, de nem betegeskedett. Egyik pillanatról a másikra elvitte a szívinfarktus. Gulyás János negyven éven át vezette az egykor 1200, ma már csak 765 lelket számláló csereháti községet. Akárkivel beszélek, mindenki gyászolja az 1986 és 1990 között még tanácselnökként dolgozó férfiút. Pedig nem szomorkodni indultunk Borsodbótára, hanem a TeatRom vidámnak szánt délutánján részt venni. Idestova kilencedik éve rendezik meg a TeatRom Fesztivált, idén szeptember 22. és 25. között négy csereháti kisközségben – Alsóvadászon, Sajókazán, Borsodbótán és Szendrőládon – az UtcaSzAK (Színházi Alkotó Közösség) égisze alatt. A projektet Simon Balázs mellett Molnár-Keresztyén Gabriella vezeti, utóbbi a Magyar Színházrendezői Testület elnöke is. Az igazi motor, dinamó az angolul és olaszul is folyékonyan beszélő – és ezt a készségét szemünk láttára, fülünk hallatára demonstráló – Simon Balázs, akivel már csütörtök délelőtt, a Miskolci Egyetem könyvtárában összefutunk. Ékes angol nyelven tart előadást a SPARSE Plus nemzetközi konferencián Európa mintegy tizenöt országából összesereglett művésznek, kulturális szakembernek és kutatónak. Azoknak, akik az elmúlt években azért dolgoztak, hogy a minőségi színház és előadó-művészet a kisebb, vidéki közösségekhez is eljusson. Például Borsodbótára, ahová mi is igyekszünk. Mögöttem egy lett és egy portugál hölgy hallgatja Balázs mondókáját, ami mi másról szólna, mint a TeatRom Fesztiválról. Amit a szervezők a helyi önkormányzatokkal együttműködésben valósítanak meg. A programban szerepel a már hagyományos tehetségkutató – Ki mit tud? néven, bár a mai fiataloknak többet mond az X faktor vagy a Megasztár elnevezés – és csattanóként a bergamói Teatro Tascabile előadása. Tervezték a Teatro Tascabile di Bergamo Indiai tánc workshopját is, de az végül elmaradt, itt azonban még nem tartottunk csütörtök délelőtt, Miskolcon. Pedig aki a roma tánckincs elemeit kereste volna a mozdulatok között, az nem csalódott volna. Balázs így magyaráz meg mindent ebéd közben: Szervezetünk az elmúlt évtizedekben, bár jelentős szakmai munkát végzett a térségben, a hazai pályázati rendszerben oly kevés forráshoz jutott, hogy csak óriási nehézségek árán működhetett. Ami azonban mostanság történik, minden korábbi gondjainkat felülmúlja. Az utóbbi években a NER kuratóriumai minden, de szó szerint minden pályázatunkat elkaszálták. Az elmúlt évek gyakorlatához hasonlóan kölcsönből és adományokból leszünk kénytelenek jótékonykodni a mélyszegénységben élő falvak fiataljai, kisgyermekei körében. Természetesen reménykedünk, hogy annak, amit az utóbbi tizenhat évben végeztünk és elértünk, meglesz az eredménye, megnyílnak a források. Rajtunk biztosan nem fog múlni. Utunk Miskolcról Borsodbótára vezet. Elcsépelt frázis, hogy időutazás, de ez az. Észak-Borsod, és mondjuk Szombathely vagy Sopron környéke mintha nem is ugyanaz az ország volna. Pedig mindkettő Magyarország. Délután három óra van, mindenütt céltalanul ácsorgó emberek, csak az iskolaudvaron sürögnek-forognak a lurkók. Néhányan görkoriznak – két korcsolyacipő jut tíz gyerekre, azt csereberélik –, az udvar túlsó végében pedig már áll a színpad, ahol hamarosan kezdődik előbb a tehetségkutató, majd a bergamóiak előadása. Az olaszok kedden már felléptek Alsóvadászon, szerdán Sajókazán, pénteken Szendrőládon zárják a négyes sorozatot. Utána még aznap este bepakolnak a furgonba, és irány Bolzano, mert szombaton már ott lesz jelenésük. Ezt Tiziana Barbiero, a Teatro Tascabile di Bergamo művészeti vezetője mondta. Társulatukat Renzo Vescovi alapította 1973-ban, Barbiero a halála után, 2005-ben vette át a színház irányítását. Hamisítatlan utcaszínház a TTB, ahogy arról hamarosan magunk is meggyőződünk, de addig beszélgetünk a színpad körül tébláboló helybéliekkel. Egyikük, Horváth Jenő, meghökkentő információval szolgál: „Itt, Bótán majdnem minden férfinek köze van a zenéhez, jómagam is játszom klarinéton, többnyire lakodalmakban. A lányom Miskolcon tanul zongorázni, egy időben Balázs Jánoshoz járt.” Horváth úr folytatja, mert még nincs vége: Tudja, az én unokaöcsém Farkas Gábor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora! És még mindig nincs vége, mert egy másik Horváth,  Jenőnél jóval fiatalabb, is bekapcsolódik: Nekem Gábor az unokabátyám! Itt szinte mindenki rokona mindenkinek. Később egy másik bótai híresség, Csík Laura is szóba kerül, ő a világhírű jazz-zongorista, Csík Gusztáv lánya. Hej, mintha tegnap lett volna, 1979-et írtunk, amikor autóstoppos nyugat-európai túrám első állomásán, Zürichben, a Nova Park Hotelben Csík Guszti zongorajátékát hallgattuk útitársammal. Csekély 47 év telt el közben. Most már nem lehet megállítani vendéglátóimat. Kiderül, Budapesten, a Rajkózenekarban legalább húsz bótai rajkó hegedül, sőt a Dankó Rádió zenekara is tele van bótaiakkal. Ezt állítják Horváthék. Az egyik srácon vadonatúj The North Face-dzseki, meg is jegyzem, hogy ez nem két fillérbe kerülhetett. „Hollandiában vettem, ott dolgoztam, az apukám holland” – mondja büszkén a 18 év körüli fiatalember. – „De most itt vagyok Bótán. Hogy mivel foglalkozom? Azt most inkább ne feszegessük” – mosolyodik el hamiskásan. De már meg is érkezett Budai Julianna független önkormányzati képviselő, aki szomorú hírrel, Gulyás János polgármester úr minapi halálával kezdi. Azt mondja, november 15-én lesz a választás, s hogy Jánost mindenki szerette, óriási volt a tekintélye. Jól ismerte Thürmer Gyulát, nem is olyan régen az elnök úr lehozta ide Bótára a kínai nagykövetet. Ez volt a községünk történetének legnagyobb eseménye. Amúgy itt nincs mit csinálni az embereknek, amióta harminc éve bezárt itt Királdon a szénbánya, csak a közmunka maradt, meg az önkéntes tűzoltó és településszépítő egyesület. Régen, az én fiatalkoromban minden hajnalban indult a busz az innen öt kilométerre lévő Királdra, vitte a bányászokat, majd este hozta őket hazafelé. Minden család szépen megélt abból a pénzből, amit a családfő keresett a bányában, házat építettek, családot alapítottak. Aztán a bánya bezárt, az 1200 főből már kevesebben, mint nyolcszázan maradtunk. Mindenki elmegy, aki teheti. Jobbára muzsikálni. Képzelje, Farkas Gábor a fiam nagybátyja! Már meg se lepődöm. Amúgy szomorú ez az egész  történet, és igazából nem is tudja az ember, hogyan lehetne segíteni a bótaiakon. Simon Balázsék legalább a hangulatot próbálják javítani. Azzal mondjuk nincs probléma az iskola körül, a kölykök Kállai András festő- és szobrászművész mozdulatait figyelik árgus szemekkel, ő az előrajzoló. Zuglóból jöttünk a munkatársammal, falfestést csinálunk a gyerekekkel, ez a program pénteken Szendrőládon is. Köszönet a Klebelsberg Központnak, hogy hozzájárultak az iskola falának megszépítéséhez. Ha az ember jól meg tudja szólítani a gyerekeket partnerként, akkor elkezd tombolni a kreativitásuk. Úgy kell helyzetbe hozni a gyereket, hogy szabadnak érezze magát. Nem szabad rájuk erőltetni a mi véleményünket, partnerként segíteni kell azt a folyamatot, amit maguktól művelnek. Nagyméretű falfestmény, murália készül a szemünk láttára, valós időben szépül az iskola. „Ha hiszi, ha nem, a vizuális készségek javítása kihat a többi tantárgyban elért eredményekre is” – folytatja a művész. – „A művészet, a művészettörténet tanulása nem szükséges rossz, hanem rengeteg hozadéka van a gyerekeknél. Lehet, hogy a jövő művészei festenek itt a szemünk előtt, de az sem baj, ha nem lesznek művészek ezekből a srácokból, viszont alkalmasak lesznek a művészetek befogadására, és ez is óriási eredmény. Tudja, mit mondott Picasso? A jó művész a napot egy sárga folttá alakítja. A zseniális a sárga foltot nappá.” Még napestig beszélgetnék Kállai mesterrel, de be kell húzódni az eresz alá, csöpögni kezd az eső, és különben is kutyahideg van. Simon Balázsék felkapják a nézőtéri székeket, behordják a színpad fedett dobogójára, onnan nézik majd a kölykök először a tehetségkutatót, majd a Teatro Tascabile di Bergamo The Yoricks című darabjának előadását. Közben eláll az eső, és a falu apraja-nagyja odagyűlik a színpadhoz, itt minden eseménynek óriási hírértéke van. Budai Júlia önkormányzati képviselő megnyitja a tehetségkutató Ki mit tud?-ot, amikor említést tesz a pár napja elhunyt polgármersterről, Gulyás Jánosról, elcsuklik a hangja. Az első fellépő Sike Jázmin 5. osztályos kislány, saját koreográfiájára hip-hopozik, nagy a sikere, ahogyan a harmadikos Horváth Kevinnek is, aki József Attila: Mama című versét szavalja el átéléssel. Csíkos Béla nyolcadikos fiatalember Michael Jackson Billie Jean-jére mozog, nem is rosszul, de valamennyiük produkciója elhalványul Tuza Niki hatodikos ifjú hölgy tánca mellett. Horváth Maja harmadikos kislány elszavalja Süsü, a sárkányt Csukás Istvántól, majd Csíkos Béci számot ad sokoldalúságáról, és a táncprodukció után dalra fakad, nem akárhogyan. Utána elbeszélgetek a fiatalemberrel, meg is jegyzem neki, hogy indulhatna a Megasztárban, mire így felel: Jövőre el is indulok. Bár nincs sok kedvem a sok bohóc között. Önbizalomban nincs hiány. A zsűri Csíkos Bécit hozza ki győztesnek, a nagy doboz csokiból mindenkinek jut, még az olasz csepürágók is kapnak belőle, mielőtt halálfejes-koponyás álarcukban elkezdik a The Yoricks című, meghatározhatatlan műfajú és cselekményű darabjuk előadását. Hat clown, azaz bohóc, hat csontváz-szerzetes áll össze egy oroszlánnal, egy lóval, angyalokkal, hogy szürreális cirkusz keretében fityiszt mutasson a Halálnak. Leborulás, tiszteletadás ez a darab a régmúlt nagyszerű bohócai, Charlie Rivel, a Colombaioni fivérek előtt, de nyugodtan citálhatnánk örök kedvenceimet, a Marx Brothers (Groucho, Chico és Harpo) trióját az 1935-ös  Botrány az Operában című Sam Wood klasszikusból. A halálfejes csepürágók akrobatikus mutatványokkal szórakoztatják a röhögéstől fetrengő gyereksereget, újra meg újra lelövik, leszúrják, felnégyelik egymást, és mindannyiszor feltámadnak, a lurkók nagy-nagy gyönyörűségére. Utcaszínház ez a javából, felsőfokon. Nem készteti elvont gondolatok megfogalmazására a nézőt, csak arra, hogy nevessen torkaszakadtából, és fogja a hasát, mert mindjárt elájul. Aztán a negyvenperces fergeteges komédia végén az olasz színészek leveszik a koponyaálarcot, és ott állnak előttünk boldogan mosolyogva, magukba szívva a borsodbótai általános iskola teljes diákságának önfeledt csodálatát és vastapsát. Még próbálja valaki tagadni a mondás igazát, miszerint színház az egész világ. (Borítókép: Roma filmfesztivál 2026. szeptember 24-én. Fotó: Tövissi Bence)