● news.bsdnet.hu

Egy olyan jelenségről szeretnék írni egészen röviden, ami lehet, hogy csak nekem meglepő. Arról van szó, ahogyan Magyarországon a politikai riválisok egymást kezelik. Kormánypárti az ellenzékit, ellenzéki a kormánypártit úgy tekinti, mint aki egy másik tejútrendszerben létezik, mint akihez semmi köze. Egy sajátos „mosom kezeimet” jelenségről van itt szó: ha az ellenfelemet autokratának vagy populistának vélem, az kizárólag őt minősíti, én más vagyok, sőt nemhogy más, ennek épp az ellenkezője. És persze viszont: ha az ellenfelem „kommunista” (mint halljuk mostanában a volt kormányoldal képviselőitől), akkor ő „önmagában” kommunista, tehát nekem nagy ívben kerülnöm kell őt, semmi közöm hozzá. Sajnos, rossz hírem van. https://hvg.hu/360/20260816_csizmadia-ervin-nem-eleg-azt-mondani-hogy-a-ner-bunszervezet-es-maffiaallam Az, hogy egy országban vannak populisták, autokraták, kommunisták (napestig folytatható a sor), az nem intézhető el azzal a finom gesztussal, hogy „mossuk kezeinket”, ezek nem mi vagyunk. Sajnálatos módon, kicsit (nem is kicsit) rajtunk is múlik (múlott), hogy az ellenfeleink ilyenek lettek, és nem olyanok, mint amilyeneket szerettünk volna. Ellenfeleink (számunkra „szörnyű”) tulajdonságaiban ugyanis vastagon benne vagyunk mi is. Hadd hozzak két példát, két szerzőt, akik nagyon érdekes és erre a jelenségre éppen rímelő dolgokat írtak. Az egyik szerző Prohászka Lajos, aki 1936-ban írt egy könyvet A vándor és a bujdosó címmel. Könyvének egy pontján a szerző részletesen ír arról a kettősségről, hogy a magyar politikatörténetben mindig is voltak nyugatosok és „Attila álmok” követői, s ezek „törekszenek egymást kölcsönösen háttérbe szorítani”. Eddig ez „rendben” is volna, csak a megszokott, az általunk is jól ismert „két Magyarország” – mondhatnánk. Csakhogy Prohászka fő mondandója nem ez. Hanem az, hogy a két arcról mégis ugyanannak a léleknek a vonásai olvashatók le; két arc úgy egymáshoz tartozik, hogy egyiknek sincs a másik nélkül kifejezése.