● news.bsdnet.hu

Az álmaiba kapaszkodott, a valóság nem sok jót kínált számára. A düledező, komfort nélküli ház, az állandó nélkülözés, a verekedések a környékbeli srácokkal a mindennapok részét jelentették, de Mészáros András helyzetét az sem könnyítette meg, hogy anya nélkül, egy alkoholista apa kiszámíthatatlanságához kellett igazodnia. A 15 éves fiúnak a kick-boksz, majd az ökölvívás nyújtott kapaszkodót, kínált elfogadó közeget. Napi rutinként, amikor leszállt az este, végigjárta a Nagykálló környéki földeket, kerteket, krumplit, hagymát, almát keresett, de az is megesett, hogy egy-egy tyúkot is a hóna alá kapott. Azon az augusztusi estén is a megszokott köreit rótta, ám egy vélt vagy valós árnyéktól megriadva, lélekszakadva rohant haza. A városszéli boltnál azonban arra lett figyelmes, hogy sötétség veszi körül a máskor kivilágított üzletet. Itt a lehetőség, amiről álmodott, gondolta, hős lesz: elkapja a betörőket, megakadályoz egy bűncselekményt, és talán még az újságba is bekerül. „Ahogy közelebb mentem, látom, hogy az öcsém és a haverja a bolt hátsó ajtajáról szerelik le a  vasrácsot" – emlékszik vissza keserűen András. Próbáltam lebeszélni őket, mondtam, menjünk inkább tyúkot lopni, de felhívták a figyelmem arra, hogy nem lesz hol megfőzni, éhen maradunk. Beláttam, a kisbolt kipakolása célravezetőbb. Nem volt vesztenivalóm. Állandóan éhesek voltunk, ezért minden törekvésünk arra irányult, hogy egy kevéske pénzhez jussunk, amiből kenyeret és néhány tojást vehetünk. A csokoládé luxusnak számított, hiszen kicsi és drága volt a tojáshoz képest. A tojásrántotta, ez az egyszerű étel, ma is az egyik kedvencem. A boltban volt csokoládé és persze más csemege bőven, és amíg a többiek a kávét és a cigarettát pakolták sietve, András komótosan a pilótakekszet eszegette. Ez lett a vesztük, egy szolgálaton kívüli rendőr is felfigyelt a boltra, és jelentette az esetet. Lebukás, kihallgatás az őrsön, ám a rendőrtiszt empátiája sorsfordítónak bizonyult a testvérek számára. „Amikor megkérdezte a rendőr, hogy miért csináltam, csak annyit mondtam: éhes voltam. Aztán kértem, hogy vigyenek minket gyermekotthonba, nem akarok tovább így élni, mert ez nem élet, és tanulni sem tudok így. Szeretem apámat, bánt, hogy nem tudtam neki segíteni, de tarthatatlan volt a helyzet." Gyámügy, néhány hét a nyíregyházi gyiviben, aztán irány Tiszadob. Izgatottan, reményekkel telve néztek ki a kisbusz ablakán, amikor feltűnt az Andrássy kastély, ám ahogy leparkoltak, András arcára fagyott a mosoly. A gyűlölet érzése járt át, ahogy megláttam a többségében roma srácokat. Nagykállóban többször megvert, megalázott néhány fiú. Hosszú idő telt el, mire megnyíltam feléjük. Megértettem, hogy sorstársaim, akik nem akarnak nekem ártani. A barátaimmá váltak. Na persze nem az első naptól. Akkor az ökleimre és a mindössze féléves boksztudásomra volt szükség. Miután a nevelő megmutatta a hálót, bejött néhány srác, felpofozták az öcsémet, széttúrták a cuccainkat. Azt mondta a góré, hogy este »körbevezet«, vagyis verekednem kell vele. Féltem, de kifelé bátorságot mutattam. Meg kellett védenem magam és a testvéremet, nem hátrálhattam. Kisebb voltam és jóval fiatalabb, de beleálltam a verekedésbe. Szerencsémre, egy nevelő időben szétválasztott bennünket. A történtek után viszont kivívtam a tiszteletet. A gyermekotthon szó szerint kastély volt a komfort nélküli házhoz képest, a hideg téli éjszakákon a lavórba fagyó víz emlékét lassan elhomályosította az idő. De András bizalmatlansága maradt, egyedül a testvéréhez kötődött. A nevelők, a társak elfogadták, hogy különc, afféle magányos farkas, akinek egy dolog lebeg a szeme előtt: a tizennyolcat betöltve visszamenni a bokszterembe. S amíg a többiek a szabadidejükben énekeltek, gitároztak, futballoztak, ő a maga fabrikálta edzésterv szerint elszántan készült, árnyékolt, futott. Minden nap, kihagyás nélkül, megszállottan. A kőművesbizonyítvány átvétele után azonnal a szakmunkások középiskolájába jelentkezett, így a nyíregyházi kollégiumból edzésre járhatott. Nagy Lajos, András egykori mestere így emlékszik a közös útjukra: „Mészáros Ragadozó András, vagyis ahogy én hívtam, Bandika! Kettősség jellemezte a személyiségét, az örök lázadozó, és az örök gyermek. Az első találkozásunk az edzőteremben volt, és már akkor láttam a tüzet a szemében, az alázatot, a szeretetéhséget, a kitörési vágyat. Ez megalapozta a mi kapcsolatunkat, a közös munkánkat. Ő volt az a sportoló, akinek ha azt mondtam, ma fel kell másznod az égbe, nem azt kérdezte, hogyan, hanem hogy milyen magasra. Nagyon sikeresnek mondhatom a közös munkánkat, komoly címeket sikerült megnyerni komoly ellenfelek legyőzésével. Talán ha jobban kezelte volna a sikert, a népszerűséget, a televíziós szerepléseket, sokkal magasabbra juthatott volna. Ettől független nagyon szép évek voltak, és minden pillanata felemelő volt számomra. Remélem, az örök álmodozó Bandika megtalálta, amit keresett, és valóra váltak, válnak vágyai!” „A bunyó sokáig csak azt a célt szolgálta, hogy megvédhessem magam. Amellett azonban kezdett kirajzolódni az az álmom, hogy egy napon nagy bunyóssá válhatok. Amikor három év kihagyás után visszamentem, óriási hátrányban voltam a többiekkel szemben, száz-kétszáz amatőr mérkőzés állt mögöttük. Soha nem hittem a tehetségben, a szorgalomban annál inkább. Az elvégzett munkában hittem, és hiszek ma is. Egyszer, a Sóstó-kupán, amatőrben egy nálam jóval képzettebb srácnak félelem nélkül rontottam neki, persze, esélyem sem volt. Utána a rendezők közül valaki így nyilatkozott felőlem: egy csiszolatlan gyémánt. Hogy gyémánt volnék? Inkább egy kemény kő, de ez a mondat nagyon boldoggá tett. Ezt a követ kezdte faragni, vésni Nagy Lajos, akinek, ma már tudom, rengeteget köszönhetek." A tréner jól ismerte az amatőr és a profi boksz fortélyait, a munkában hitt, akárcsak újdonsült tanítványa. Szoros kapcsolat alakult ki közöttük, a sportoló feltétel nélkül bízott mesterében, és a bajnokok, feltörekvő tehetségek alkotta közeg is nap mint nap inspirálta. „Ma is tisztán emlékszem, amikor Lajos először hívott be iskolázni" – idézi fel a pillanatot. Bandesz, szólt ki a szorítóból. Mint aki szárnyakat kapott, úgy repültem be a ringkötelek közé. Akkor elkezdődött egy nagyon bensőséges, apa-fia kapcsolat. Legalább is számomra azt jelentette. A srácok közül mindenkit ugyanaz a cél vezérelt: a csúcsra jutni. Felnéztem rájuk, közéjük tartoztam, ott végre, életemben először elfogadtak minden hibámmal együtt." És kezdetét vette a páros sikerszériája. A profik között a „Ragadozó” művésznéven futó Mészáros 2003 áprilisában mutatkozott be pehelysúlyban, a kilencedik meccsén, másfél év múlva megszerezte a Magyar bajnoki címet, amelyet 2006-ban megvédett a szintén veretlen Nagy Zsolt ellen. A győztes vitte a világ egyik legmagasabban jegyzett profi szervezetének, a WBO-nak az interkontinentális övét is, amelyet a supervisor, az egykori világbajnok Kovács „Kokó” István csatolt András derekára. A Predátor 25 esztendősen sorra szedte a lépcsőfokokat, az ökölvívás mellett a tanulást sem hanyagolta, az érettségi után pedagógiaiasszisztens-oklevelet szerzett, majd a nyíregyházi főiskola négyéves képzésén, szociálpedagógus szakon tanult tovább. A választékosan nyilatkozó sportoló rendre megszólalt a regionális médiumokban és a bokszportálokon. „A bajnoki övek megszerzése után nem tudtam kezelni az érzéseimet a ringben. Felemelő volt, amit belül éreztem, de igyekeztem megfelelni a közönségnek. Emlékszem, térdre borultam, de ezt csak azért, hogy megköszönjem Istennek. Sokan csak néztek rám: ki ez az ember? A hitem akkor még rendíthetetlen volt, egy technikailag nálam sokkal képzettebb bunyóst sikerült legyőznöm." Aztán beütött a krach, az évek alatt vérrel, verítékkel felépített karrier öt hónap múlva dugába dőlt. Az ukrán, jó képességű Merdov elvette a WBO-címét, a mérkőzésen András árnyéka volt önmagának. Az a meccs a kicsúcsosodása volt a rossz döntéseimnek. Kiüresedett lélekkel, akár egy zombi, úgy mentem be a ringbe. Emellett találkoztam ezzel a nagyon ügyes bokszolóval. Önteltté váltam, nem láttam a reális szintemet. Lajos mindent kihozott belőlem, de ez egy középszintnek felelt meg világviszonylatban. Elhittem azt, amit alám tett a média, hogy mekkora bunyós vagyok. Ennek az lett az ára, hogy elvesztettem azt a mérkőzést. De nem ez fájt igazán. Megcsaltam a lányt, akit nagyon szerettem. Nem tudtam, hogyan kell szeretni. Nincs mentségem, magam idéztem elő bukásom. Apró szilánkokra tört bennem minden, az álom, amiben többé már nem tudtam hinni. Akkor tapasztaltam meg, hogy a tetteimmel annak ártottam igazán, akit a legjobban szerettem – ismeri el húsz év után. Andrásnak nem volt maradása, megunva a bulizást, az éjszakázást, a kesergést az elhibázott döntései miatt, nyakába vette a nagyvilágot. Próbálta újraindítani a karrierjét az USA-ban, két promóter is a szárnyai alá vette, de sebzett lélekkel veszélyes üzem az ökölvívás, nem tudott élni a lehetőségekkel. Hazatért, befejezte a főiskola utolsó évet, átvette a szociálpedagógusi diplomáját. Az egykori szerelme utáni sóvárgás tovább kínozta, felégetett mindent maga körül, és jelentkezett a francia idegenlégióba. Néhány hónap után belátta, a reguláris rendszer nem az ő a világa. Budapesten telepedett le, és egy visszatérésnek szánt, elvesztett mérkőzés után teljes figyelemmel a civil élet felé fordult: gyermekotthonokban dolgozott, először a Békében, majd a hírhedt Szőlő utcai intézményben. „Megpróbáltam mindenben segíteni nekik, hiszen valójában sorstársak voltunk. Később, ahogy igazán beleláttam, kiábrándultam a szociális munkából, azt éreztem, nincs lehetőségem nagy dolgokat véghezvinni. Szerettem volna megmenteni ezeket a gyerekeket, de nagyon nehéz volt. A Béke gyerekotthon egy rehabilitációs intézmény volt, azzal a szocializációval, amivel ők jöttek, kevés esélyük volt. A hetven százaléka ezeknek a fiataloknak úgy kezdi az életét a gyerekotthon után, hogy hajléktalanná válik. Sok értékes, nehéz sorsú fiatallal találkoztam, akik kitűnő képességekkel rendelkeztek. De csak nagyon kevéssel, akikben megvolt az elszántság, hogy valóra váltsák az álmaikat, mint én az ökölvívással." A Szőlő utcában még nehezebb volt a helyzet. Bár minden eszközöm megvolt hozzá, csak a legvégső esetben alkalmaztam az úgynevezett kényszerintézkedést. Ez arról szólt, hogy a dühöngő fiatalt a földre nyomom, hogy ne tudjon ártani másnak és önmagának sem. A legelején alkalmaztam ezt, amikor nem volt más választás, de feltettem magamnak a kérdést, akkor mit ér a nevelésem. Ráébredtem, más módon is lehet kezelni az ilyen helyzetet. Tanulási idő volt számomra az a két év, ami egyszerre volt nagyon szép és nagyon nehéz. Ezek a fiatalok traumákkal jönnek, viszont hogyha látják, hogy értük van a nevelő, akkor a párbeszéd is célra vezet. Ez egy hasznos szakma, csak szembesültem azzal is, hogy a társadalom nem preferálja sem erkölcsileg, sem fizetésben. Kilenc év után nettó 150 ezer forintot kaptam. A munkahelyi stressz, a bokszedzések vezetése és az időközben elkezdett egyetemi mesterképzés követelményei mellett a magánéletben András biztos támaszra talált, ám a nagy szerelem hat év után véget ért. S bár a lány többször jelzett, az ex-bunyós nem tudta kezelni a helyzetet. A szakítás után elmerült az éjszakában, de reggelente újra és újra dübörgött a fejében: az önpusztítás nem megoldás. Megszerezte a diplomáját, felmondott a munkahelyén, és útra kelt ezúttal is: 2018 nyarán az El Camino egyik spanyol útvonalán kereste a válaszokat a félresiklott életére. „Feledni kívántam, elmenekülni a marcangoló érzések elől. Feloldozást vártam, amiért ismét képtelen voltam megbecsülni a szépet, a szerelmet. Mindössze egy 12 kilós hátizsákot vittem magammal. És több tonnányi terhet, ami a szívemet nyomta. Az út végére azt éreztem, hogy az egyedüllét segíthet megtanítani azt, hogyan szeressek önzetlenül. De előbb azt kell megtanulnom, hogyan szeressem önmagam. Isten velem volt, úgy vígasztalt, mint a legcsodálatosabb apa. Csodák kísértek végig az úton, történetek elevenedtek meg. Kértem Istent, teremtsen újjá a Camino hosszú útjának porából. Amikor Budapestről elindultam, már tudtam, hogy nem fogok visszatérni. Egy Skóciában élő barátommal vettem fel a kapcsolatot." Mészáros András a zene mellett egy másik világ felé is indult: az írás felé. Versekkel kezdte, később pedig már saját életének nehezebb fejezeteit is papírra vetette – nemcsak azért, hogy elmesélje, hanem hogy megértse és lezárja őket. „Már gyerekként is szerettem volna kiírni magamból az érzéseimet, ezt először vers formájában tettem meg. Rövidke versek ezek, mentorom, Kulimár János bácsi segítségével megjelent az Aranyba öltözött jövő című kötetem. Magamra csupán lelkes műkedvelőként tekintek. Az Árnyék és fény című könyvem pedig egy bocsánatkérésnek indult az egykori szerelmem felé, az elkövetett hibáimért. A kezdeti szakaszában még nem tartalmazott információkat a gyermekkoromról. Azonban be kellett ismernem, a múltat, bármennyire szép vagy fájó, le kell zárnom. Egy neves író tanácsa különösen fontossá vált számomra: merjem megmutatni, ki vagyok, honnan jövök, és merre tartok. Eleinte vívódtam azzal, hogy életem privát dolgait másokkal megosszam. Beláttam azonban, hogy a gyermekkor hitelesíti a történetem, és ha csupán egyetlen olvasónak támaszt nyújt, már nem volt hiábavaló." Az egykori tiszadobi iskolatárs segítségével szobát bérelt Glenrothesban, és nem tétlenkedett, azonnal elkezdte a nyelvtanulást. Nem esett nehezére mesterdiplomával szállodai szobákat takarítani. Amikor az angoltudása elegendőnek bizonyult, zenét kezdett tanulni Edinburgh- ban, azóta három nap munka, aztán napi több órát gyakorol klasszikus gitáron. HND Music Classicus szakirányt nemrég fejezte be, az álma, hogy felvételt nyerjen a konzervatóriumba. De hogy kerül a csizma az asztalra, a bokszzsák püföléséhez szokott kezek hogyan boldogulnak a hangszer karcsú nyakával? „A Caminón egy alkalommal egy spanyol gitárt vettem a kezembe, és gyatra nyelvtudásommal poénkodva mondtam, úgy játszom, mint Paco de Lucia. Persze, a zörej, amit produkáltam, bántó volt a fülnek. Ekkor egy gondolat suhant át az elmémen: talán ez lesz a következő dolog az életemben, amit meg kell tanulnom. Azzal nem számoltam, hogy az erre fordított idő az életem hátralévő részét kívánja majd meg. A kedvencem Bach d-moll prelűdje, illetve egy másik gyönyörű darab, Jorge Cardoso Milongája. Számomra a zene a legszebb kifejezési forma, aminek segítségével egy napon talán elmondhatom a teljes történetem. Tisztán, szavak nélkül." Mészáros András nyolc esztendeje él a skót városban, olykor hazalátogat. Aztán utazik vissza, dolga van még, 45 évesen is a szorgalomban hisz, nincs ez másként a zenetanulásban sem. S hogy merre viszi tovább az útja? Hazatalál egyszer? „Magyarország a hazám, a magyar nyelv a legszebb a világon, és a termálfürdők is nagyon hiányoznak. Nem tudom, mi Isten terve velem, de azt tudom, azt kívánom követni. Nagyobb a bizodalmam benne, mint saját magamban. Útkereső, hitetlen apostol, álmokat kergető félbolond vagyok. A történetemben minden van, csak a hazatalálás hiányzik. Talán eljön egyszer ez a pillanat. Ez nem egy helyhez köthető, hanem valakihez, akit ma még nem ismerek. Nem tudom, mikor és hol lesz ez a találkozás, ha egyáltalán lesz még ilyen. De szeretném, ha akkorra végre lecsendesülnék, és készen állnék jól szeretni" – fogalmazza meg a legfőbb vágyát. (Borítókép: Sasvári Tamás)