● news.bsdnet.hu

Augusztus 28-án egy sajtótájékoztatón a miniszterelnök a teremben ülő újságírókon átnézve a „kedves nézőkhöz” fordult. Akkor azt gondoltam, hogy amit látok, az már nem kormányzás, hanem a kormányzás műsora. Ebből a gondolatból lett ez a sorozat, amelyben a hazai politikai és kommunikációs gépezet legkülönbözőbb szereplőit – egykori csúcsvezetőket, hatalmi háttérembereket, politikusokat és kutatókat – kértem meg arra, szedjék szét a kiinduló hipotézisem. Most jön az elszámolás. A feltevésem két részből állt. Az egyik, hogy a politika műsorszerűvé válása nem egyetlen ember hatalmi döntése, hanem egy korszakos, szerkezeti kényszer. A másik, hogy ez a folyamat akkor kezdődik, amikor a hagyományos pártszervezet és a tagság helyét átveszi az arctalan „közönség”, a hatalomnak pedig puszta utasítások helyett kínálnia kell valamit a piacon. Az első fele megállt. Athénban a hízelgés volt a probléma, és a rendszer intézményeket épített ellene. Rómában a jelölt különleges fehér tógát viselt, hogy egyáltalán látsszon a tömegben. 1840-ben egy amerikai ültetvényes család fiából faházban felnőtt, kemény parasztembert csináltak a kampányhoz. 1929-ben a cigaretta a női szabadság fáklyája lett. 1952-ben Eisenhowert ugyanaz a reklámszakember adta el, aki az Anacin fájdalomcsillapítót. 1994-ben egy televíziótulajdonos kilencperces videóüzenetben jelentette be, hogy politikus lesz, és két hónappal később kormányfő lett. A Kádár-rendszer levelezőlapos szavazást rendezett, intézetet alapított a közönség mérésére, és megvette a lázadó zenekarokat. 2002-ben a magyar kormány három kommunikációs stábja gyakran nyíltan egymás ellen dolgozott. 2014-ben a miniszterelnök a saját Facebook-követőszámáról készített kampányvideót. Minden korszakban, minden rendszerben és mindkét politikai oldalon ugyanaz az alapvető szerkezeti kényszer hajtotta a szereplőket. A hatalom – akár egy ókori fórumon, akár a pártállam zárt világában, akár a modern szabad piacon – sosem elégedhetett meg azzal, hogy pusztán parancsokat oszt vagy elvont eszméket hirdet. Alkalmazkodnia kellett a közönség figyelméhez, meg kellett találnia a tömeg nyelvét, és a puszta tekintély helyett valami olyat kellett kínálnia, amit el lehet adni. És ezt nem én bizonyítottam, hanem a megszólalók. Havasi Bertalan kimondta, hogy a sajtófőnök dolga 2005-ben és 2025-ben lényegében ugyanaz volt. Horn Gábor szerint ma már ő sem lát más utat, mint amit az elmúlt években jártunk. Csatári Bence bebizonyította, hogy a pártállami hanglemezgyárban a profit legalább olyan fontos volt, mint a kommunista ideológia. Novák Előd pedig elismerte, hogy a saját korábbi pártja (a Jobbik) is kizárólag a napi mérésekhez igazította a mondandóját. Négy ember, négy különböző politikai oldalról. Egyikük sem vitatta, hogy a folyamat szerkezeti, és sosem egyetlen emberen múlik. A feltevés többi része viszont nem állt meg. Ahogy ígértem, ezt is leírom. Azt gondoltam, hogy ez a folyamat elkerülhetetlen. Merkovity Norbert szerint nem az. Az ösztönzők valóban nagyon erősek, és aki tartósan lemond a figyelemért folyó versenyről, az komoly hátrányba kerül, de a kimenekülési útvonal létezik. Intézményinek hívják. Erős szakpolitikai intézmények, kiszámítható eljárások, autonóm szakmai szervezetek, és egy olyan politikai kultúra, amely a legfontosabb kérdéseket nem teszi kommunikációs verseny tárgyává. Mindehhez pedig a vezetés önkorlátozása kell: vagyis egy kormány dönthet úgy, hogy bizonyos ügyeket egyszerűen nem dramatizál. Havasi Bertalan ennél is tovább ment. Szerinte is mindig van más út: a végső döntést ugyanis a „fogyasztó” (értsd: választó) hozza meg, aki bármikor kiléphet a közösségi médiából. A szerkezeti kényszer tehát létezik, de ellen lehet állni neki – ha az ember hajlandó megfizetni a politikai árát. Az igazsághoz tartozik, hogy Merkovity szerint valódi ellenpélda csak az a kormány lenne, amelyik rendszeresen felvállal kommunikációs értelemben hálátlan döntéseket. Ilyet ez a sorozat nem talált (ami persze nem jelenti azt, hogy elméletben ne létezhetne). Azt is gondoltam, hogy a mai politikai kommunikációban valójában semmi sem új, csupán most nyíltan kimondják, amit eddig is csináltak. Ez sem állt meg. Merkovity meggyőzött arról, hogy az igazi újdonság a valós idejű visszacsatolási kör. A szereplő azonnal, a képernyőjén látja, mi működik, és a következő percekben már be is építi a mondandójába. Ez korábban soha nem létezett: sem Rómában, sem 1952-ben, sem a Kádár-korban, ahol a mérések jelentéseit a vezetők sokszor el sem olvasták. A „kimondás” viszont nem újdonság: maga Kádár is nyíltan kimondta 1962-ben, hogy az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” csupán egy agitációs jelszó. A harmadik cáfolat a hipotézisem legfontosabb pontját érte. Én azt gondoltam, hogy a politika termékké válása akkor kezdődött, amikor a tömegpártok szervezete szétesett, és a tagság helyét átvette a megfoghatatlan közönség. Merkovitytól megkértem, hogy rangsorolja a versengő magyarázatokat. Ő az első helyre a figyelemgazdaság ösztönzőit tette, másodikra a médiatechnológiát, és csak a harmadikra azt, amit én a folyamat motorjának hittem. Indoklása szerint a technológia önmagában sosem teszi termékké a politikát. A figyelemért folyó verseny az, ami megadja az ösztönzőt, a klasszikus tömegpártok pedig már régen, a gyűjtőpártok megjelenésével visszaszorultak. Ez a megállapítás visszamenőleg a sorozat több részét is máshogy láttatja. Ha a tagság elvesztése régi folyamat, és a figyelemért folyó verseny az új, akkor Harrison faháza (1840) és Bernays cigarettamenete (1929) nem azért működött, mert a pártszervezet meggyengült, hanem mert a közönség figyelméért már akkor is kíméletlenül versenyezni kellett. A 2002-es magyar kormány három stábja pedig nem azért nem tudott egységes üzenetet vinni, mert nem volt mögötte tagság, hanem mert három különböző irányba aprózták szét a figyelmet. Volt egy negyedik, fel sem tett kérdés is, amelyben két megszólaló frontálisan ellentmondott egymásnak. Havasi szerint a mérés lényegtelen, kizárólag a politikus organikus karaktere dönt. Merkovity szerint a valós idejű mérés és visszacsatolás maga az új korszak lényege. A sorozat nem tud dönteni köztük, de fontos, hogy egymás mellett álljanak. A nulladik részben azt írtam: ha a végén pontosan az jön ki, amit az elején gondoltam, akkor gyanakodni fogok magamra. Nos, nem az jött ki. A hatrészes hipotézisem három tétele megbukott, és a harmadik maga a kiindulópont volt. Egyetlen kérdést a sorozat három gyakorló, egykori hatalmi megszólalónak is feltett, és egyiktől sem kapott rá konkrét, szervezeti választ. Ha egy döntés kommunikációs szempontból hátrányos, de szakmailag elvileg indokolt, akkor hol dől el a kettő közötti vita? Havasi fanyarul annyit mondott: a politika boszorkánykonyháiban. Horn Gábor azzal hárított, hogy a kommunikáció önálló életet élt, amibe ő kevéssé látott bele. A jelenlegi Miniszterelnökség meg sem válaszolta a kiküldött kérdést. Merkovity szerint pedig pontosan itt van elásva a lényeg. A kampányban a figyelem megszerzése önmagában is legitim cél. A kormányzásban viszont minőségi (és veszélyes) változásról beszélünk, amint a várható közönségfigyelem elkezdi meghatározni, hogy egyáltalán mely ügyekből legyen törvény, és mikor. Ezt azonban belső dokumentumok és őszinte döntéshozói interjúk nélkül, kívülről lehetetlen bizonyítani. Ebből persze nem következik automatikusan, hogy maga a kormányzás teljesen termékké vált. Az viszont igen, hogy akik ezt belülről megerősíthetnék, azok mélyen hallgatnak róla. A sorozat elején megígértem, hogy nemcsak hangulatról írok, hanem arról is, mibe kerül mindez a társadalomnak. A visszakérdezés szála, az újságírói szerep leépülése az első résztől az ötödikig tartott. Kleón előtt hatezer athéni állt, akik bármikor közbekiabálhattak. Reevesnél a kérdéseket már csak utólag, egy üres stúdióban vették fel. Ailesnél a kérdezőket a saját táborból válogatták ki. A Kádár-rendszer precízen megmérte a közönséget, de a hatalom sokszor el sem olvasta az eredményt. Horn Gábor idejében még az újságíró volt a kötelező szűrő. Havasi idejében a sajtódobogón már a politikusok saját kamerás stábjai szorították ki az igazi tudósítókat. Augusztus 28-án pedig a sajtó már hiába volt jelen, a válaszok a fejük felett elszállva a „kedves nézőknek” szóltak. Szeptember 23-án, a sorozat utolsó részének írása közben, ugyanez a mozdulat a szemünk előtt ismétlődött meg. Windisch Judit, a 444 újságírója írásban kérdéseket küldött Varga Mihálynak, az előző kormány pénzügyminiszterének, jelenleg a Magyar Nemzeti Bank elnökének az egykori Pénzügyminisztérium épületének felújításáról. Varga a kérdésekre nem az újságírónak válaszolt. Hanem a saját Facebook-oldalán. „Mivel rossz tapasztalataink vannak az ilyen megkeresések további nyilvánosságáról (mit és hogyan publikál ebből az újságíró vagy a portál), ezekre nyilvánosan, a közösségi média felületén kívánok válaszolni. Nincs titok, nincs takargatnivaló” – írta, amjd közzétette az újságíró kérdéseit és az arra adott válaszokat. Itt a kérdés már nem díszlet volt, és nem utólag vették fel. Egy létező újságíró tette fel egy konkrét ügyben, és a válasz is megszületett rá. Csakhogy a válasz nem a kérdezőhöz érkezett meg, hanem a politikus saját, kontrollált felületére, az ő saját keretezésével, és a végső ítéletet is a saját rajongótáborára bízta. A lapnak ezután a Facebook-bejegyzésből kellett visszanyernie és idéznie a rá vonatkozó válaszokat. A kérdést a sajtó tette fel, a választ viszont az algoritmus terjesztette. Augusztus 28-án az új miniszterelnök egy sajtótájékoztatón fordult a teremben ülő újságírók helyett a nézőkhöz. Szeptember 23-án a régi kormányzati elitből érkező jegybankelnök egy írásos sajtómegkeresést tett a saját közönségének szóló poszttá. Két különböző korszak, két különböző elit, a gesztus és az újságíró kiiktatása mégis hajszálpontosan ugyanaz. De van egy még konkrétabb ár is. Novák Előd a sorozatnak azt mondta, hogy pártja elnöke nem tud saját oldalt fenntartani azon a platformon, ahol a kormányzati bejelentések jelentős része elhangzik, miközben a párt tagjait is rendszeresen kitiltják. Ez pedig politikai hátrányt jelent a Mi hazánk számára. Ez azt jelenti, hogy a 21. századi magyar politikai nyilvánosság egyik fő terepe valójában egy külföldi magáncég felülete, ahol a részvétel feltételeiről nem a Választási törvény, hanem egy átláthatatlan moderációs robot dönt, érdemi jogorvoslat nélkül. És ahogy Havasi mondta: ennek a felületnek az algoritmusát senki sem érti. Az igazi ár tehát az, hogy a nyilvánosságban ma már nem mindenki szerepelhet azonos feltételekkel, a hatalmat kontrolláló kérdező szerepe pedig egyre közelebb kerül a nullához. A kommunista rendszerről szóló részben, a propaganda kapcsán tértem ki arra, hogy egy újságcikk is politikai termék. Címe, ajánlója és olvasottsági elvárása van. A különbséget egy legyártott kormányzati üzenet és egy oknyomozó esszé között kizárólag a bukhatóságban láttam. Egy újságíró ugyanis a saját feltevése ellen is dolgozhat, és ha a valóság szembejön, a szerző pedig téved – ahogy az én hipotézisem három pontjánál is történt –, azt egyszerűen le kell írnia. A sorozat egyik visszatérő megfigyelése volt, hogy a politikai szereplés történetét többnyire magukból a szereplésekből ismerjük. Kleónról egy gúnyos komédiából is. A római kampánykézikönyvről a mai napig nem tudjuk biztosan, ki írta. Luther kiszögezése talán meg sem történt. A faházat az ellenfél PR-osa találta ki. A Kádár-rendszer híres jelmondata egy kritikusától származik. Amit a politika termékké válásáról tudunk, azt jelentős részben azok mesélték el utólag, akik a terméket gyártották. És persze ez a sorozat is egy ilyen elbeszélés. A szerző választotta ki, mi kerül bele, és bár jelezte, hol nincsenek írásos nyomok, és kik nem válaszoltak a kérdésekre, ez ettől még ugyanúgy egy szubjektív válogatás. Maradt a végső kérdés. Ha ott ülök a teremben, felteszem a kérdést, és a válasz láthatóan nem nekem, hanem a fejem felett a kamerának szól – mi a dolgom? Az első részben kiderült, hogy az ókori populistáról, Kleónról szinte mindent három embertől tudunk, akik szívből utálták őt. A sorozat eddig azt mondta róluk, hogy elfogultak voltak, és a vesztes, leváltott elit szemszögéből írtak. És ez teljesen igaz. Egyikük sem az volt, akihez Kleón beszélt. Arisztophanész a nézőtéren és a népgyűlésben ült, Thuküdidész maga is politikus volt, mielőtt száműzték, Platón pedig egy nemzedékkel később írt. Kleón a népgyűléshez szólt, ahhoz a hatezer dühös emberhez, akik bármikor közbekiabálhattak. Ez a három elitista, finom úriember pedig fogta magát, és leírta, mit mondott és hogyan viselkedett a szónok. Kétezer-négyszáz évvel később ma kizárólag azért tudjuk, hogy Kleón kiabált és a köpenyét felgyűrve rohangált a szónoki emelvényen, mert valaki – valaki, akinek a mondandója eredetileg nem szólt – feljegyezte. Nem tárgyilagosan, nem elfogulatlanul, de feljegyezte. És a feljegyzés túlélt mindent. Ebben a sorban az újságíró a negyedik elégedetlen úriember, aki ma ott ül a teremben. A nulladik részben azt kérdeztem: vajon tanú vagyok-e, aki azért van jelen, hogy legyen kinek nem válaszolni, vagy puszta házaló, aki becsomagolva továbbadja a hatalom termékét. A válaszom az, hogy a dolgom csupán leírni, mi hangzott el, és kinek szólt valójában. Leírni, hogy augusztus 28-án a miniszterelnök egy sajtótájékoztatón a kedves nézőkhöz fordult, és hogy tizenkét évvel korábban egy másik miniszterelnök a facebookosokhoz. Leírni, hogy egy kormánypárti sajtófőnök lemondott, mert szerinte a kommunikáció beköltözött az emberiség pöcegödrébe, és mert kiszorították a sajátjai a sajtódobogóról. Leírni, hogy szeptember 23-án a jegybank elnöke egy újságíró kérdéseit a saját oldalára posztolta ki, és a lájkolóira bízta a döntést. Leírni, hogy egyetlen egyszerű kérdésre három hatalmi központból sem jött érdemi válasz. És leírni, hogy egy párt elnöke nem tud jelen lenni azon a felületen, ahol a magyar politika nagy része zajlik. Ez a feljegyzés, amit most olvasnak, szintén elfogult. Elfogult, mert aki írta, ott ült a teremben, látta a kamerákat, és tudta, hogy a válaszok már rég nem hozzá szólnak. De ez a feljegyzés – a hatalmi szóval ellentétben – cáfolható. Ha valaki megmutatja nekem, hogy a kérdéseimre van igazi válasz, hogy a sajtódobogón mindig volt hely a tudósítóknak, és hogy a platform mindenkinek egyenlően nyitva áll, akkor a feljegyzésem tévedett. És újságíróként ezt is le kell majd írnom. A sorozat minden része azzal a kérdéssel zárult, hogy most romlott-e el a rendszer, vagy mindig ilyen volt. És minden részben más volt a válasz. Athén még intézményeket épített a népszerűség-hajhászás ellen. A huszadik századra a csomagolásból milliárdos szakma lett, de a politika még kénytelen volt a szerkesztőségek szűrőin keresztül kommunikálni. A Kádár-rendszer a maga zárt laboratóriumában eladta az életszínvonalat, de a kormányrudat sosem. 1990 után a magyar választók már dönthettek, de a kormányok még mindig csak újságírókon keresztül érhették el őket. 2014-re pedig megjelent a csatorna, amely végleg kiiktatta a közvetítőket, és a közvélemény mérése valós idejűvé vált. A hat rész alapján a tanulság tiszta: a politika mindig is színházi szereplés volt. Mindig is mérték, mindig is csomagolták, és mindig is eladták. Ami a mi korunkban megváltozott, az pusztán a sebesség. Meg az, hogy a politikus és a közönség között már nincsenek közvetítők. De pont ez az a hiány, ami miatt minden korábbinál fontosabb, hogy ott üljön valaki a teremben, aki csupán leírja, mi történik. Mert amikor az utókor visszanéz ezekre a kommunikációs szempontból telített, túláradó, sulykolt napokra, legyen egy elbeszélő – akár mint régen: egy krónikás –, aki tudásához, szakmai alapvetéseihez hűen, mindenfajta érzelem nélkül úgy írja meg a történteket, ahogyan azok a leginkább megfeleltethetőek a valósággal. (Borítókép: Magyar Péter 2026. május 18-án. Fotó: Németh Kata / Index)