● news.bsdnet.hu

Izland fölött az ég derült, a hőmérséklet 17 fok, enyhe keleti szél fúj, a hullámok fehér habot hordanak a fekete homokra, és Mork, nevezzük így, mert fogalmunk sincs, ki vagy mi ő, s honnan érkezett, s mivel nincsen körülhatárolt, azonosítható alakja, füstszerű mozgása alapján pedig nehéz volna élőlénynek nevezni, pedig alighanem mégis az, hiszen hangja van, és minden kétséget kizárva a mellette szitáló, pulzáló ködpamacsnak, legyen most Dork, magyarázza, de olyan nyelven, amit először senki nem ért, majd később kiderül, hogy az magyarul van, vagyis hívják Bélát, hogy hagyja most a pékségét, fordítani kellene, és amikor férfi vastag kerekű dzsipje csikorogva fékez, felveri a parton nyújtózó vulkáni törmeléket, a karcos kavics golyózáporként sorozza az állami televíziós stáb furgonjának oldalát, mire a rendező csak annyit mond, hogy kúkalabbi, ami izlandi nyelven annyit jelent, hogy seggfej, de Béla, aki már gyermekkora óta a szigeten él, és az óvodában ezt a szót járó kakiként ismerte meg, most a rendezői változatot tartja helyénvalónak, de ügyet sem vet az érzelmi erupcióra, mert arra gondol, hogy a kemencébe tett kifliknek úgyis annyi, ám amikor meglátja a parton bóklászó, pontosabban lebegő két felhőszerű formát, elnémul, mert képtelenségnek tartja, hogy a ködszerű alakok magyar nyelven köpik magukból a párát, és minden pöffenetnek értelme van, ő legalábbis érti, hogy miről folyik az andalító disputa, ám azt már csak könnyek közt röhögve tudja átöltetni izlandira, miközben a kirendelt katonák parancsnoka olyan szigorú szemmel néz rá, hogy attól inkább félnie kellene, de aztán az is csak vinnyogva röhög, mert Béla szerint Mork és Dork arról értekezik, hogy valahová pisálni kellene, csak a közelben még egy rendes fa sincs, ám mire a fordítás lényege átmenne a katonai szűrön, Dork már a magasban jár, vattaszerű testéből eső hull, legalábbis mondjuk azt, hogy ez most eső, kopog az esőkabáton, majd miután Béla elkurjantja magát, persze, magyarul, hogy talán nem kellene ezt a földet összevizelni, meg azokat, akik rajta élnek, Mork és Dork közel merészkedik Bélához, aki erre megrémül, mert a halált nem úgy képzelte el, hogy két felhő majd átöleli, ám Mork és Dork nem akarja elvenni Béla életét, csak egyikőjük sem érti, hogy az meg hogyan lehetséges, hogy ezen a bolygón, ahol idegen életformára találnak, de olyanra, amelyik érti és beszéli a nyelvüket, és ettől kicsit meg is rémülnek, mert ismét bebizonyosodik, hogy bár a mindenség végtelen, senki nincs egyedül, leginkább azok, akik ezt hiszik, és ennek még akkor is örülni kellene, ha ezekből az önmagukba sűrűsödő, két lábon járó lényekből hiányzik a könnyedség, a légiesség, és sokan olyan nyelven beszélnek, amit egyáltalán nem értenek, de erre megjelenik Béla, akit mindenki Bélának hív, s akinek molekulái, sejtjei olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy kizárt, hogy az neki ne fájna, még a fején lévő nyílás is szélesre húzódik, és hibátlan szókinccsel azt kérdezi, hogy kik ők, honnan jöttek, és jó volna, ha valamit mondanának, mert bár az izlandi nyugodt népség, megvan bennük a türelem a kihalásra, ők mégis túlélők, vikingek leszármazottai, büszkék arra, hogy egyszer, régen, valakinek az eszébe jutott, hogy a hajójával itt kikössön, ezen a senki és a semmi földjén, ahol a mélyből a bolygó testének izzó nedve szivárog, a forró víz medencékbe gyűlik, és ez az utazó, aki az elsőnek mondható a középvonalánál folyton megrepedő földön, úgy találta, hogy az életnek itt értelme van, nem csak lehetősége, pedig ha csak kicsit várt is volna, alighanem mindent újragondol, de ma már mindegy, mert aki leszületett ide, éppen ide, annak nincs más dolga, csak átvészelni az időt, amit úgy hívnak, élet, és ez az ember, akit az itteniek Bélának hívnak, szintén csak túlélni akar, túllendülni ezen az egészen, miközben kiflit és kemencét emleget, de mégis itt áll, puha felhőtestek ölelésében, nos, neki valamit tényleg mondani kellene, de olyasmit, amitől senki rémül meg, s amitől senki nem akar tömeges öngyilkosságba menekülni, mint az előző bolygón, s amitől talán rájönnének arra, hogy az életnek annyi, de annyiféle formája van, és ha ezt belátnák vagy elfogadnák, talán jobban bánnának egymással, meg önmagukkal, persze a kettő ugyanaz, de ezt, ezen a bolygón csak kevesen tudják vagy csak érteni nem akarják, és Mork és Dork ekkor rájön arra, hogy mire ezen a gondolafüzéren magukat átrágják, elmegy a kedvük attól, hogy bármit feleljenek is, csak Bélát sajnálják, akinek a kiflije éppen szénné ég a kemencében, így aztán, miközben eltávolodnak a parttól, azt kiáltják, miközben az égbolt dörög, villám nem cikázik, hogy ne búsulj, Béla, de azt már nem hallják, hogy Béla, aki egyáltalán nem szomorú, teli szívből káromkodik, rendesen cifrázza, ékes magyar nyelven, és a végére azért odapakolja azt, elvégre Izlandon él, s közben szívből kacag, hogy kúkalabbi.