● news.bsdnet.hu

A kapitalizmus először a 13. században az itáliai városállamokban – Firenze, Velence, Genova – jött létre, ahol megjelent a bankrendszer, a kereskedelmi hálózat és a bérmunka. Miért bukott meg? Azért, mert egy szűk elit spekulatív kereskedelmére és a luxusárukra támaszkodva elhanyagolták a szélesebb termelőalap kiépítését. Végül a folyamatos belháborúk, a céhrendszerek merevsége, valamint a földrajzi kereskedelmi útvonalak 15–16. századi átrendeződése kiszorította őket a globális gazdaságból. Pár száz évvel később feltámadt Angliában, majd elterjedt az egész világon. Miért épp Angliában győzött újra? A siker nem a véletlen műve volt: a mezőgazdasági bekerítések (amelyek révén szabad bérmunkaerő áramlott a városokba), a szénre és gőzgépekre épülő ipari forradalom robbanásszerű találmányai (amelyek felszámolták a feudális korlátokat), valamint a kedvező intézményi környezet (a többi között a magántulajdon jogi védelme és a parlamentáris rendszer) tették ezt lehetővé. Miért érzi mindenki úgy, hogy a kapitalizmus ma már a végjáték felé tart? Az ökológiai válság, az adósságspirálra épülő pénzügyi rendszer, a morális üresség és a technológia elidegenedett használata mind erre utal. Polányi Károly  A nagy átalakulás című fő művében megjósolta, hogy a társadalom előbb-utóbb önvédelemből fellázad a piac korlátlan uralma ellen. „A piac gazdasági rendszer volt, a piaci társadalom azonban olyan struktúra, amely az egész társadalmat a piaca alá rendeli.” Korunkban a kapitalizmus szemlátomást kifordult önmagából, hiszen sorra tagadja meg saját értékeit: a szabad versenyt monopóliumok váltják fel, a piacgazdaságot állami mentőövek torzítják el, és a jóléti ígéretek helyett a növekvő egyenlőtlenség dominál. A szocializmus először a proletárok hatalmára alapozva startolt, de furcsa módon egy muzsikországban jött létre. Kapaszkodott néhány évtizedig, aztán elbukott. Igaz, nem tettük inkubátorba, koraszülöttként támadások sorozatát kellett elviselnie – kezdve a fiatal szovjethatalom elleni fegyveres intervencióktól a csúcstechnológia exportját korlátozó COCOM-listáig. Így vak lett és bürokratikus. Egyszóval korán jött, nem értek meg hozzá a feltételek. Marx látta ezt, sőt megjósolta, hogy ha nem a világ legfejlettebb országaiban születik, akkor csak idő kérdése, hogy mikor hal meg. Ám fel fog támadni, ha megússzuk a III. világháborút, ha a technológiai fejlődés és a robotizáció elsöpri a bérmunka társadalmát, ha a gazdaság alapjai átrendeződnek, és ha kezdetét veszi a Kapitány-házaspár által felvázolt szellemi termelési mód korszaka. A fent említett szellemi termelési módot bizonyosan nem a munkaalapú, hanem a tudásalapú társadalom jellemzi. Ebben a közegben az áru is másképp viselkedik, mint általában. Ha van tíz cipőm, és abból hatot eladok vagy elajándékozok, akkor nekem csak négy marad. Ezzel szemben a tudás mint áru egészen másképp működik: ha tudok egy szép dalt, és megtanítok rá tíz embert, attól én még nem felejtem el. Az az enyém marad, sőt az ismétlés révén még jobban rögzül. Ebben az új világban az ember megszabadul a létért való folyamatos, kényszerű küzdelemtől, és ezzel párhuzamosan a felhalmozás kényszere is okafogyottá válik. Az emberek leszoknak a profitmániájukról és a feszültségoldó szereikről egyaránt. Ha megszűnik az a permanens egzisztenciális szorongás, amelyet a kapitalizmus termel ki bennük, József Attila sorai – „s edzzük magunkat borokkal, porokkal, / ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres” – érvénytelenné válnak, pontosabban csupán a múltat idézik majd. Amikor a munka már nem a puszta túlélésről szól, hanem a kreatív kiteljesedésről, a kultúránk is alapjaiban átrendeződik: divatba jön a kedvesség, a jófejség és az empátia. A versengő elszigeteltséget felváltja a közösség ereje, a magányt pedig – mint egy letűnt kor maradványát – végleg elfelejthetjük. De nemcsak a magány tűnik el: a kényszerhelyzetek megszűntével a lustaságnak is búcsút inthetünk. Az ember ugyanis csak akkor tesz-vesz kelletlenül, ha nem érez motivációt; az alkotás és mások támogatása viszont annyira feltölt, hogy az mindenkit magától értetődően aktivitásra ösztönöz. El kell érnünk, hogy a mesterséges intelligencia ne a versenytársunk, hanem a szövetségesünk legyen, és egy új korszak katalizátorává váljon. De miképp? Bár erre nincs recept, felismerhetjük azt az alapvető igazságot, hogy a valódi kapcsolatok egyenrangúságon alapulnak. Akárcsak a szerelemben, itt is az a helyes, ha nem egymás alatt vagy felett állunk, hanem egymás mellett. Így embertársaink sorsa a mi sorsunk is lesz, és egyszerre tudunk segíteni magunkon és másokon. A bánat is könnyebben oldódik egy értő, empatikus közegben, mintha egy szakadék választ el bennünket egymástól – különösen akkor, ha a verseny glorifikálása miatt mások kudarca szüli a mi kárörvendő sikerünket. Világ proletárjai és tőkései, szüntessétek meg proletár és tőkés mivoltotokat, és szerveződjetek az emberi emancipáció érdekében! Nem hinném, hogy újfent több száz évet kell várnunk; meglehet, hogy már 40 év múlva főnixként feltámad egy szerethető szocializmus.