● news.bsdnet.hu

Hetvenen túl sem kényelmesedett el Kemény Dénes, a férfivízilabda-válogatott legendás kapitánya 72 évesen is pörgős életet él. A férfiválogatottal háromszoros olimpiai aranyérmes szakember igyekszik továbbadni tudását az edzők következő generációjának, de nem csak idehaza, a Testnevelési Egyetem oktatójaként. Nemrég Indiá­ban (!) tartott képzést a helyi trénereknek. Reméli, hamarosan az unokázás is része lehet a mindennapjainak. Lasányi Csaba Sportújságíró Ezeket látta már? Nemrég Indiából osztott meg egy fotót a helyi trénerekkel. Szí­vesen vállalkozik még ilyen munkautakra? – Régebben gyakrabban fogadtam el a Nemzetközi Úszószövetség felkéréseit, hogy külföldön edzőképzést tartsak, de az elmúlt években ezeket általában átadtam más edzőkollégáknak. Most viszont kétszer is felhívott az indiai szövetsége elnöke, hogy mindenképpen szeretné, ha én mennék, úgyhogy elvállaltam. Mit tapasztalt? – Ami érdekes, hogy utoljára Indiában közel tíz évvel ezelőtt Kásás Zoli tartott ugyanilyen egyhetest képzést, amire sokan jó szívvel emlékeztek vissza. Rengeteg szeretetet, rengeteg tudásvágyat láttam a helyi kollégákban, és ami a legérdekesebb, de nem először állapítom ezt meg, nagyon felkészültek. Attól függetlenül, hogy 25 góllal megvernénk őket a medencében, ez a különbség nem abból fakad, hogy az edzőik ne lennének elég alaposak. Mert amit lehet, mindent megtanulnak. Miért lehet mégis ekkora a differencia továbbra is? – Alapvetően a legnagyobb probléma szerintem genetikai, a játékosok testalkata. Amikor Magyarországon edzősködtem , én nem nagyon voltam magasabb a csapataimban a játékosaimnál. Indiában az uszodában nem volt a rengeteg ember között egy sem, aki magasabb lett volna nálam. Kevés embert láttam, aki legalább a 180 centit elérné. Ez azért nyilvánvalóan ad egy előnyt nekünk, így aztán már ki sem jönnek az edzők közötti különbségek. Az viszont pozitív meglepetés volt számomra, hogy a klubjaikban minden nap van tréning, van, ahol kettő is, az ilyen fejlődő országokban általában csak a heti kettő-három a jellemző. Korábban hova vezettek a szakmai útjai? Mi volt a legkülönlegesebb élménye? – Volt már ilyen Iránban, Új-Zélandon, Ausztráliában, Angliában, Görögországban, Olaszországban is. Új-Zéland nagyon érdekes volt. Kiszálltak az elegáns autókból a pólósok, edzők, jöttek be az uszodába, és körülbelül a kétharmadán nem volt papucs sem. Rendben van, hogy egy edzőképzésre nem kell öltönybe jönni, de azért mondjuk legalább a papucshoz hozzászoktam... De ez az új-zélandi kultúra része, hogy nagyon gyakran vannak mezítláb, biztos egészséges. Jót tesz talán a idegvégződéseknek vagy a hajszálereknek, nem tudom. Jópofa volt, a harmadik nap én is kipróbáltam. Azért az fontos, hogy a nap ne nagyon süssön az aszfaltra... Van még olyan hely a világon, ahol még nem járt, de el szeretne jutni oda? – Igazából nincs. Elsősorban a vízilabdának köszönhetően, de attól függetlenül is sok helyen jártam. Olyan helyek vannak, akár Afrikában vagy az Alpokban, ahova szívesen elmennék újra, pont azért, mert voltam már ott, a szép élmények miatt. Afrikába például mindig azért utaztam nagy örömmel egy-egy világverseny előtti felkészülést megelőzően, mert tudtam, hogy öt-hat napig nem lesz térerő, ami az isten áldása tud lenni. Három olimpiai aranyat ünnepelhetett a válogatottal / Fotó: Getty Images Vadászni szokott még az ilyen utazások során? – Nem, már jó ideje Magyarországon sem nagyon. Eljárok a vadászatokra, találkozom szívesen a barátaimmal, de már nagyon ritkán van nálam fegyver, éves szinten talán 4-5 alkalommal. Korábban ez majdnem hetente előfordult. Most már inkább az emberi kapcsolatok maradtak meg a vadászatból. Azért továbbra is pörgős életet él. – A TF-en napi szinten tanítok, és a Magyar Edzők Társaságában is elég sok feladat van. Gyakran fordul elő, hogy megkeresnek nagyobb vállalatok, amelyek a munkatársak továbbképzésére szeretnének tőlem előadást csapatépítésről, motivációról, ismételt sikerekről. Én nagyon aktív vagyok. Azt mondják a közeli barátaim, hogy sokkal könnyebben tudtunk találkozni addig, amíg nem voltam nyugdíjas. Lehet, hogy ez egy reflex, és fent akarom tartani a az aktivitásomat, nem tudom. A legidősebb fia, Kristóf abbahagyta az edzősködést és zöldterület-kezelő vállalkozásával foglalkozik. Sajnálta, hogy eltávolodott a vízilabdától? – Egyáltalán nem, mert pontosan tudom, hogy mennyire eszi az ember egészségét az edzősködés. Én igazából első perctől kezdve úgy gondoltam, jobb, ha az ember több lábon áll, de ő annyira lelkes volt a vízilabdával kapcsolatban, hogy úgy gondolta, nem fér bele, hogy elkezdjen párhuzamosan dolgozni a diplomájával is. Most kiegyensúlyozott, jól van, örülök neki. Ha eltelik egy-két év, és újra szeretne edzősködni, akkor majd eldönti. Ha a véleményemet kikéri, elmondom, ha nem kéri, akkor magamtól nem adok tanácsot. A legfiatalabb, Márk a koronglövészetben jeleskedett. – Ő mostanában kezdte újra. Kihagyott négy évet, de a junior trap országos bajnokságon azért egy csapat aranyat megnyertek a két társával. Nagyon tehetségesnek tartották, az egyik legjobbnak tűnt a korosztályában, aztán nem tetszett neki a hangulat, a légkör a versenyeken. Több lazaságra, barátságra vágyott, ezért aztán az olimpiai trappal szemben elkezdte preferálni a vadászkorong-versenyeket, ami egészen más műfaj, de nem olimpiai sportág. Három fiával, Márkkal, Viktorral és Kristóffal / Fotó: Takács Janka, Varga Kinga Nyilván így a trapban visszaesett, de most újra elkezdett járni, és most jól érzi magát. Azt azért tudni kell, hogy a legközelebbi pálya, ahol edzeni tud, két óra távolságra van. Azt azért tudni kell, hogy a legközelebbi pálya, ahol edzeni tud, két óra távolságra van, az pedig, hogy egy edzés az oda-vissza utazással hat órájába kerüljön, egyetemistaként sem nagyon fér bele. A középső fia, Viktor mivel foglalkozik? – Ő a Semmelweis Egyetemen tanít pszichológiát. Ezen kívül zeneterápiát tart betegeknek, szintén mint pszichológus. Egy lépésre van attól, hogy meglegyen a doktorija, és odarakhassa a két betűt a neve elé. Ahogy a közösségi oldalán látható, ő meg is házasodott nemrég. Optimistább már a remélt unokázással kapcsolatban? – Hát, most hogy a háromból egy megnősült, erre az esély valamelyest nőtt. Ahogy kivettem a fiam szavaiból, két-három éven belül előfordulhat, hogy a hétvégéken nagyobb lesz otthon a zaj, mintha csak ketten lennénk az asszonnyal. Feleségével, Renátával remélik, hogy néhány éven belül nagyszülők lesznek vízilabda