● news.bsdnet.hu

Baczakó Péter vasárnap lenne 75 éves. Az olimpiai, többszörös világ- és Európa-bajnok súlyemelőt korán elragadta a halál, 2008-ban mindössze 56 éves korában vitte el a betegség. A honi sportág egyik legkiemelkedőbb alakjának emléke előtt egykori tanítványával, a többszörös magyar bajnok Kovács Zoltánnal beszélgetve tisztelegtünk. Balázs Dávid Sport újságíró Ezeket látta már? „Amikor gyerekként elkezdtem a súlyemelést, ő már a sportág legendája volt. Először a különböző hazai versenyeken találkoztunk, én a Csepel SC-ben versenyeztem, míg ő a BKV Előre edzője volt. Természetesen tudtam, hogy ki ő, ismertem az eredményeit” – emlékezett vissza Kovács Zoltán. „Egy végtelenül kedves, szimpatikus, jó kisugárzású embernek ismertem meg, aki nagyszerűen bánik a sportolóival. A közös munkánk 2000 elején, az olimpia előtt kezdődött. Nagyon jó szakember volt, kedves és empatikus. Mindig tekintettel volt arra, hogy tanítványai milyen fizikális és mentális állapotban vannak. Sosem kiabált vagy csapkodott, mindig tudta és érezte, hogy milyen jellegű támogatásra van szükség, a versenyzői karrierjében gyűjtött tapasztalatait kiválóan hasznosította. Sajnálom, hogy csak ilyen rövid ideig, körülbelül négy évig dolgozhattunk együtt. Az én pályafutásomhoz és eredményeimhez nagyon-nagyon sokat tett hozzá.” Kovács Zoltánt megkérdeztük, hogy amikor felidézi a közös múltjukat, mi jut először az eszébe. „Az arckifejezése. Mindig sugárzott róla a pozitivitás, mindig ott volt az arcán az a bizonyos »baczakós« mosoly. Egy sportolónak mindig vannak hullámvölgyei, jobb és rosszabb periódusai, de az ő pozitív kisugárzása, az a »baczakós« mosoly mindig plusz erőt adott nekünk, magabiztosabbnak éreztük magunkat tőle.” Baczakó egykori tanítványa külön felhívta a figyelmet mestere alázatosságára, amivel mindenki számára példát mutatott. „A csúcson járt, a világ egyik legjobb sportolója volt, világ- és olimpia bajnok, sokszoros magyar bajnok is, mindent megnyert, és mégis szerény és alázatos maradt, hiszen tudta, hogy siker munka és alázat nélkül nincsen.” Moszkvában aranyérmes lett Nehezen találja az ember a szavakat, amikor egy olyan személyről kell beszélnie, akire életében felnézett és nagyra becsült, de már nincs az élők sorában. Kovács Zoltán is elérzékenyült. „Ha ma találkozhatnánk, azt hiszem, nagyon szorosan átölelném…” – mondta elcsukló hangon. Baczakó hosszan tartó súlyos betegséget követően 2008-ban hunyt el. Betegsége kisebb lábfájással, gyengeséggel kezdődött, 2005 elején már nehezen járt, egy évvel később pedig tolószékbe kényszerült, izomsorvadással szenvedett. „A súlyemelés a tűrőképességemet növelte, és arra tanított meg, minden helyzetből fel kell tudni állni. Én most szó szerint ezt szeretném. Ez a legnagyobb vágyam. Ha innen, a székből felállnék. Vagyis a padlóról” – nyilatkozta akkoriban Baczakó, akit családi traumák is értek. Baczakó 1968 és 1983 között volt a BKV Előre versenyzője, majd később edzője. A csúcsra 1980-ban ért, amikor a moszkvai olimpián félnehézsúlyban a dobogó legmagasabb fokára állhatott fel, megszerezve ezzel a magyar sport 111. olimpiai aranyérmét. „Nagyon szomorú, hogy miután meglett a baj, a klubjától, a BKV Előrétől senki nem kereste – idézte az Index 2007-ből Baczakó feleségét, aki nehezményezte, hogy elfordultak tőle, ráadásul hónapokon keresztül viaskodnia kellett azért, hogy megkapja az őt megillető juttatásokat. – A közlekedési vállalatnál annyi mindenkit elbúcsúztatnak, ha nyugdíjba megy, a férjem a klubnál élte le több mint a fél életét, harmincnyolc évet, őt még csak erre sem tartották méltónak.” Baczakót megviselte lelkileg, amikor az akkori kormány visszatartotta az athéni olimpia után járó edzői jutalmakat, ő négymillió forintjához nem tudott hozzájutni, ami az ezüstérmes Krutzler Eszter felkészítéséért járt. Egy év elteltével kapta csak meg a pénzt. Továbbá azt is nehezen élte meg, hogy betegsége után jónéhányan azok közül, akikhez közel állt, nem keresték, nem érdeklődtek iránta. Kovács Zoltán felidézte ezt az időszakot. „Nekem ez mindmáig egy érzékeny és fájó pont. Sajnos a betegsége utolsó szakaszában már nem voltam ott mellette, és ezt nagyon bánom, évekig tartott, mire ezt helyretettem magamban. Ha most történne meg, másképpen cselekednék. Előtte viszont ott voltam mellette, és tudom, milyen keményen küzdött és tartotta magát. Egyszerűen nem volt elég lelkierőm ahhoz, hogy végignézzem, ahogy a legnagyobb küzdelme és kitartása ellenére folyamatosan leépül” – ismerte be, majd így zárta a beszélgetést: „Szeretettel gondolok rá és sajnálom, hogy csak ennyi adatott meg neki. Nagyszerű ember volt.”