Azt hitted, az önirónia menő? Kutatók szerint egyenesen rombolhatja a mentális egészségedet
Sassy
2026-09-27 13:32
[sz]DP, kép: magnific[sz]
Azt hiszed, a vagány önirónia a mentális szupererőd, a pajzsod a világ kegyetlensége ellen? Hát, lehet, hogy közben épp magad alatt vágod a fát, és ez a pajzs valójában egy ketrec, amit magadra zártál. A tudomány meg, mint egy zavarodott szülő, évtizedekig egyszer ezt mondta, másszor azt: hol áldásosnak, hol egyenesen a szorongás melegágyának kiáltotta ki, ha valaki képes röhögni saját magán. Egy friss elemzés viszont végre rendet vág a káoszban – írta a Psychology Today –, és kiderül, hogy a kulcs egyáltalán nem ott van, ahol eddig kerestük.
A nagy trükk ugyanis az, hogy az „önmagunkon nevetés” valójában két, egymástól gyökeresen eltérő dolgot takar. Az egyik az, amikor a humort aktívan használod védekező mechanizmusként, egyfajta szociális fegyverként, amivel megelőzöd, hogy mások fogjanak rajtad fogást. A másik pedig egy sokkal mélyebb és fontosabb képesség: az, hogy egyszerűen nem veszed magad halálosan komolyan.
Az első egy páncél, amit magadra rángatsz, a másik meg az, amikor eleve nem hordasz páncélt, mert nem félsz annyira, hogy megsérülsz. És a kutatások ellentmondásai pontosan ebből a különbségből fakadnak.
Amikor a tudósok azt találták, hogy az önmarcangoló humor a szorongással és a depresszióval jár kéz a kézben, valójában nem a humor káros hatását mérték. Sokkal inkább azt, hogy a már eleve mentális problémákkal küzdő emberek gyakran nyúlnak ehhez az eszközhöz, hogy valahogy boldoguljanak.
Egy híres kísérletben, ahol az embereket vidámparki torz tükrök elé állították, azok mutattak kevesebb negatív érzelmet, akik őszintén tudtak nevetni a saját eltorzult képükön. Itt nem a viccmesélésen volt a hangsúly, hanem a felszabadult, görcsmentes hozzáálláson.
A probléma akkor kezdődik, amikor az önirónia merev identitássá válik. Amikor valaki felépíti magának a „vicces, lúzer srác” imázsát, aki minden helyzetet egy önostorozó poénnal old meg.
A cikk a Jóbarátok Chandlerjét hozza fel példaként, aki tökéletesen megtestesíti ezt a figurát. Ahogy az írás fogalmaz, az ilyen ember lényegében azt mondja magáról:
„Én az a fajta srác vagyok, aki önmarcangoló vicceket mesél – mint Chandler a Jóbarátok című szitkomban.” Ez a szerep azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy valaki lazán vegye magát, sőt, éppen hogy egy nagyon is komolyan vett, merev énkép bizonyítéka.
És hogy a dolog mennyire nem új, azt jól mutatja, hogy már az ókori görögök foglalkoztak vele, bár egészen más előjellel. Platón filozófus szerint nemcsak butaság, de egyenesen lehetetlen önmagunkon nevetni. Úgy vélte, a nevetés mindig a felsőbbrendűség jele az alattunk állókkal szemben, és mivel saját magunknál nem lehetünk alacsonyabb rendűek, a képlet logikailag kizárt.
Ehhez képest ma már tudjuk, hogy az emberek igenis képesek erre, a valódi kérdés csak az, hogy ez a nevetés a szabadságból vagy a szorongásból fakad-e.
[kapcsolodo]barcsak-ne-tettem-volna-elarultak-a-80-felettiek-mi-volt-eletuk-legnagyobb-hibaja/[kapcsolodo]