● news.bsdnet.hu

Európában, de a világ más részein is vannak olyan politikai megoldások, amelyek – így vagy úgy – teret kívánnak engedni a közös bölcsességnek, felismerve, hogy az igenis képes a közjó érdekében hasznosulni, sőt mérhető módon hozzájárulni politikai, gazdasági és társadalmi eredményekhez. A részvételi megoldásoknak ugyanis, legalábbis közgazdasági értelemben, nyilvánvalóan akkor van értelmük, ha nemcsak a demokratikus működés, vagy éppen a kormányzás költségeihez járulnak hozzá, hanem ezeket meghaladó mértékű pozitív hozadékkal járnak. Részvételi demokrácia és részvételi kormányzás. Időnként közvetlen demokrácia. Ezeket a kifejezéseket lényegesen többször halljuk és olvassuk az elmúlt pár hónapban, mint tettük a megelőző 16 évben – legalábbis Magyarország összefüggésében . Nem szinonimák ugyan, mégis úgy tűnik, mintha ekként forognának a köztudatban, ráadásul ki-ki mást és mást lát vagy hall bele ezekbe a kifejezésekbe. Ezzel szemben viszont mindegyiknek megvan a maga elméleti háttere, szakirodalma és mindegyik implikál egyfajta módszertani megközelítést is, amely a sikeres megvalósítás záloga. Érdekes módon van még egy kifejezés, amely nem igazán hallható ugyan a közéleti kommunikációban, viszont igenis meglenne a létjogosultsága, sőt, kifejezetten jó alkalom lenne arra, hogy ez bekerüljön a közösségi gondolkodásba. A Magyar Péter vezette Tisza Párt hatalmas választási sikere alkotmányozó, kétharmados többséget hozott. Egy ilyen elsöprő társadalmi támogatottság egyrészt lehetőséget ad arra, hogy alapvető változtatások történjenek, másrészt hatalmas terhet is jelent, hogy a hatalmas és szerteágazó elvárások a lehetőségekkel összhangban, megfelelő prioritások szerint jelenjenek meg a gyakorlatban. Egy választási győzelem csak a kezdő lépés. Ez nehezen vitatható. Egy koherens politikai rendszer felépítése, ahol az állampolgárok nem csupán négy-öt évente egyszer szavaznak, sokkal nehezebb feladat. Nem is beszélve arról, hogy mindez egy szélesebb nemzetközi környezetből érkező kihívásokkal terhelt környezetben kell hogy megvalósuljon. A kampányidőszakban, de a kormányalakítás óta is felbukkan a kormányzati kommunikációban a „részvételi kormányzás”, időnként pedig a „részvételi demokrácia” ígérete. Találkozhatunk a „közvetlen demokrácia” kifejezéssel is itt-ott, bár ezzel inkább példaként, összehasonlító elemzésekben, vagy éppen a kritikát megfogalmazó megszólalásokban, de nem a kormányzati ígéretek sorában. Elkezdtek erősödni ugyanis a kritikus, sőt a számonkérő hangok, ami – véleményem szerint – legalább részben arra vezethető vissza, hogy a használt kifejezések értelmezése terén bizonytalanság van. Ahhoz pedig, hogy a társadalmi vita, a kritika tartalmas és előremutató legyen, ezt érdemes feloldani. Erre teszünk most kísérletet. Anélkül, hogy komolyabb tudományos igényességgel nyúlnánk a témához (erre megvannak a megfelelő, színvonalas platformok az érintett tudományágak képviselőivel), inkább egy gyakorlatias áttekintés keretében nézzük meg, hogy érdeklődő olvasóként, gondolkodóként, leegyszerűsítve mire érdemes asszociálni az egyes, említett kifejezésekkel találkozva. Mielőtt azonban erre rátérnénk, előbb zárjuk ki a „közvetlen demokrácia” kifejezést, tekintettel arra, hogy egész egyszerűen nem releváns a magyarországi alkotmányos berendezkedés összefüggésében, és az Európai Unió tagállamaiban sem várható ennek az elterjedése. Azzal, hogy „részvételi demokráciáról” beszélünk, nem a „közvetlen” elemet próbáljuk visszacsempészni a gyakorlatba, azaz simán megnövelni a népszavazás keretében eldöntendő ügyek körét vagy számát. Egy egészen más megközelítés rejlik a kifejezés mögött. Közvetlen demokráciaként az olyan demokratikus berendezkedésre hivatkozunk, amelyben az állampolgárok közvetlenül vesznek részt a döntéshozatalban, ellentétben a képviseleti demokráciaként leírt rendszerrel, ahol mindez a választott képviselőkön keresztül valósul meg. Utóbbiak esetében is létezik a népszavazás intézménye, de egyes, meghatározott esetekre korlátozva. A közvetlen demokrácia gyakorlati példájaként Svájcot szokás említeni, ahol a szövetségi alkotmány határozza meg, hogy mely kérdésekben lehet, és melyekben nem lehet közvetlen választói döntést hozni. Emellett viszonylag könnyen lehet állampolgári kezdeményezéssel élni és közvetlen döntésre javasolni ügyeket, amely azt az érzetet kelti, hogy nagyon domináns ez a forma. Hozzátesszük, Svájc közel sem az egyetlen ismert példa, és valójában maga is inkább egy vegyes rendszer, nem „tiszta” közvetlen demokrácia. Maradjunk tehát a képviseleti demokrácia elméleti keretei között! Tegyünk rendet a köztudatban és a politikai kommunikációban megjelenő kifejezések értelmezése terén, valamint adjunk hozzá még egy kevésbé ismertet, amely viszont sokkal érdekesebb lehet egy olyan kifejezett kormányzati szándék tükrében, melynek célja a közhatalmi döntésekben a valódi állampolgári részvétel (méghozzá a valódi, tartalmi, minőségi, nem pedig egy látszatrészvétel) lehetőségének megteremtése. Előrebocsátjuk, hogy az elméleti háttér és a vonatkozó szakirodalom nem teljesen egységes. Részben azért, mert egy-egy kutatói csoport más-más nézőpontból szemléli, írja le a gyakorlatban működő rendszereket, így a javaslataik is más-más szemléletben születnek meg. Nem lehetséges, vagy inkább nem szerencsés ezeket sem hierarchiába rendezni, azt sugallva, hogy valamelyik inkább, vagy kevésbé fejlett demokráciafelfogást jelent, sem pedig valamiféle evolúciós folyamat egyes állomásaiként megjeleníteni őket, hiszen egyik-másik remekül kiegészíti egymást vagy összekapcsolható a gyakorlatban. A semlegesség kedvéért ábécésorrendben említjük az egyes kifejezéseket. Deliberatív demokrácia. Azokban az írásokban, amelyek ez alá a kifejezés alá rendezhetők, az az elképzelés húzódik meg, hogy egy döntés akkor lesz legitim, ha mögötte értő, felkészült, tartalmi diszkusszió húzódik meg, kvázi egyenlő felek között. Ebben az értelemben nem csupán a puszta számszerű többségi jelenlét az érdekes. Különösen fontossá vált ez az irányzat azoknak a gyakorlati tapasztalatoknak a tükrében, amelyek a demokratikus kritériumok formai fenntartása mellett az alapintézmények kiüresítését hozták, többnyire sajátos egyéni politikai érdekek érvényesítése érdekében. Részvételi demokrácia. Ez a kifejezés többnyire intézményesített részvételt implikál egy – alapvetően képviseleti – demokráciában, ahol az állampolgárok a képviseleti szerveken keresztül, azok mellett, vagy éppen azok ellenében vesznek részt a politikai döntéshozatalban. A részvétel formája lehet konzultatív, de döntéshozatalra irányuló is, megjelenhet a kérdésfelvetéstől a végső döntéshozatalig a folyamat bármely, vagy akár minden egyes állomásánál. A kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy önmagában érték-e a részvétel biztosításának lehetősége, vagy csak akkor, ha bizonyos minőségi, tartalmi elemek is társulnak hozzá. Részvételi kormányzás. Ez a kifejezés – normatív elméleti gyökerek helyett – inkább a kormányzás szereplőinek, intézményeinek és döntéshozatali folyamatainak elemzésére, illetve ezek gyakorlati megszervezésére irányul (governance). Részvételi kormányzás esetében az állampolgárok civil szerveződései akár a képviseleti szervekkel együttműködve, akár mellettük, ezeket kiegészítve, magában a kormányzási folyamatban kapnak szerepet. A részvétel jellemző terepei: a közpolitikák kidolgozása (a jogszabályi keretek között), az implementáció, majd a működéssel összefüggő visszajelzések kezelése (mint visszacsatolás). Talán már ebből a rövid összefoglalóból is kitűnik, hogy az egyes kifejezések eltérő elméleti keretekben értelmezhetők, viszont mindegyiknek megvan a maga értékes szerepe, ugyanis mind azt célozza, hogy a demokratikus működés normatív feltételeinek megteremtéséhez, majd ezek gyakorlatba átültetéséhez, működtetésének megszervezéséhez adjon kapaszkodókat. De nézzük meg mindezt még egy érdekes perspektívából! A hatalmi ágak szétválasztása egy olyan alaptétel, amely nélkül modern demokratikus berendezkedésről nem beszélhetünk. Nem kerülhető meg tehát, hogy ebben az összefüggésben is ránézzünk röviden a három kifejezés tartalmára. A szakirodalomban megtalálható értelmezések szerint a törvényhozó hatalom összefüggésében lenne legkönnyebben megérthető a részvételi demokrácia, de akár még a deliberatív demokrácia kifejezések tartalma is. A vizsgált kérdés maga az, hogy az állampolgár milyen formában és milyen minőségben, mélységben vesz részt a döntéshozatalban. Az tehát nem kérdés egyik esetben sem, hogy részt vesz-e. A végrehajtó hatalom körébe tartozó intézmények feladata – ahogy a név maga kifejezi – a törvényhozó hatalom által meghatározott teendőket az ugyancsak e hatalmi ág által kialakított keretek között ellássa, megvalósítsa. (Az idesorolt intézmények maguk is hozhatnak döntéseket: például hatósági engedélyek kiadása, vagy akár egyes részletszabályok kidolgozása formájában, stb., de ez most olyan részletkérdés, ami az eredeti felvetés szempontjából kevésbé releváns. Az pedig talán nem igényel magyarázatot, hogy például engedélyek kiadása esetében már nincs helye társadalmi egyeztetésnek.) Ebben a kontextusban lenne talán a legegyszerűbb megérezni a részvételi kormányzás lényegét. A vizsgált kérdés itt ugyanis az, hogy a feladatok ellátása során hogyan és hol célszerű az állampolgárok közösségeit bevonni, illetve mindezt hogyan lehet intézményesíteni, gyakorlatban működtetni. Fontos kiemelni, hogy ezzel nem állítjuk azt, hogy a részvételi és a deliberatív demokrácia kifejezések tartalma a hatalmi ágak közül egyedül a törvényhozáshoz kapcsolható, mint ahogyan a részvételi kormányzás fogalma sem csak a végrehajtó hatalomhoz. Mint említettük, az egyes kifejezések más-más elméleti keretekben születtek meg, mögöttük más kérdések, más hangsúlyok húzódnak meg. A gyakorlatra lefordítva mindezt, mind-mind ugyanazt célozza: egy jól működő, az állampolgárok egyetértését bíró demokratikus intézményrendszert. Az állampolgári demokráciafelfogás a gyakorlatban, általában a „hagyjanak már békén, annyi ember van ott, akinek ez a dolga” és a „mi az, hogy meg sem kérdeznek” skálán helyezhető el. Nem mindegy azonban (most a pontos módszertani részletektől eltekintve), hogy Fontos tehát a tisztánlátás, ugyanis ennek tükrében érdemes a politikai vezetésnek (a parlamenti többségnek és magának a kormányzatnak) azt meghatároznia, hogy a társadalmi részvételt pontosan milyen formában, milyen szinteken és milyen mélységben, minőségben képzeli el. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy nemcsak a központi, országos szint létezik, hanem kisebb térségi, vagy akár települési szint is, ahol adott esetben teljesen más módszertani megközelítés lehet sikeres. Legegyszerűbben ez úgy érthető meg, ha arra gondolunk, hogy a közvetlen környezetünket befolyásoló kérdésekben könnyebben, az egyre nagyobb absztrakciós készséget igénylő kérdésekben pedig egyre nehezebben foglalunk állást – hacsak nem rendelkezünk speciális képzettséggel az adott területen. Egy jól felépített, jól működtetett megoldás, rendszer nemcsak például abban jelenthet segítséget, hogy a nehezebb, népszerűtlennek tekinthető döntéseket a részvétel maga az ezzel járó felelősségérzet átélése „emészthetőbbé” tegye, de visszaadhatja általában az intézményrendszerbe vetett hitet is, amely végső soron akár a gazdasági teljesítmény javulásában is megmérhetővé válhat. Ha azonban – a legjobb szándék ellenére – nem sikerül az elvárások és a politikai ajánlat között megfelelő összhangot kialakítani, vagy akár az intézményrendszeri keretek kialakítása és/vagy a működés nem hozza meg az elvárt eredményeket, az nagyon komoly társadalmi és politikai veszteséggel járhat. Helyes válaszok keresése helyett tehát – véleményem szerint – ebben az esetben is sokkal fontosabb, hogy először a helyes kérdések kerüljenek az asztalra. Közös értelmezés mellett, közös nyelvet beszélve, már sokkal könnyebb a megfelelő válaszokat megtalálni. E válaszok pedig elengedhetetlenek a végrehajtás, a részvétel intézményi kereteinek kialakításához, illetve ennek az igazgatási rendszerekkel való összehangolásához.