● news.bsdnet.hu

Nagy kórházaink, rendelőintézeteink többszáz, akár ezer fő egészségügyi és más szakterületi dolgozót foglalkoztatnak. Megfordítva, ők azok, akik évente többszáz, de inkább több ezer páciens életének megóvásán, állapotának javításán, egészségének helyreállításán dolgoznak. Szó szerint: éjjel-nappal. Mondhatni tömegméretekben, ugyanakkor személyre, egyénre igazítottan kell orvosi, ápolásszakmai szempontból megfelelő (optimális) ellátást nyújtaniuk, testi és lelki vonatkozásban egyaránt. Eközben milliárdos költségvetéssel, ingatlanvagyonnal gazdálkodva kell a „kórházüzem” működését irányítani, számtalan jogszabályi kötelemnek is megfelelve. Kórház-igazgatónak lenni, egy ilyen intézményt vezetni, munkáját szervezni éppen ezért nagy megtiszteltetés, és persze óriási felelősség. (Egyetérthetünk Henry Mintzbergnek, a szervezetelmélet híres kanadai kutatóprofesszorának megállapításával: A kórház a professzionális bürokrácia mintapéldája, nagyon bonyolult szervezet). Egyetértés lehet közöttünk abban is, hogy egy tulajdonos joggal választhatja meg, ki irányítsa a tulajdonában álló vállalkozást. Különösen így van ez a reálszektorban, a piaci verseny körülményei között, de nincs másképp az „állam” tulajdonolta közszolgálati intézmények, jelesül a köz-(TB)finanszírozott egészségügyi intézmények esetében sem. De, míg a magántulajdon esetében a nyereséget-kockázatot a valóságos tulajdonos vállalja, a „köz” esetében mindannyian (!) viseljük a következményeket. Ezért a minimum elvárás, hogy a „köz” vezetői pozíciók betöltése, cseréje esetén a kormányzat nyilvánosan indokolja meg a változtatásokat. (Nem csak az egészségügy területén!) Joggal vetheti fel valaki: de hiszen a választópolgárok felhatalmazták az aktuális kormányzatot, hogy ezt megtegye! Nem vitatjuk – bár lehetne –, hogy a köz szolgálatára esküdött hatalom a köz és az ország javát kívánja szolgálni. Mégis, minthogy közügyről, közszolgáltatásokról van szó, sok-sok ember mindennapjait érintő változásokról, úgy véljük, a minimális erkölcsi és politikai elvárás, hogy megfelelő indokok, érvek, tények (!) támasszák alá a változtatások szükségességét, és ezekről a polgárok tájékoztatást kapjanak. (Létező gyakorlat volt az előző kurzusban az úgynevezett nemzeti konzultáció – a választói felhatalmazás mellett is – miként a jelenlegi nagy többséggel megválasztott kormányzat is kikéri az emberek véleményét fontos kérdésekben. Nyilvánvalóan a kórházigazgatók esetében erről nem lehet szó. Bár a rendszerváltoztatás idején a nyilvánosan pályáztatott kórházigazgatói posztokra jelentkezőket a kórházak dolgozói meghallgathatták, kérdezhettek és vélemény formálhattak arról, hogy kiben bíznának meg leginkább. Majd az akkori megyei vagy városi illetékes kinevezett valakit – többnyire nem szembe menve a kórházi dolgozók többségi véleményével.) Volt egy időszak, amikor nagy divatja volt a kórházak „átvilágításának”. Az akkori tulajdonosok, megyék, városok vezetése joggal volt kíváncsi rá, hogy intézményei miképp működnek, vannak-e hibák, tartalékok, mit lehetne jobban csinálni, hatékonyabban megszervezni. Külön szakértői, szolgáltató iparág jött létre erre a feladatra. (Sőt, egy idő után a rátermett kórházvezetők maguk is megjelentek szakértőként más intézmények munkáját segítendő.) Nem vitatható tény, hogy egy olyan nagy, komplex, speciális ellátást nyújtó intézmény, mint a kórház működésének megítéléséhez számos szakember időigényes együttműködése szükséges. Ráadásul különböző körülmények és ellátási feladatok között működnek kórházaink. Mi mindent kell ahhoz megvizsgálni, hogy megítélhessük működésük színvonalát, feltárva problémáikat és eredményeiket. Át kell tekinteni a pénzügyi, gazdálkodási adatokat, a hagyományos költségvetési szempontok mellett az üzemgazdasági (controlling) megközelítéseket, az aktuális finanszírozási környezetet, az ellátandó feladatot, és annak szakma szerinti szintjeit. Továbbá a rendelkezésre álló humán erőforrást és annak menedzselését, a minőségbiztosítást, a különféle indikátorokat, a kommunikáció mikéntjeit, a betegjogok érvényesülését, az infrastruktúra helyzetét, a műszaki ellátások, üzemeltetés kérdéseit, a háttérszolgáltatásokat, a vásárolt vagy épp piacra vitt saját szolgáltatásokat stb. És akkor még nem is említettük a központi irányítás direktíváit, korlátait vagy lehetőségeit. Mindezek végén derülhetne ki, hogy az intézmény a lehetőségekhez képest hogyan működik, milyen tartalékok vannak, vagy épp milyen innovációk. Végül mindezeket figyelembe véve lehetne megállapítani, hogy a vezetés jól végzi-e a dolgát, vagy sem. Vannak-e valóban szakmai, emberi hibák, amelyek felelőssége az igazgatót terheli? Ám, ha ilyen elemző áttekintések nincsenek, márpedig nincsenek – ennyi idő alatt nem is készülhettek volna el – akkor miről beszélünk? Milyen okok alapján csereberélik az igazgatókat? Valljuk be, amik esetleg ezzel kapcsolatban elhangzanak a nyilvánosságban, azok többnyire értékelhetetlen mellébeszélések. Vitára sem érdemesek. Csodálkozva szemléljük, hogy mindeközben néma csend van. A napokban ugyan a Kórházszövetség feltett egy udvarias kérdést, amire meglehetősen egyszerű, lakonikus választ kapott. Hol vannak a kamarák, az orvosi és szakdolgozói szakszervezetek, a valamikor jelentős súlyú EGVE (Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete)? Azon nem csodálkozhatunk, hogy az új vezetők elfogadták a felkérést, a kinevezést. (Bár talán nem kellett volna.) Valószínűleg – mint az emberek általában – úgy vélik, ők jobbak, rátermettebbek. Ám ha így van is: mit éreznek majd akkor, ha néhány év múlva rájuk kerül a sor – ugyanígy, indoklás nélkül. És mindaddig így lesz ez, amíg a kórház érdemi működését bemutató, fentebb vázolt szakmai szempontok nem tudnak érvényesülni. Ha egy kórházigazgató észleli, hogy az udvari munkása nem jól végzi el a feladatát, vagy ittasan jön be dolgozni, bizony nagyon össze kell szednie magát, hogy hosszadalmas munkajogi eljárás keretében megválhasson tőle. Vagy: az igazgató észleli, hogy egyik osztályvezető orvosa a fiatalabb kollégáknak kevesebb műtéti lehetőséget ad, esetleg a korábbi műtétszámához képest feleannyi protézis műtétet végez, de délután a szomszéd utcai „magánkórházban” operál. Közben nem nevel utódot, nem követi a szakma fejlődését, nem akarja megtanulni és alkalmazni az új eljárásokat. Vajon hogyan tudna az igazgató megválni ettől a munkatársától – a betegek érdekében? Miféle frusztrációkat, jogi kalamajkákat venne a nyakába – valószínűleg sikertelenül. Hogy van az, hogy viszont az igazgatót, mint látjuk, hipp-hopp csereberéljük? Ez akkor sem helyes eljárás, ha egy év múlva kiderül, hogy minden jobb lett? (Nem lesz jobb minden.) Végül. Valljuk be őszintén, mindenki azt szeretné, ha a szomszéd házban, de legalábbis az utcájában egy komplett klinika működne agy- és szívsebészettel, baleseti ellátással, bőrgyógyászattal, szemészettel stb. S ha bármikor bármi bajunk támadna, átsétálnánk vagy átvinnének, és ott a legmagasabb szintű ellátásban lenne részünk, lehetőleg azonnal. Könnyen belátható, hogy ilyen sohasem lesz, és nem is lehet. Az viszont biztos, hogy a közfinanszírozott ellátásban szolgálatot teljesítők energiájuk utolsó tartalékát emésztik fel. Bizony ráfér(ne) az egész egészségügyi ellátó rendszerre és a magyar társadalomra egy alapos „reset” gomb! De, mint azt nagyon okos emberek már sokszor megfogalmazták, ahhoz, hogy a magyar lakosság egészségesebb legyen, egy nagyon erős, összetett, a kérdést prioritásként kezelő – kormányokon átívelő – kormányzati szándék kell. Hiába lesznek újabb és újabb reformbizottságok a minisztériumokban, ha nincs széles körű szakmai, politikai és társadalmi konszenzus abban, hova és miképp akarunk eljutni öt-hét év múlva, ha nincs ennek rendszerében, egymásra épülő elemeiben egyetértés és közös vállalás, esélytelenek vagyunk. Heves Istvánnyugdíjas volt kórházigazgató, okleveles orvos-biológiai méréstechnika szakmérnök és villamosmérnök, mérnök-szakközgazdász, okleveles egészségügyi menedzser