● news.bsdnet.hu

„Ha feltételezzük, hogy önök esetleg államellenes bűncselekményt követnének el, vagy legalábbis feltételezik magukról, hogy ilyet terveznek, akkor ennek felderítésére vagy az egyiküket fogják megkörnyékezni, vagy hirtelen fel fog tűnni a szerkesztőségben, az eseményeken egy-két új újságíró, akivel eddig nem találkoztak.” Amikor Vörös Géza, a Levéltári Főosztály vezetője ezt mondja a körülötte álló riportereknek, a csoportban valaki halkan megjegyzi, hogy innentől kezdve akkor mindenki gyanús. „Ezt majd önök egymás között beszéljék meg” – jön a fanyar válasz. A jelenet akár Bacsó Péter A tanú című filmjében is elhangozhatott volna, ahol „az a gyanús, ami nem gyanús”. Csakhogy nem filmforgatáson vagyunk, hanem méterekkel a föld alatt, napjaink Budapestjén. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) kedden, a nyitottaktak.hu portál bemutatója után nyitotta meg a sajtó előtt azt a raktárt, ahol a novembertől nyilvános ügynökadatbázis iratainak jelentős része pihen. Ide mágneszáras ajtókon keresztül, egyenként kell átjutni a szűk folyosókon és lépcsősorokon. Elöl a főosztályvezető halad, a sort a kolléganői zárják, hogy senki ne maradjon le a labirintusban. A 220 négyzetméteres terem pontosan az Eötvös utcai épület udvara alatt fekszik, alig néhány méterrel a beton alatt, ahol percekkel korábban átsétáltunk. Ez a levéltár nyolc iratraktára közül a legnagyobb. Nagyjából ezer iratfolyóméternyi dokumentum áll a polcokon – vagyis, ha a savmentes dobozokban tárolt iratokat egymás mellé tennénk, egy kilométer hosszan nyúlnának el. A teremben állandó 18 fok van, legfeljebb egy-két fok eltéréssel, és szigorúan 50 százalékos a páratartalom, maximum 5 százalékos eltéréssel. Napfény egyáltalán nem érheti a papírokat, az ultraibolya sugárzás ugyanis azonnal károsítaná az anyagot. Közel tízmillió oldal van már digitalizálva, és évente 70-80 ezer oldalt savtalanítanak, hogy fizikailag is túléljék az idő vas fogát. Bár a levéltár teljes állománya meghaladja a 4600 iratfolyómétert, a helyük vészesen fogy. Az épület elülső része műemlék, ott érdemben nem lehet változtatni, és hiába alakították át többször is a hátsó szárnyat, Vörös Géza szerint így sem férnek el. Mind a munkatársak, mind az iratok elhelyezésével gondjaik vannak, ezért már egy külső, modern raktár bevonásán gondolkodnak. A polcok között sétálva a főosztályvezető nem egyszerűen irattípusokat sorol, hanem a gépezet működését magyarázza el. Az állambiztonság politikai jellegű, államellenesnek tartott bűncselekményekkel foglalkozott, gyilkossággal vagy rablással csak akkor, ha annak politikai vonzata is volt. Ha felmerült a gyanú, nyitottak egy előzetes ellenőrzési dossziét. Ha a gyanú alaptalannak bizonyult, a dossziét megszüntették, az iratok egy részét pedig megsemmisítették. Ha viszont beigazolódott, elindult a titkos nyomozás. Ebben a szakaszban háromféle dossziét nyithattak, attól függően, kire irányult a figyelem: ha egyetlen emberre, akkor személyi dossziét, ha egy csoportra, akkor csoportdossziét, ha egy intézmény vagy szervezet működését akarták feltérképezni, akkor objektumdossziét. Vörös Géza szerint a három típus felépítése ugyanaz, csak a célpont más. Ezekbe gyűjtöttek mindent, amit titkos eszközökkel meg lehetett szerezni: környezettanulmányt a lakóhelyről és a munkahelyről, lehallgatási jegyzőkönyveket, felbontott leveleket, titkos házkutatások eredményeit. Ezekhez gyakran fényképek is készültek, de sokszor csak egy száraz feljegyzés utal arra, hogy a célszemély rendszeresen kikkel találkozott. Ha a technika nem vezetett eredményre, akkor jött az, amit ma humán erőforrásnak hívnak: a beszervezés. A folyamat során egy ember élete három különböző iratban öltött testet: Ha a titkos szakasz sikeres volt, az információt valahogy „jogi erejűvé” kellett tenni, hogy a bíróságon is felhasználható legyen. Ilyenkor léptek színre az egyenruhások: kimentek házkutatást tartani, és pontosan tudták, mit, hol és kinél kell „véletlenül” megtalálniuk. Ezekből, az áldozatok elleni eljárásokat rögzítő vizsgálati dossziékból több mint 1200 iratfolyóméternyi fekszik a levéltárban, kihallgatásokkal, szembesítésekkel, bírósági ítéletekkel. És bár a levéltár iratainak története sok esetben itt véget ér, az elítélteké nem mindig: ha valaki kikerült a börtönből, de a rendszer továbbra is veszélyesnek tartotta, azonnal újabb ügynököket állítottak rá. Ahogy a csoport lassan halad a polcok között, a beszélgetés óhatatlanul visszakanyarodik ahhoz a problémához, ami jelenleg az egész szakmát feszíti: vajon a nyilvánosság képes lesz-e jól olvasni azt, amit november 4-től a képernyőn lát? A nyitottaktak.hu oldalon nagyjából 55-60 ezer név lesz kereshető, a levéltár viszont mindössze 9 ezer beszervezési (B) dossziét ismer. „A hiányos adatok miatt sokszor félrecsúszhat az adott eset értelmezése” – ismeri el Vörös Géza, és egy nagyon is életszerű példát hoz. Rengeteg olyan 6-os karton létezik, amelyen a beszervezés és a hálózatból való kizárás között olyan nevetségesen rövid idő telt el, hogy az illető nyilvánvalóan semmilyen érdemi munkát, jelentést nem végzett. Ezek a kartonok mégis felkerülnek az internetre, és a laikus kereső szemében a nevük ugyanabba az „ügynök” kategóriába esik majd, mint azoké, akik éveken át szállították a jelentéseket, három-négy vastag munkadossziét hátrahagyva. De definíció szerint mind a két csoport tagjait ügynököknek lehet nevezni. A legnehezebb helyzetek az osztályvezető szerint azok lesznek, amikor egy helyi közösségben, köztiszteletben álló emberről kerül elő egy ilyen, tartalom nélküli, de formailag létező 6-os karton, aki ráadásul már nem is él. „Nehéz lesz az ő eddigi tiszta megítélését megtartani, hiszen magyarázatot sem tud adni arra, hogy mi történt” – mondja, hozzátéve, hogy ezeket az eseteket csak szakemberek segítségével, a levéltári kontextus ismeretében lehet majd tisztázni. Amikor arról kérdezzük, hogy az akták megnyitását övező politikai akarat szembement-e a szakmai szempontokkal, határozott nemmel felel. Azt mondja, az egyeztetések során a jogalkotó és a levéltár nagyjából ugyanabba az irányba haladt, nem volt ebből feszültség. Kifelé menet, a mágneszáras ajtókon túl a pince hűvösét lassan felváltja a pesti udvar levegője. Az igazi kérdés már nem az, hogy a savmentes dobozok és a 18 fok meg tudja-e óvni a papírokat az enyészettől. Hanem az, hogy mi történik majd november 4-én, amikor az ezer méternyi titok egyetlen kattintással a nyilvánosság elé kerül, és egy-egy kontextus nélküli karton papírlap életeket, életműveket és emlékeket írhat át visszavonhatatlanul. (Borítókép: Dossziék az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban [ÁBTL], amikor bemutatták a nyitottaktak.hu oldalt, 2026. szeptember 29-én. Fotó: Németh Kata / Index)