● news.bsdnet.hu

A könyvesek elfoglalták a helyüket, a standok állnak, az első olvasók pedig már csütörtök délután megjelentek a vasárnapig tartó Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A vásári forgatag elindulásával párhuzamosan lezajlott a 31. fesztivál ünnepi megnyitója is, ahol az irodalom szabadságáról, a könyvek törékenységéről, az olvasás jövőjéről és a mesterséges intelligencia jelentette kihívásokról egyaránt szó esett. A fesztivál díszvendég írója az ír Colm Tóibín, a díszvendég országok pedig Németország, Ausztria és Svájc. A megnyitó egyik legerősebb beszédét Visky András tartotta, aki csaknem két és fél évezredet ugrott vissza az időben. Az író a Prédikátor könyvének ismert mondatából indult ki: „A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet.” Visky András szerint van valami ironikus abban, hogy a könyvírás hiábavalóságáról éppen egy könyv végén olvashatunk: maga a megszületett könyv cáfolja meg a mondatot. „Az első hallásra meglehetősen depresszív hangulatot árasztó szavak olvastán csakhamar feltámad bennünk a kétely, és újabb könyv megírásához látunk. Nincsen annál izgatóbb kérdés, hogy milyen felismerésre jutunk a ki tudja, mikor megszülető következő könyv végére” – fogalmazott Visky András, aki innen egy személyesebb és sötétebb emlékhez érkezett. Az író felidézte gyerekkorát, amikor egy házkutatás során a hatóság emberei a családi könyvtár legszebb köteteit rángatták ki az üveges szekrényből, majd megtaposták azokat. Visky apjának cédulagyűjteménye is megsemmisült: kézzel írt történetek sokasága, amelyek az író emlékei szerint a szavak valódi jelentését próbálták életben tartani. Csak a történetek tudják életben tartani a szavak valódi értelmét. Most is hallom, hogyan roppantak el a könyvek gerincei a titkos ügynökök talpa alatt. Gyerekként azonban Visky András egy másik képet is megőrzött magában. Az egyik házkutatáskor azt képzelte, hogy a pusztuló könyvekből még időben kimenekülnek a betűk. A betűk felszállnak a mennyezetig, kijutnak a szabadba, a háztető fölött szikrákként kavarognak, majd sűrű rajba rendeződve eltűnnek az égben. Arra gondoltam, hogy a betűk majd egy szép napon visszatérnek a meggyilkolt könyvekbe. Megkeresik a helyüket, szavakká és mondatokká állnak össze. Mert egyetlen betű, egyetlen szó sem veszhet el, amibe egyszer életet lehelt az önmagát kimondó szellem. Visky András innen a jelenhez és a nyelv jövőjéhez érkezett. Az író azt kérdezte, mi történik, ha „magunkra hagynak a betűk és a szavak”, ha a mondatok kimondhatatlanná dermednek, a nyelv pedig darabokra hullik, miközben mesterséges neurális hálózatok végtelen variációi nyelik el a „te” és az „én” közötti, nehezen létrehozható „mi” terét. Beszédében Visky András Nádas Pétert is felidézte, akinek – mint mondta – kimondhatatlanul sokat köszönhet. Nádas haláláról szólva Visky úgy fogalmazott, hogy az író eltűnése nemcsak az ő személyes világában hagyott űrt, hanem „az írás teljes, sokféle hangtól és visszhangtól pulzáló univerzumában” is. Visky András a beszéde végén ugyanahhoz a kérdéshez tért vissza, amely a felszólalás egyik vezérmotívumává vált: „Ki véd meg bennünket önmagunktól?” A díszvendég országok, Németország, Ausztria és Svájc képviselői ezt követően röviden köszöntötték a fesztivál közönségét. A beszédekben elsősorban a német nyelvű irodalom közös kulturális teréről, a különböző országokból és életutakból érkező szerzők találkozásáról, valamint arról esett szó, hogy egy könyvfesztivál nemcsak műveket, hanem egymástól távoli tapasztalatokat is képes egymás mellé helyezni. A megnyitó következő hangsúlyos része Colm Tóibín köré épült. A fesztivál díszvendégét és a Budapest Nagydíj idei kitüntetettjét Bán Zsófia író, esszéista méltatta, aki Tóibínt mindenekelőtt kultúrák, országok és történelmi tapasztalatok közötti közvetítőként mutatta be. Bán Zsófia szerint Tóibín egész életművében meghatározó a mozgás Európa és Amerika között, és vele együtt az ír történelem egyik alapvető dilemmája: menni vagy maradni. Ez a tapasztalat Bán szerint a kelet-európai olvasók számára sem idegen. „Műveiben és életében is jön-megy Európa és Amerika között, ami az ír történelem és kultúra egyik legmeghatározóbb toposza, mondhatni traumája: a menni vagy maradni dilemmája. Ez egyúttal a huszadik, sőt a huszonegyedik századi kelet-európai történelem egyik legfájdalmasabb és legismertebb dilemmája is, és többek között talán éppen ez az, ami miatt a hazai közönség is olyan élénken rezonál történeteire és szereplőinek kényszerű, nehéz döntéseire.” A laudáció szerint Tóibínt általában is a határhelyzetek és a határátlépések érdeklik. Európa és Amerika mellett Írország és Anglia, illetve Írország és Észak-Írország közötti kulturális és földrajzi választóvonalak egyaránt visszatérnek a műveiben. Bán Zsófia ehhez kapcsolta azt is, hogy Tóibín nyíltan beszél és ír homoszexualitásáról, valamint közéleti szerepet is vállalt, amikor azt a történelmi helyzet indokolta – például a 2015-ös írországi népszavazás idején. Egyszóval e nagyszerű szerző, akit ma van szerencsénk ünnepelni, igazi hídember, akiből egyre több kellene ebben a látszólag globális, ám valójában radikálisan megosztott világban. Bán Zsófia külön kitért Tóibín magyar irodalomhoz fűződő kapcsolatára. Az író felidézte, hogy az ír szerző nemcsak saját műveivel végez kultúraközvetítői munkát: már évekkel ezelőtt aktívan segítette Krasznahorkai László műveinek brit megismertetését is. Tóibín nemcsak saját műveivel, hanem más módon is jelentős kultúraközvetítői szerepet tölt be. Már 2008-ban, kifejezetten Krasznahorkai László műveinek brit kiadását elősegítendő alapított független magánkiadót, hogy a korai amerikai megjelenések után a brit olvasóközönség is megismerkedhessen rajongása tárgyával. A méltatás szerint Tóibín „jó szeme” saját prózájában is megmutatkozik: az ír szerző érzékenyen és összetetten megformált karaktereket teremt, miközben a realista hagyományhoz is következetesen ragaszkodik. Bán Zsófia innen jutott el Tóibín két fontos mesteréhez, Henry Jameshez és Thomas Mannhoz. Tóibín mindkettejük életéről regényt írt, és a laudáció szerint ebben fontos szerepe van annak, hogy mindketten a hallgatás, az elfojtás és a „fedett beszéd” mesterei voltak. Tóibín életében is meghatározó tapasztalat a csend. Bán Zsófia felidézte, hogy Tóibín gyerekkorában sokáig nem tudott olvasni és erősen dadogott, miközben olyan családi közegben nőtt fel, ahol az elhallgatásnak komoly súlya volt. „Számára a regényírás lett az a kifejezésforma, amelyben mindazt meg lehetett szólaltatni, amiről egyébként hallgatunk. És ez a privát szférára ugyanúgy érvényes volt, mint a nemzeti identitás kérdéseire. Meg kellett törni a hallgatás csendjét, át kellett lépni a határokat. Talán éppen ez a motívum az, ami arra késztette, hogy két legfontosabb mestere, Henry James és Thomas Mann, a fedett beszéd mestereinek életéről regényt írjon.” A magyarok és az írek között Bán Zsófia egy másik közös nyelvet is talált: a humort és az öniróniát. A humor azon kis népek jellegzetes fegyvere, amelyek történelmük során az elnyomással és az élet nehézségeivel szemben gyakran ebben találtak menedéket és kifejezési formát. Ebben áll a magyarok és az írek közti párhuzam egyik legerőteljesebb eleme. Ez az a közös nyelv, amelyen remekül megértjük egymást. A laudáció végén Bán Zsófia James Joyce Ulyssesére és a magyar származású Leopold Bloomra utalva úgy fogalmazott: „Abban az országban, ahol minden évben június 16-án megünnepeljük a regénybeli magyar származású Leopold Bloom napját, talán nem kell magyarázni, hogy a fikció a valóság minimum hitelértékű része, és hogy az ír irodalom nálunk mindig otthonra lel, sőt otthon van.” Bán Zsófia végül ennyivel zárta méltatását: „Ezért most nem mondhatok mást, mint hogy Isten hozta ide haza.” Bán Zsófia után Karácsony Gergely lépett a mikrofonhoz. Budapest főpolgármestere Nádas Péter emlékéből indult ki, majd az olvasás szabadságáról beszélt. Karácsony Gergely úgy fogalmazott: annak eldöntése, hogy mit olvasunk – vagy egyáltalán olvasunk-e –, azon kevés területek közé tartozik, ahol az ember valóban maga dönthet. „Nincs beleszólásunk abba, hogy ki mit olvas. Ez azon kevés terek egyike, ahol az emberek a döntésükben tényleg szabadok. Ki tudná jobban, ha nem mi, magyarok, hogy vannak idők, amikor csak akkor vagyunk igazán szabadok, amikor olvasunk. Ha máskor és másképp nem is, olvasáskor, az olvasásról való döntésünkben szabadok vagyunk.” Karácsony Gergely szerint válságos időszakokban mindig nagyobb szükség van a kultúrára. A főpolgármester ennek kapcsán úgy fogalmazott: talán az sem véletlen, hogy egy budapesti könyvfesztiválnak újra és újra megvan a közönsége. Eztán a könyvszakmát érintő változásokról is beszélt. A főpolgármester felidézte a nyári Könyvhéten elhangzott kormányzati ígéreteket, és azt mondta: a szakma örömmel fogadta a változtatások bejelentését, de „még jobban örülne a végrehajtásnak is”. Karácsony saját értékelése szerint a korábbi szabályozás megváltoztatása „egy könyvellenes és a szabad kultúrát pusztító korszak lezárását jelenti vagy jelentené”. A főpolgármester ezután az olvasási és szövegértési képességek romlásáról beszélt. Karácsony Gergely úgy vélte, ennek nincs egyetlen oka: a technológia, a széteső figyelem, a felszínes tartalomfogyasztás és az oktatási rendszer problémái egyszerre járulnak hozzá. A mesterséges intelligencia kapcsán Karácsony Gergely azt nevezte korunk egyik legfontosabb kérdésének, hogy az új technológiát saját gondolkodásunk támogatására vagy annak helyettesítésére használjuk-e. A főpolgármester szerint a rendszeres olvasás három különösen fontos emberi képességet tart karban: az empátiát, a kreativitást és az intelligenciát. Pont erre van szükségünk. Válságok idején empátiára. Akkor, amikor a technológia kezd fölénk nőni, kreativitásra. És amikor egy folyamatosan változó, sokszínű világban kell eligazodnunk, intelligenciára. Karácsony Gergely ezért úgy fogalmazott: ma már szinte „életre-halálra kell olvasni”. Beszéde végén a főpolgármester visszatért Colm Tóibínhoz, akit tréfásan tiszteletbeli budapestinek nevezett. Karácsony felidézte, hogy az ír író korábban Budapesten is dolgozott, és külön hangsúlyozta azt a szerepet, amelyet Tóibín Krasznahorkai László műveinek külföldi megismertetésében vállalt. Karácsony szerint Tóibín prózájának egyik ereje az, hogy képes felszínre hozni azokat az érzéseket, amelyeket szereplői mélyre temetnek magukban. Azokat az érzéseket, amelyeket a szereplők oly gyakran és oly mélyre ásnak magukban, hogy már nehezen lehet őket megtalálni, de ha megtaláljuk őket, bizonyosan visszavezetnek minket az élethez. Én úgy veszem, hogy ezt szolgálja idén is a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Karácsony Gergely végül azt kívánta a közönségnek, hogy minél többen éljék át azt a szabadságot, „amelyet csak az olvasás adhat”. Karácsony Gergely után maga Colm Tóibín lépett a mikrofonhoz, hogy átvegye a Budapest Nagydíjat. A megnyitó későbbi részében első alkalommal adták át a Somlyó György Műfordítói Díjat is, amelyet a Francia Intézet egy évvel korábban indított útjára. Az elismerés célja a francia és a magyar kultúra kapcsolatának erősítése, valamint annak a sokszor láthatatlan munkának az elismerése, amely nélkül a világirodalom jelentős része elérhetetlen maradna a magyar olvasók számára. Tóth Krisztina, a zsűri elnöke arról beszélt, hogy a műfordítás nehéz és összetett mesterség, amelynek művelői ritkán kapják meg a nekik járó figyelmet és megbecsülést. A költő a mesterséges intelligenciára is kitért. Az író szerint egy gép képes ugyan szövegeket egyik nyelvről a másikra átültetni és mondatokat generálni, de egy irodalmi mű lelkét és az alkotás titkát csak avatott fordító képes megmozdítani. „A fordításhoz nem elég két nyelv ismerete. Otthonosan kell mozogni mindkét kultúrában, figyelmesen és kíváncsian kell közeledni a szöveghez. Kell hozzá ritmusérzék, ösztön, kreativitás, lendület és bátorság. Meg kell születnie valaminek újra magyar nyelven – valaminek, amit eredetileg nem ezen a nyelven írtak.” Tóth Krisztina egy tánchoz hasonlította a jó műfordítást. A zsűri elnöke szerint a fordító együtt mozog a szerzővel, követi lépéseinek ritmusát, miközben úgy kell vezetnie az olvasót, hogy az egy idő után elfelejtse: fordított szöveget olvas. A jó fordító nem lép rá a szerző lábára, mert akkor az olvasó felszisszen. Az első Somlyó György Műfordítói Díjat Lőrincz Ildikó kapta Leïla Slimani Nézd, hogyan táncolunk című regényének magyar fordításáért. Az elismeréshez egy egyhónapos franciaországi szakmai tartózkodás is társul, amely alatt a díjazott új fordításon dolgozhat, és más műfordítókkal találkozhat. Lőrincz Ildikó az elismerés átvételekor a Francia Intézetnek, az Európa Könyvkiadónak és a zsűrinek mondott köszönetet, külön is megköszönve Tóth Krisztina méltató szavait. Miközben odabent egymást követték a beszédek és a díjátadók, a fesztivál közben már ténylegesen elkezdődött. A standoknál megjelentek az első nézelődők, a könyvek kikerültek az asztalokra, a kiadók elfoglalták a helyüket. A hivatalos megnyitó véget ért, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál pedig vasárnapig már az olvasóké. (Borítókép: Visky András a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitóján. Fotó: Papajcsik / Péter)