● news.bsdnet.hu

Az Index a közelmúltban átfogó cikkben foglalkozott az egyszülős családok helyzetével. Rámutattunk arra, hogy ezek a háztartások rendkívül sokfélék – köztük szép számmal akadnak olyanok is, ahol a kezdetektől fogva nincs jelen második szülő. Ők az SMBC-anyukák (Single Mothers by Choice – a donor segítségével anyává válók) és az egyedül örökbefogadók, akik ugyan pontosan tudták, mit vállaltak akkor, amikor ráléptek erre az útra, abban bíznak, hogy a mindennapi terhek és a rendszerszintű nehézségek miatt a közeljövőben az államtól is célzott segítséget kaphatnak. Ezért is keresték meg a közelmúltban a Szociális és Családügyi Minisztériumot a támogatási rendszer reformját szorgalmazva. Korábbi írásunkban általánosságban már bemutattuk az érintettek legfőbb problémáit és a szakpolitikai hiányosságokat. Cikksorozatunk folytatásaként most a száraz tények mögé nézünk, és a konkrét élettörténetekből szemezgetünk: olvasóinktól és az egyedülálló szülők közösségétől ugyanis számos őszinte és tanulságos személyes történetet kaptunk, amelyek minden eddiginél jobban rávilágítanak a terület hiányosságaira. A következőkben bemutatjuk azokat a mindennapi kihívásokat, amelyekkel ezek a szülők nap mint nap szembesülnek – a betegszabadságok és a rugalmatlan munkavégzés kényszerpályáitól kezdve a lakhatási és hitelfelvételi akadályokon át egészen a segítő háló hiányáig. A kisgyermekes lét egyik legnagyobb próbatétele a betegségek sora, de míg egy kétkeresős, kétszülős családban felosztják a felügyeletet, az egyedülállók számára minden egyes megfázás teljes logisztikai és anyagi válságot jelent. A gyáp összege alacsonyabb, mint a felnőtt betegszabadságé, a kórházi táppénz pedig még ennél is kevesebb – és 12 éves kor felett már egyáltalán nem is jár. Ha beteg a gyerek, csak a saját táppénzünk vagy szabadságunk terhére maradhatunk otthon vele – meséli az egyik édesanya. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az éves szabadságkeret messze nem elég arra, hogy lefedje az iskola- és óvodaszüneteket, a kötelező orvosi vizsgálatokat és a betegségeket. Az érintettek szerint óriási megkönnyebbülést jelentene egy extra szabadnap-keret bevezetése az egyszülős háztartások számára. Ahogy a gyerekek növekednek, a kiadások gyarapodásával párhuzamosan a logisztika is egyre bonyolultabbá válik. Gyakorlatilag két műszakot tolunk egyedül minden nap: a munkát és az otthoni gondoskodást. Jó lenne rugalmasabban vagy részmunkaidőben dolgozni, de ez anyagilag legtöbbször nem kivitelezhető, és amúgy is kevés az ilyen állás. Ha magasabb lenne az egyszülős családi pótlék, talán kevesebb munkaórával is meg tudnánk élni, és több idő jutna a gyerekre. Sokan hangsúlyozzák, hogy a távmunka és a home office nem kényelmi extra, hanem a fennmaradás feltétele lenne. Ennek ellenére a munkáltatók – különösen a közigazgatásban – még mindig mereven ragaszkodnak az irodai munkavégzéshez, miközben egy beteg gyerek mellett sokszor nem kimenőre, csupán otthoni jelenlétre lenne szükség. A lakhatás és a hitelezés terén is komoly falakkal szembesülnek az érintettek. Ugyan papírforma szerint a támogatások egy része járna, a gyakorlatban a banki kockázatértékeléskor sokan elbuknak. A csok-támogatás jár, de a kedvezményes hitel már nem. Volt, hogy 600 ezer forintot kapott valaki egy gyermek után, utána viszont piaci kamatozású hitelt kellett felvennie – rengeteg bank pedig elutasította, mert »kockázatosnak« számított egyedülálló anyaként egy babával. A támogatási rendszerek átalakulása – a Babaváró hitel előtérbe kerülése és a szigorítások – a 40 év feletti, egyedülálló nőket gyakorlatilag kizárta a városi otthonteremtési lehetőségekből, így sokak számára szinte csak a falusi csok maradt meg opcióként. Az SMBC-anyukák és az egyedül örökbefogadók jellemzően komoly pénzügyi tervezéssel vágnak bele a gyermekvállalásba, ám a meglévő támogatási rendszer még a magasabb jövedelműeket is nehéz helyzetbe hozza. 2,5 éve vettem lakást, egyedül, hitelre, így annak törlesztője is olyan fix kiadás, amit pl. a gyed-ből már nem tudnék úgy finanszírozni, hogy meg is éljek abból, ami megmarad a hitel és a rezsi kifizetése után... Nem is tudom, hogy az, aki nincs olyan anyagi helyzetben, mint én, mit tud tenni, vagy eleve nem is mer belevágni ebbe az útba. A jelenlegi jogszabályi környezet egyetlen „segítsége”, hogy ha valaki félévesen bölcsődébe akarja adni a gyermekét, az intézmény köteles őt felvenni. Ez azonban sok anya szerint nem valódi segítség, hanem kényszerpálya: „Igyekszem megteremteni azokat az anyagi feltételeket, hogy akkor adhassam bölcsődébe, amikor úgy látom, hogy már igénye van rá és megérett hozzá. Az, hogy félévesen kötelesek bevenni a bölcsibe, csupán egy kényszerhelyzetben jól jövő segítség, nem valódi támogatás.” A segítség hiánya még élesebben ütközik ki a fővároson kívül. Míg Budapesten léteznek az Egyszülős Központhoz hasonló felkaroló kezdeményezések, vidéken az intézményi gyermekfelügyelet szinte nem létező fogalom. A családok helyzetén az olyan korrekciók is sokat lendítenének, mint az ingyenes gyermekétkeztetés, a beiskolázási támogatások és a kedvezményes utazási lehetőségek. Ezek kiterjesztése mind-mind olyan biztonsági hálót jelentenének, amely megakadályozná, hogy egy-egy váratlan kiadás ilyen mértékben padlóra küldje az egy keresetből gazdálkodó háztartásokat. A fent bemutatott történetmorzsák jól rávilágítanak arra, miért lenne indokolt egy érdemi, valódi párbeszéd elindulása az döntéshozók és az egyedülálló szülők között, akik továbbra is nyitottak a közös gondolkodásra és a konstruktív egyeztetésekre. A vártnál nagyobb érdeklődésre tekintettel a cikksorozatunkat folytatjuk: a következő részben a donáció kérdéskörét járjuk körül, ezt a területet ugyanis számos tévhit és előítélet övezi a köztudatban. A korábbi részeket itt és  itt  olvashatja. (Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Justin Paget / Getty Images)